Cristine Kaufmann OCD (1939-2006) gondolatai a hitről, az “isteni utazásról”, a Kármelről…

Isten Kegyelméről nevezett Cristine nővér 1939-ben szültetett Badenben, Svájcban. 1964-ben lép be a Kármelbe, Mataróban, és 1968-ban tesz örökfogadalmat. 1973-ban perjelnővé választják. 1993-ban a katalán föderáció elnökévé választják. 2000-ben meghívást érez a remeteéletre, és a közösség biztosít számára egy remetelakot. A nagy ünnepeket azonban a közösséggel együtt tölti. 2006 márciusában rákos beteg lesz, április 18-án átadja lelkét a Mindenható Istennek. Utolsó szavai: „Isten a szeretet.”

 

Mikor az emberek eljönnek hozzánk, tartanak tőlünk, szokatlannak találnak bennünket. Vannak, akik – nagy tisztelettel ugyan, de – ezt mondják: furcsa, nem értem, nem tudom, mit találnak az e fajta életben. És mások, talán inkább hasztalannak látják (…): a mi létünk haszontalan. Sőt olyanok gondolkodnak így, akik egyébként elkötelezett keresztények! Annyi szegény, beteg, peremre szorult, szerencsétlen van a világban (…), tehát cselekedni kell! Hasznosabbnak kell lenni. Hasznossági szempontból, vagy a kézzelfogható hatékonyság felől néznek.

Ez összefügg az emberi élet transzcendenciájának elfogadási nehézségével. (…) Mindannyian zarándokok vagyunk, száműzetésben élünk. Ezért az Egyház szívében lehetnek olyanok, akik elsősorban és szemmel láthatólag – szentségi módon – a szemlélődésnek és az Isten dicsőítésének szenteli magát. Mintegy annak képe, jele, szentsége lehet, melyre mindenki meg van hívva. Ez az Istennel való közösség és dicsőítés.

A szemlélődő élet, a mi életünk, tanúságtételének egyik árnyalata a szépségről való tanúságtétel kell, hogy legyen. Életünk önmagában harmonikus és nagyon szép: az emberi személy minden aspektusát számításba veszi, de összeszedetten, Isten Lelkének jelenléte által átjárva, mert Isten szeretet, Isten szépség, így a teremtés Isten visszfénye (…), a teremtés szép!

… Mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból faragva … benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van (…) mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. (Szent Terézia)

Minden életnek, így a mi életünknek is művészi alkotásnak kellene lennie. A szemlélődő életnek sok művésze van. A mi kármelita hagyományunkban: Szent Terézia, Keresztes Szent János (…) és Kis Teréz. És még hányan, akiknek nevét nem ismerjük. Megpróbáljuk kiművelni nővéreink művészi tehetségét. Akár egy csokrot készítünk a templomba, akár egy terítőt hímzünk, akár gondozzuk a virágoskertet, hogy szép legyen.

Vágyódni Istenre ez már olyan, mint Isten jelenléte. (Szent Ágoston)

Amikor Istenre vágyódunk, már van egyfajta tapasztalatunk a vele való találkozásról. Keresztes Szent János ezt így fejezi ki a Szellemi Páros Ének elején: Hová rejtőztél el, Szerelmem? S miért hagytál el (…)?”

Hová rejtőztél el, Szerelmem?
S miért hagytál itt sóhajommal?
Mint szarvas elfutottál,
De megsebezve engemet.
Kimentem, hívtalak, – s már eltűntél.
Ó szeretetnek élő lángheve,
Mely oly gyöngéden ütsz sebet,
Hol lelkem legmélyebb központja van!
Minthogy kínzó voltod többé nem érzem,
Műved, ha úgy tetszik, fejezd be
S tépd szét ez édes támadásnak függönyét.

