Interjú Isten Bárányáról nevezett Márta kármelita nővérrel

Az interjút készítette: P. Péceli Bence Imre OCD

Ha jól tudom, a Kármelt az atyákon keresztül ismerted meg…

Az az érdekes, hogy egy olyan városban születtem, ahol volt Kármel. Magyarországon régen sokkal híresebb volt a zombori Kármel, ahol a Huba utcaival szinte megegyező templom épült, majdnem ugyanabban az időben, és ugyanaz a Soós István atya is építette. Úgy nőttem fel, hogy nem sokat tudtam a Kármelről. Egy nagyon kedves családba születtem, bár szüleim nem voltak gyakorló hívők, mégis nagyon jól megrakott batyuval indultam az életbe, sok jó értéket kaptam otthon. Voltam elsőáldozó, de nem igazán értettem a templomba járás lényegét. Tudtam, hogy van Isten, és szeret, és nekem is szeretnem kell őt. A nagy ünnepeket otthon megtartottuk, de megmaradtunk ezen a szinten. Nem is tudtam, hogy Zomborban van Kármel. Pedig milyen nagy lelki élet folyt ott korábban. Tudjuk, hogy folyamatban van az ott élt Stantić Gergely boldoggá avatása, aki nagyon híres gyóntató és lelkivezető volt, ortodoxok is jártak hozzá, nem zavarta őket, hogy ő római katolikus. Mikor már főiskolás voltam Szabadkán, egyszer betértem az ottani Avilai Szent Teréz székesegyházba. Akkortájt kezdett ébredezni a hitem, és kezdtem 21 évesen arra vágyni, hogy végre bérmálkozzam. Elkezdtem járni egy középiskolás hittanra. Sajnos nem tudtam még semmit az egyházról, a hitről. Egyszer megkérdeztem a hitoktató atyától, hogy miért is szent ez az Avilai Szent Teréz. Addig azt gondoltam, hogy csak a mártírok szentek. Az atya egyszerűen azt mondta, hogy ő azért lett szent, mert jó volt. Engem ez meghökkentett. Először is azt gondoltam, hogy ez talán nem is olyan nehéz, csak jónak kell lenni. De aztán mégis úgy láttam, hogy utána kellene járni, annak, hogy ez mit is jelent. Bementem egy egyszerű városi könyvtárba, – akkor még kommunizmus volt –, és szereztem egy életrajzot. Nagyon megfogott. Olyannyira, hogy pontosan emlékszem, hogy amikor otthon a szobámban olvastam, azt éreztem, hogy én is így szeretnék élni. Talán még nem engedtem közel a tudatomhoz, hogy Isten hív engem, de hatalmas, felszabadító élmény volt számomra, hatalmas boldogság! Azt éreztem, hogy csak kapom és kapom Istentől a szeretetet, azt a titokzatos szeretetet, hogy valami terve van az életemmel. De ez még homályos volt akkor, hiszen még nem is bérmálkoztam, és méltatlannak is tartottam magam. Még életem konkrét problémái foglalkoztattak, hogy be kell fejeznem a főiskolát.

Eközben fedezted fel a zombori Kármelt?

Igen, a testvéremen keresztül, aki szintén elkezdte komolyabban gyakorolni a hitét, és egy kármelita atyához járt gyónni. Aztán én is odamentem. Ez a főiskola utolsó évében volt. Ekkor fedeztem fel a zombori Kármelt is. Akkor megkaptam Kis Szent Teréz önéletrajzát, és Keresztes Szent Jánosról is tanultam. Ott volt egy fiatal horvát atya, aki segített a kétségeimben, főként azzal a mondatával, hogy „aki keresi az igazságot, az előtt Isten nem marad a rejtekben”. Nemcsak ezért a mondatáért vagyok hálás ennek az atyának, hanem azért is, hogy ilyen közel hozta hozzám a Kármelt. Fel is ajánlotta nekem, hogy beléphetek a kármelita harmadrendbe. De én valami nagyobbra vágytam, amit azonban még nem tudtam megfogalmazni, így elutasítottam ezt az ajánlatot. Nem is találkoztam ezzel az atyával csak talán kétszer, mert Spanyolországba küldték tanulni, mi pedig testvéremmel a kezdődő háború miatt Magyarországra költöztünk, és ott folytattuk a tanulmányainkat.

Budapestre költöztetek?

