Csépányi Gábor atya homíliája

2018. december 8-án, M. Margit nővér fogadalomtétele alkalmából

 

A fogadalom válasz Isten megelőző szeretetére. Szűz Mária szeplőtelen fogantatása visszavezet minket az eredeti emberhez – rámutat arra, hogy Isten milyennek képzelt bennünket eredetileg, milyennek álmodott meg bennünket. Az új Éva, Mária kegyelemmel teljes. Minden gondolatát, teljes szívét beragyogja az Úr szépsége: és talán ezért is van bátorsága a kegyelemmel együttműködni; a Kegyelemmel Teljes lehetetlen dolgokra is képes. Mert szabad arra, hogy az emberi válaszért, viszontválaszért érkező Istennek igent mondjon.

Az Isten vágyik megtestesülni bennünk. Itt és most és mindig. Mózesekre és Máriákra, Alacoque Szent Margitokra és Árpádháziakra vár, akik nem félnek a közöny helyett engeszteléssel, másokért való imával és áldozattal válaszolni a mindent ajándékozó Istennek. Az Úr nem ad kevesebbet saját magánál, és nem is kér többet saját magunknál. Arra vágyik, hogy olyanná alakíthasson bennünket, amilyenné Ő akart minket. Eredetivé. Szabaddá. Ajándékká.

Az ő radikális ajándékozása a teremtés: az, hogy a semmiből lettünk, és vagyunk és élhetünk az Úrnak és egymásnak. Erre nem is tudunk tökéletesebb választ annál, hogy önmagunkat teljesen elajándékozva rátaláljunk arra az eredeti teremtményre, akit Isten bennünk megálmodott; akik valójában vagyunk. És ez sokszor több, mint amit gondolnak rólunk, vagy gondolunk magunkról. A magam erejéből ide nem tudok eljutni, csak Isten kegyelméből.

Ha engedem őt lobogni bennem, leszek az a csipkebokor, ami nem ég el, nem ég ki, mert nem a maga erejéből, hanem az Istenéből világít. Nem egy fikcióról van itt szó, egy képről, amit mutatni akarok magamról, hanem a meghallgatásról: meghallgatom Istent /ob-audire/, meghallom hívását és aszerint cselekszem (oboedientia = engedelmesség). Szent földdé, termékeny földdé válok, ahol az Úr járhat és működhet életemben, hogy termékennyé tegye azt. Gyümölcsözővé. És akkor ott leszek otthon, ahol vagyok: Aki van, az előtt azzá válok, aki valójában vagyok. A hivatás Isten álma rólunk. Úgy fedezhetjük fel, hogy az Úr színe előtt állunk, jelenvalóvá válunk, észrevesszük, hogy velünk van a világ végezetéig. Innen jön Lisieux-i Szent Teréz ujjongó felismerése: „Anyámnak az Egyháznak szívében szeretet leszek.” Ezzel az erővel, a Lisieux-i szent szavaival mondhatom ki az igazságot: „Nővérem, a jó Jézus teljes szívéből szereti Önt”!

Erre a felismerésre, hivatásunk megtalálására úgy juthatunk el, ha időt adunk Istennek. Szabadok vagyunk erre. A karmelita hivatáshoz úgy érzem, leginkább ez az Istennek ajándékozott idő tartozik hozzá: odaadjuk, amink van, megengedjük neki, hogy a kronoszt kairosszá, kegyelmi idővé alakítsa, ahol a sötétség nem tud legyőzni, a halálnak még látszólagos hatalma sem. Aki fogadalmat tesz Istennek, látszólag meghal a világnak, valójában új, kegyelmi életre támad: Istennel együtt lenni, egyedül tőle függni a legnagyobb szabadság a világon, mert olyan valakitől függünk, aki teljes szívéből szeret!

„Aki elveszíti értem életét, megtalálja azt” – végy engem olyannak, amilyen vagyok és tégy olyanná, amilyennek látni szeretnél! Az átalakulás bennünk történik – beépülünk Krisztus Testébe, az Egyházba. A nővérek tanúi annak, hogy a kairosz, a kegyelmi idő már itt elkezdődik; tanúi annak, hogy ez imával és áldozattal, felajánlással jár és annak is, hogy amit odaadok, azt megszentelve, tökéletesítve kapom vissza, azért, hogy szét tudjam osztani, Isten ajándékává válva a világnak. Megjelenik Krisztus közöttünk: Íme itt vagyunk, Én és Te, és remélem, hogy közöttünk a harmadik Krisztus.