(Keresztes Szent János)

Amikor Istent keressük, Isten után vágyódunk, már volt részünk egyfajta tapasztalatban róla, és ezért keressük. Mindig olyan dolgot keresel, amit korábban már birtokoltál. Olyan dolgot nem keresünk, amiben soha nem volt részünk. Keressük a szeretetet, mert tudjuk, hogy az szép és jó. De nem keresünk olyat, amit nem ismerünk. Nem, nem tudunk olyat keresni.

Azt mondják, hogy az istenfogalom szükségszerű, az ember hozta létre magának azért, hogy fennmaradhasson, továbbélhessen. Lehet állítani ezt, de akkor ugyanazzal a következetességgel kell mondanunk, hogy az is az ember által létrehozott elképzelés, hogy Isten nem létezik. Ezzel a két állítással, még azonos szinten maradunk.

Isten – Jézus Krisztus születése óta, és az egész emberi történelem folyamán létrejött más vallások óta – minden népnél jelen van. Hinnünk, hogy egy transzcendens lényeg állítása nem emberi alkotás.

Mit jelent hinni?

Hinni annyit jelent, mint elégedettnek lenni. Elégedett vagyok azzal, ami vagyok. És tudni, hogy nem haszontalan az életem, hogy van valaki, aki szereti, hogy vagyok, vannak személyek, akik körülvesznek, és még valaki az emberi személyeken túl, aki Isten.

Nézzetek önmagatokba! Itt fogjátok megtalálni Mestereteket, aki nem fog titeket cserbenhagyni. Szent Ágoston mondja, hogy miután Istent mindenfelé kereste, önmagában találta meg. (Szent Terézia)

Ezt a személyt nevezem Istennek, Jézus Krisztusnak, a keresztény Istennek, annak az Istennek, akit kinyilatkoztatni jött hozzánk Jézus, Atyának, Jézus Lelkének, aki a világban maradt Jézus földi élete után.

Miért Jézus?

Keresztény kultúrkörben születtem, ezért szeretem jobban Jézust. Keresztény családban nőttem föl, ahol átadták a keresztény hitet, és lehetőségem volt a hit elmélyítésére, így nem volt szükségem rá, hogy máshol keressek. A keresztény hitben, az evangéliumban, és ugyanúgy a zsidó-keresztény hagyományban, végtelen teret találok, eleven teljességet értelemkeresésemhez.

Mit jelent a Szentlélek?

A Szentlélek számomra Jézus élete, akit a világban hagyott. Jézus történelmi személy, ugyanakkor Isten jelenléte a világban. Reánk hagyta az Ő Lelkét, hogy jelen legyen minden emberi személyben. Amíg egy személy szeret, amíg egy személy remél, amíg vannak boldog emberek – ez a tény bizonyítja, hogy a világban van egy isteni Lélek. Magunktól nem vagyunk képesek rá.

Hinni hajlam vagy erőfeszítés?

A hit nem erőfeszítés kérdése, mert ajándék. Mégis, minden ajándék teljesítendő feladat. Isten felajánlja nekünk a hitet, teljesen ingyen azoknak, akiknek akarja. Talán nincs mindenkinek küldetése arra, hogy Jézus Krisztus tanúja legyen. De annak, aki tudja, hogy Isten ezt az ajándékot adta neki, annak válaszolnia kell. Igyekeznie kell kamatoztatni, és akkor ez igénnyé válik. Felszabadító igénnyé, amely azonban egyáltalán nem súlyos, feltétlen vagy kényszerítő.

Egy hegyi túrával összehasonlítva: az Alpokban hegyet mászni csodálatos dolog, és szép időben páratlan a kilátás. De ez igényes dolog, fel kell menni. Ahhoz, hogy sikerüljön, be kell tartani a feltételeket: a felszerelés nem lehet túl súlyos, túlságosan megterhelt, megfelelő cipőre, ruhára, táplálékra van szükség. Viszont megtenni, ez öröm. A hegyek szépségét megismerni öröm, de az út igényes.