Igen, mint másoddiplomás tanultam, és közben dolgoztam. Nem volt könnyű, mert a magyart is alig beszéltem, csak konyhanyelvi szinten. Otthon horvátul beszéltünk ugyanis. Nagyon sokat kellett tanulni, de a tanulás mellett azért ott volt az a más is, ami érdekelt: Isten. Akkor kezdődtek az egyezkedéseim is Istennel: férjhez megyek, gyerekeket szülök, és olyan jó anyuka leszek, hogy gyermekeimből papok és szerzetesek lesznek… Mindent odaadok a Jóistennek, csak ne nekem kelljen apácának lennem.

De hát nem éppen arra vágytál?

De igen, de olyan abszurdnak tűnt az egész, és úgy éreztem, hogy nem vagyok méltó erre a hivatásra. Akkor már a főiskola kollégiumában laktam, és egyszer csak szóltak a portáról, hogy egy horvát kármelita atya keres engem. Ő volt az, akit Zomborban megismertem. Éppen ekkor utazott Spanyolországba, de előtte még megszállt a pesti Kármelben, és csak azután indult. Tudni kell, hogy mióta Budapestre költöztem, mindig tudtam, hogy itt is van Kármel, de nem találtam meg. Kerestem itt is, ott is. Volt, amikor bementem egy telefonfülkébe, hogy az ottani telefonkönyvben keressem meg a címet. Kérdeztem plébános atyáktól, de ők sem tudták. Vasárnapi szabadidőimet is arra szántam, hogy különböző budapesti templomokban a Kármel felől érdeklődjek, de sajnos eredménytelenül. Ez, ha jól emlékszem, 1993-ban volt. És amikor a horvát atya felkeresett a kollégiumban, maga kérte, hogy menjek el a Huba utcába, hogy segítsek az ottani atyákkal beszélni, fordítani. Így találtam rá végül a budapesti kármelita közösségre. Amikor becsöngettem, Lénárd testvér nyitott ajtót hatalmas mosollyal. Egyből otthon éreztem magam. Attól kezdve rendszeresen odajártam. Az esti misékre, ahol a kompletóriumot is együtt imádkoztuk. Majd egy felnőtt hittant is indítottak, amire rendszeresen jártam. Olyan barátságosan, olyan egyszerűen fogadtak, és szívtam magamba a testvériességet. A templomi kórusba is jártam, nagyon élveztem az ottani társaságot. Mindenhol ott voltam, ahol ott lehetett lenni. Nagyon jó volt látni az elkötelezett, istenszerető embereket. Rafael atya lett a lelkivezetőm. Részt vettem a templomi közösség nyári táborában is, amit Albin atya és Rafael atya szerveztek.

Aztán végül a pesti Kármelben dolgoztál is?

Elég hamar befejeztem a tanulmányokat, mert sokat elfogadtak a szabadkaiból. Ezt követően egy évig egy üzemben dolgoztam, ahol nyomtatott áramköröket gyártottak, utána pedig kérték, hogy a Huba utcai Kármelben segítsek a konyhán. Egy évig dolgoztam ott, 1995-től– 1996-ig, egészen a belépésemig.

És akkor vált teljesen világossá a hivatásod? Hogyan tudtál eljutni a nagy döntésig, hogy kármelita nővér leszel?

Akkor eldöntöttem, hogy nem megyek férjhez, mert Istennek akarok élni. A belső nagy vágyamról senkinek sem beszéltem, még Rafael atyának sem. Minden nap erősödött bennem, és amikor végre igent mondtam rá, és mertem róla Rafael atyával is beszélni, akkor ő érdekes módon nagyon visszafogottan reagált. És ez nagy bölcsesség volt részéről, mély bölcsesség! Aztán közvetítette a kérésemet a pécsi nővérek perjelnőjéhez, Elisabeth nővérhez. Levélben őszintén megírtam mindent. És akkor ők először három napra fogadtak. Ekkor még csak egyedül Rafael atya tudta ezt a vágyamat. Nagyon boldognak éreztem magam. A háromnapi együttlét után a nővérek mondták, hogy egy hónap múlva beköltözhetek. Gondoltam, jó, az életem el van rendezve, de most beszélni kell a szüleimmel. Féltem ettől, tudták ugyanis, hogy hívő lettem, de hogy szerzetes leszek, és így még távolabb kerülök tőlük, ez nem fért a fejükbe. Ők nem így neveltek engem. Másnap édesapám és édesanyám is külön-külön megszervezte, hogy két külön pszichiáter elbeszélgessen velem. Ők nem voltak hívők, de megértettek. Később mind a ketten ott voltak az örökfogadalmamon. A szüleimnek ez valóban nagyon nehéz volt. De mindez olyan titokzatosan történt. Annyira megfogott a Jóisten. Azt, amit láttam a világi papoknál, és a szerzeteseknél is, hogy nagyon keresik az Istent. Külön hivatásommá vált, hogy a papokért és a szerzetesekért imádkozzak. Talán még otthon történt valami, ami nagyon megérintett: egyszer egy pap bejött a templomba gyóntatni, rászegezte a tekintetét az oltárra, térdet hajtott, majd ment tovább. Láttam, hogy micsoda szeretet ez, micsoda igazi szerelem az Isten iránt. Láttam idős papokat és fiatalokat, akikben ez már nem élt, de biztos, hogy ez vezette őket a papság vagy a szerzetesség felé, ott bujkál ez a szeretet a szívükben. És bármi is történik ennek az embernek az életében, nem tudják kitépni a szívéből, hogy ez megtörtént. Ez elegendő alapot adott nekem arra, hogy a papokért és szerzetesekért imádkozzam. Bármi történjék is velük.