Éjszaka, éjszaka megyünk, hogy megtalálva a forrást, csak a szomjúság világítson számunkra.
(Keresztes Szent János)

A fiatalok és az Egyház

Számomra nehéz felfogni, hogy miért fordítanak hátat a fiatalok az Egyháznak. Nekünk idősebbeknek, nem kell egészen vétkesnek éreznünk magunkat, de oda kell figyelnünk erre a valóságra: sok fiatal nem találja meg útját az Egyházban. Társadalmunk talán kínál egyfajta vonzó boldogságot – elég tökéletlen módon – a fiatalok számára, és amikor kielégítik igényeiket, megállnak, nincs kedvük továbbmenni. Lelkiismeretvizsgálatot tartva kérdezhetjük: milyennek mutattuk Jézus Krisztus alakját mi, egyháziak? Nem mutattuk-e túlságosan úgy az Egyházat, mint egy intézményt? Vagy talán nem tudtuk áttetszően bemutatni Jézus Krisztus személyét? Inkább egy nagy, világi rendszert alkottunk?

Nem szeretném hibáztatni sem a társadalmat, sem az Egyházat, de talán hiányzik belőlünk, ahogyan az Egyház Jézus Krisztus örömhírét hirdeti, egyfajta frissesség. Nem kell az elavult szokásokban és viselkedésmódokban megmaradni, hanem meg kell próbálni Jézus Krisztus alapjára felépíteni a társadalmat. Nem tudjuk a ház építését a tetőnél kezdeni, sem néhány szabály megtartását követelni, ha azelőtt nem mutattuk meg Isten szeretetének nagyságát, és Jézus Krisztus szeretetének boldogságát, valamint ha nem tettünk tanúságot életvitelünkkel.

Több hangsúlyt kellene fektetni a keresztény hit szemlélődő oldalára, és ez az, aminek meglátására Jézus alakja, Jézus személye meghív bennünket, hogy a dolgokra tekintve, túlra lássunk azokon.

A világra vetett tekintetünkben váljék láthatóvá Isten. Talán éppen ez az, amit nem tudtunk átadni.

Érzelem, szexualitás, szeretet

A képzésből, amit kaptam, látom, hogy a keresztény hit és a katolikus hit mindig nagyon pozitív felfogást vallott a szexualitásról, legalábbis általában. Azután következtek a normák, az elméletek, és talán az elzárkózás a tudományos antropológiai, pszichológiai és fiziológiai kutatások elől, ezáltal nem fejlődött az emberi szexualitás megértésének módja. Ez a probléma egyik oldala. A másik, a mai társadalomban megvan az a veszély, hogy a nemiséget, csak mint olyan részt tekinti, ami nem kötelezi az egész személyt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez egyfajta szórakozás, a csokoládéevéshez vagy a dohányzáshoz hasonlóan. Nem úgy tekintik mint a személyes közösség (intercommunio), öröm, mély emberi tapasztalat képességét, mint a kölcsönös szeretet kifejezését. Ettől a dimenziótól eltávolodva, a nemiség pusztán egy dolog marad, még valami, amit fogyasztani lehet. És ebben tévedünk.

Kommunikációhiány az információs társadalomban

Társadalmunkban és az Egyházban is kommunikációhiánytól szenvedünk. Igaz, sokféle kommunikációs eszköz létezik, mint például az utazás. Ma határok nélkül utazhatunk, hiszen a televízió a lakásunkba, vagy akár az ágyunkba hozza mindazt, amit a világról tudni szeretnénk. De a mély kommunikáció, ami személy és személy között zajlik, nagyon ritka! A fiatalok nagyon szenvednek ettől, és mi magunk is szenvedünk tőle. Az emberi személy legnagyobb igénye (szüksége), hogy „lenni akar”, lenni pedig annyi, mint ingyen megnyílni a másik felé, és tudni, hogy a másik ingyenesen elfogad, örömeimmel, fájdalmaimmal és problémáimmal. Világunk szenved ettől a hiánytól. Ebből fakad egyfajta belső szorongás: hol a helyem, hol találhatok támaszt, hol találom meg a „visszhangomat”?