Mikor Pécsett beléptél, hányan voltatok? Ugye akkor még sok volt ott az idős nővér?

Tizenöten voltunk már akkor. Nagyjából a közösség fele volt idős, de többen voltunk fiatalok. Ez egy nagyon jó közösség volt. Nagyon féltem attól, hogyan fogok 14 nővel együtt élni. A középiskolában és a főiskolán is fiúk voltak többségben az osztályban. De ezek a fiúk mind olyan kedvesek voltak. És főleg, amikor a budapesti főiskolán tanultam, a fiú iskolatársaim látták, hogy nem nagyon lehet udvarolni ennek a lánynak. Ehelyett a legszemélyesebb problémáikkal jöttek hozzám, és nagyon bizalmas barátság alakult ki köztük. A Huba utcai atyáktól is nagyon sok őszinte szeretetet kaptam. Nem igen mozogtam női társaságban addig. Nem tudtam, hogy a nővérek között milyen lesz. Lesz-e ott irigykedés, különcködés stb. De, amikor beléptem, az a kellemes meglepetés ért, hogy ott is normális emberek vannak. Semmi gond nem volt ebből. Úgy éreztem, hogy az istenkeresők társaságában felüdül az ember. Nagy áldás, hogy olyan sokan voltunk a noviciátusban. Abban az évben tette le a fiatal Mirjam nővér az örökfogadalmat.

Először konyhai szolgálatra kerültem. Hú, hát az bizony nehéz volt.

Biztosan tudták, hogy az atyáknál te főztél.

Ez volt a nagy gondom, mert az atyák beharangozták, hogy „az a lány nagyon jól tud főzni”. És ilyen nagy elvárásnak kellett megfelelnem. Még azt sem tudtam, hogy hol vannak az edények, de Izabella nővér, aki akkor konyhás volt, szeretettel biztatott. Aztán, az első levest amit főztem, három napig ettük, mert hát ugye a nők kevesebbet esznek, mint a meglett férfiak, főleg, mint a fiatal szerzetesek. Így hát egy kicsit korrigálni kellett az adagokat. De minden munkában jól éreztem magam. Nagyon szeretek főzni, de amikor például az ostyasütőbe kerültem, vagy a gyertyaöntőbe, mindenhol szívesen dolgoztam. Tehát a Jóisten nagyon megáldott ebben.

Ennek talán az volt a titka, hogy egy nagyon mély, imádságos élet kísérte ezeket a munkákat?

Sok jó példát láttam, és azt is láttam, hogy senki nem akarja kihúzni magát a munka alól. Nem versenyeztünk egymással, nem akartunk bizonyítani senkinek. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanatok, amikor novíciaként konyhafelelős lettem, és nekem kellett beszereznem mindent. Volt olyan, amikor úgy éreztem, hogy a sok dolog agyon nyom, mégis szerettem dolgozni. Ezenkívül sokat segített a nagyon komoly napirend, amit ha az ember komolyan vesz, akkor erőt kap. Tehát, amennyire én komolyan veszem, olyannyira adom a lehetőséget a Jóistennek, hogy megtartson engem. Azzal kell az embernek foglalkoznia, ami érdekli a lelkét. Azt kell olvasnia, ami személyesen neki szól. Ha ez a kedvenc szentem, akkor azt olvasom, persze engedelmességből mást is elolvasok. Azt olvassam, ami felébreszt, lelkesít, ami erőt ad. Hogyha nem ezt teszem, akkor nem leszek támasza a másik embernek. És ahogy a másik felelős az én buzgóságomért, én is felelős vagyok az ő buzgóságáért. Úgy éljek, hogy én legyek az ő felüdülése. Ha ő sok nehézséggel küzd, és velem találkozik, azt mondhassa, végre itt egy normális ember. Fontos a jó humor is a közösségben. Ezért rendeztünk színházat is többször a rekreáción. A nővérek érezzék, hogy szeretem őket, ha szomorúak, vidítsam fel őket, ahogy Szent Teréz is kéri a nővéreitől. Nagyon fontos, hogy tudjak bocsánatot is kérni. Ez egy áldás. Amióta beléptem, nagyon áldott dolognak tartom, hogy minden este a kompletórium előtt megtisztítom a lelkemet, és bocsánatot kérek attól, akit esetleg megbántottam. Az más dolog, hogy ő mit kezd ezzel, az már nem rajtam múlik, de nekem van lehetőségem az új napot már máshogy kezdeni.

Mesélj egy kicsit a kedvenc olvasmányaidról!

Jelölt koromban nagyon megszerettem Keresztes Szent János atyánkat. A beöltözésem és a kis fogadalmam is az ő ünnepén volt. Az írásaiban mindig hatott rám az a kettős üzenete, hogy Isten sokkal jobban szeret, mint ahogy én ezt el tudom képzelni, és az, hogy az embernek van feladata, van tennivalója az Istennel való kapcsolatában. Később ugyanezt, fedeztem fel a sivatagi atyák mondásaiban is. Néha eléggé egyértelműen fogalmaznak, ugyanakkor teli vannak gyengédséggel, buzgósággal, lelkesedéssel, ami rám ragad, bármikor olvasom őket.

Hogy ismerted meg Tádé atya írásait?

Mirjam nővér franciául olvasott egy nagyon jó könyvet róla, és azt gondolta, hogy az eredetije szerbül van írva. Igaza volt. Beszereztük a könyvet, elolvastam, és nagyon nagy benyomást tett rám. Ő egy egyszerű szerzetes, aki a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben nagy lelki atya volt Szerbiában. Ezrek jártak hozzá lelki tanácsért, vagy azért hogy lássanak egy derűs embert. De az az érdekes, hogy két idegösszeomlása volt, utána az Úr megmutatta neki a béke és öröm útját, és teljesen megváltozott. A lelki harc nem tűnik olyan ijesztőnek az ő tanítása alapján. Ez segít nekem.

Az örökfogadalmadat még Pécsett, vagy már itt Magyarszéken tetted?

2002 augusztusában költöztünk ide. Az örökfogadalmat novemberben tettem le. Mivel akkor még a kápolna nem készült el, erre itt a magyarszéki templomban került sor. Akkor még nagy építkezések és átalakítások voltak.

Ez a költözés, és új helyre kerülés változtatott valamit a közösségi életen?

A területi adottságok, az erdő és a meglévő épületek itt a magyarszéki új helyünkön hatottak az életvitelünkre. Ajándékként éltük meg, hogy olyan sok embernek tudtunk nyújtani új lehetőséget, hogy bekapcsolódjanak az imánkba, hogy itt töltsenek pár csendes napot, vagy itt végezzék lelkigyakorlatukat, amiatt mert, több vendégszobánk lett és nagyobb területünk. Persze nekünk is felszabadító érzés volt látni ezt a sok fát körülöttünk (rengeteget telepítettünk utána mi magunk is), friss a levegő, nagyobb kert a zsebkendőnyi Pécsi kolostori udvar után.

Más lett a munka is emellett, persze! Több a kinti fizikai munka, de ha az emberek látnak minket így is, sokkal reálisabb képük lesz rólunk, és tudják, hogy így is osztozunk sorsukban, nem csak imáinkban hordozzuk őket.

Mindenkép hálát adunk az Úrnak, hogy itt lehetünk és hosszú keresés után rátaláltunk erre az áldott helyre. Igyekszünk ezt a helyet még szebbé és szentebbé tenni, hogy sokaknak lehessen Istennel való találkozás helye.

Most megint felújítás van, és valami hasonlót élünk meg mint a kezdetén. A napirend, az imádság, és a sok rendes megszokott munka mellett, rengeteg takarítás, átrendezés van. Csak jó humorral, és nagylelkűséggel tudjuk megélni, amikor egymás kezéből vesszük ki a munkát. A másik nagylelkűsége felébreszti bennem is a nagylelkűséget.