Elképzelheted úgy, mintha mindannyian egy óriási sivatagban lennénk, vagy egy erősen lehatárolt térben, ahol nagyon nehéz mozogni. Klausztrofóbiában szenvedünk az óriási térre gondolva. Tehát a kolostorok azok a helyek, ahol úgy kell lennünk, hogy ingyen elfogadunk mindenkit, bárki legyen is.

„Nem felejtek és nem bocsátok meg…” – mondta Enrique Mugica, miután az ETA meggyilkolta fivérét.

Amikor értesültem Fernando Mugica meggyilkolásáról és testvére nyilatkozatairól, először úgy gondoltam, az újság téved, biztosan nem beszélt így, és most egy szenzációs címmel felfújják az ügyet. De nem sokkal ezután találkoztam a Mugica család közeli barátaival, és ők megerősítették az állítást. Igen, Enrique Mugica ezt mondta. Ekkor arra gondoltam, ahogy a zsoltárokban és a zsolozsmában imádkozunk. Mi is így imádkozunk Istenhez, mondván „ne bocsáss meg nekik, öld meg őket, gonoszak”. Istenünk olyannyira nagy, igazán Atya, és elfogadja lázadásunkat, testvéreink iránti gyűlöletünket, mert tudja, miből formált minket.

Ez azonban csak az első reakció lehet, egy folyamat első állomása. Nem tudom, hogy Enrique Mugica így beszélne-e ma, holnap vagy jövőre. Lehet, hogy a hozzáállása megváltozik. Ha Isten elfogadja kicsinységünket, ilyen szenvedés láttán nekünk is megértőknek kell lennünk felebarátunk iránt. De kell, hogy legyen egy következő állomás, nem lehet megmaradni ennél az első reakciónál. A folyamat talán még sokáig eltart, de nem kell így befejeződnie.

Megbocsátani, elsőként, Isten ajándéka, magunktól nem vagyunk rá képesek. Íme egy misztikus tapasztalat: valami ösztökél, hogy bocsássunk meg, érezzük belülről, hogy ha nem bocsátunk meg, nem leszünk mi magunk önmagunk, és anélkül, hogy tudnánk, hogyan és miért – ez a Szentlélek műve.

A belső ima véleményem szerint, nem más, mint baráti együttlét azzal, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket. (Szent Terézia)

Ha megkérdezzük Teréztől, mi a belső ima, utalhat nagyon ismert meghatározására: Imádkozni ez Istennel maradni, mint egy baráttal, és vágyni arra, hogy nagyon gyakran maradjunk egyedül azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket.

Van Teréznek azonban egy másik meghatározása, amiről már megfeledkeztem, de most újra megtaláltam: Imádkozni, ez isteni utazás.

Ne ijedjetek meg leányaim, attól a sok dologtól, amire tekintettel kell lennetek, hogy megkezdjétek ezt az isteni utat… (Szent Terézia)

Szeretem ezt a kifejezést, és nagyon mélyen érint: imádkozni, ez „isteni utazás”, kilépni önmagunkból, de nem a külső érzékeinken át, inkább kilépni a belső ajtón keresztül. Kilépni az érzelmeinkből, a külső és belső érzékeinkből, és mélyebbre menni oda, ahol egy titokzatos jelenlétet találunk, aki maga Isten. Hozzá menni, hallgatni, vagy egyszerűen csak maradni, lenni.

A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság és elmélkedés arról, hogy kivel beszél, s hogy mit kér tőle, kicsoda az, akihez kérését intézi, s hogy kicsoda ő maga. (Szent Terézia)

Azért, hogy megtanuljunk imádkozni, menjünk olyan valakihez, aki imádkozik. Mi keresztények imádkozunk, amikor összegyűlünk a liturgián. De kellene, hogy liturgiánk közösség legyen az összes jelenlévő között, és mindegyikőjük befogadása. Keressük az imádság mestereit! Ha valaki Istennel akar lenni, legyen vele egyszerűen, amennyire csak tud, a lényeg, hogy el kell kezdeni! Elkezdeni: „míg járunk rajta, készül az út”, vagyis: az ember imádkozva tanulhat meg imádkozni.

Számomra a belsővé tétel (interiorizáció) útja, nem volt nagyon nehéz. Ha valakinek szemlélődő hivatása van, találhat benne egy természetes képességet, ami belsővé tesz mindent, amit él, vagyis élettapasztalatait. Ez az alap, és erre építve kell folytatni az aszkézis gyakorlatát, mégpedig személyre szabott gyakorlatát. Főként ne álljunk meg esztétikai vallási érzéseink szintjén, inkább hatoljunk be létezésünk isteni magjába!

Előfordulhat, hogy Keresztes Szent János sötét éjszakáján keresztül megyünk, ami elhomályosíthatja világos létfogalmunkat.

A kereszténység magja

Mindent eldobhatunk – mindent, kivéve a szeretetet. Ha tudjuk, hogy az abszolút Isten maga a szeretetet – Szent János mondja: „Isten szeretet” –, és ha hiszünk ebben a Szeretet-Istenben, akkor mindent el tudunk dobni, és valóban megtesszük. Minden nap lemondunk az előző napról. Mindent eldobni azt jelenti, hogy nem akarunk abszolútként kisajátítani magunknak semmit, mert csak egy abszolút van: Isten, a szeretet.

A lélek, amely szeretetben jár, nem vétkezik, és ellene sem vétenek (Keresztes Szent János)

Mit jelent valójában szeretni? Ez a kérdés, vagy a bonyolítás (komplikáció). Néha, mi emberek megbonyolítjuk az életet, vannak, akik igazán szeretnek, de nem tudják kifejezni magukat, vagy nem tudnak gondolkodni róla, viszont képesek egy beteg mellett maradni álló esztendeig, két évig, húsz évig, vagy képesek odaadni magukat egy családnak, egy feladatnak, az emberiségnek nap mint nap. Az „eldobni mindent” helyett inkább azt mondanám: a konkrét mód, ahogy megéljük a szeretetet, nagyon változó. Mi emberek ragaszkodunk a dolgokhoz, a magatartásokhoz, de tudjuk, hogy a dolgok változnak, a magatartások változnak, sőt a szokások is meg tudnak változni, viszont a szeretet nem változik.

Hogy tűnhetnék bármi is lehetetlennek az olyan lélek számára, aki szeret! (Szent Terézia)

Ha két mondatban kellene összefoglalnom az evangéliumot, ezt mondanám: „Isten Szeretet” (Szent János), a másik egy zsoltárból való: „Az Úr az én pásztorom, nincs is semmiben hiányom. Járjak bár halálsötét völgyekben, ott sem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.” És Jézus azt mondja nekünk, hogy Ő a Jó Pásztor.

            Új esélyt adni az életünknek: újjáteremteni a magány zónáit.

Nem azt kellene kérdeznünk, hogy miben hasznos a hit, mert igazán semmiben. Haszonelvi, materiális szempontból a hit valóban haszontalan. A hívő ember ugyanazoktól a borzalmaktól szenved, mint az, aki nem hisz. Ő is megbetegszik, ő is meghal, vagy munkanélküli, nehézségekkel küzd, mint bárki más.

            De igen is hasznos a hit, mert általa a betegség, a halál, a nehézségek, a szenvedések új értelmet kapnak. A hit nyit meg előttünk egy perspektívát, ami nélküle teljesen lehetetlen volna.

Ebben a perspektívában tudjuk, hogy a szenvedésnek van értelme, mindennek van értelme. Vannak olyan hívő emberek, akik egy egészen szélsőséges szenvedés közepette érthetetlen boldogságról tesznek tanúságot. Létezik egy misztikus tapasztalat, amit az ész nem tud megmagyarázni, de amit mélyen, egész lényünkkel értünk.

 

A beszélgetés 1996 tavaszán készült.

 

“Gyertek, nézzétek meg…” Cristine nővér gondolatai egy evangéliumi szakaszról.