Miért fontos a szív őrzése? Merre vezet az Isten iránti feledékenység, illetve a rosszra való emlékezés? Hogyan segíthetjük egymást? – Isten Bárányáról nevezett Márta nővér szemelvényei a sivatagi atyák tanításaiból.

„Ha az ember nem őrzi helyesen a szívét,  mindent elfelejt és elhanyagol…” (Orszisziosz abba)

„Menj, és csatlakozz egy istenfélő emberhez, és miközben mellette élsz, téged is megtanít rá, hogy féld az Istent!” (Poimén abba)

 

Vannak kegyelmi pillanatok, amikor egy szó vagy egy gondolat lángra gyújtja a szívünket, nagy vágyakat ébreszt bennünk, és lendületet ad. Egy hirtelen felvillanó, igazi gondolat a lelkünk mélyéig megrendít, és vágyódni kezdünk arra, hogy Istent viszontszeressük, vágyódunk a szentség után, vágyódunk a szolgálatra. Boldogok és könnyűek vagyunk, erőt kapunk.

Bár Isten azt akarja, hogy mindig ilyen örömmel, ilyen buzgósággal szolgáljuk Őt, mi olykor másmilyenek vagyunk – vannak szürke, ködös pillanataink is. Ilyenkor valami furcsa feledékenység, szinte észrevétlenül, lassan-lassan, háttérbe szorítja a buzgalmat. Először csak nem engedi helyesen érzékelnünk és ítélnünk a dolgokat. Utána már örömtelenek is vagyunk, nehezen szolgálunk, minden zavar minket, ami nem egyezik a mi elképzelésünkkel, terhesek vagyunk önmagunknak és másoknak. A helyzet egyre rosszabbodik, egészen addig, amíg tetteinkkel is eltávolodunk Istentől. Csak akkor eszmélünk rá, hogy buzgóságunkon erőt vett a feledékenység, és messze járunk Istentől.

Erről a feledékenységről sokszor beszélnek a sivatagi atyák. Ez ellen küzdöttek, ez volt a legádázabb ellenségük. A fásultság a lélek ernyedtsége, az elme erőtlensége, az önfegyelmezés elhanyagolása…[1] Ez is a nyolc főbűn egyike, mégpedig a legsúlyosabb.[2] Az Atyák sok kérdése erről a harcról szól: hogyan lehet legyőzni a feledékenységet és újra megragadni az áldott, szép buzgóságot.

Egy testvér megkérdezte Kroniosz atyát:

„Mit tegyek a feledékenységgel, amely fogságban tartja értelmemet, és addig nem enged érzékelnem, amíg ugyanahhoz a bűnhöz nem vezet el?” Azt mondta az idős atya: „Amikor az idegen törzsbeliek megszerezték a frigyszekrényt Izrael fiai gonosz viselkedése miatt, addig cipelték, míg be nem vitték istenüknek, Dágonnak a házába, és akkor a bálvány arcra borult előtte” (vö. 1Sám 5, 1-4). Megkérdezte a testvér: „Mit jelent ez?” Az idős atya így felelt: „Ha fogságba is ejtik az ember értelmét a saját hibái miatt, addig húzzák, amíg a láthatatlan szenvedély elé nem viszik. Ha tehát ezen a helyen megfordul az értelem, Istent keresi, és az örök ítéletet idézi fel, rögtön elbukik a szenvedély és eltűnik. Hiszen írva van: ’Ha megtérsz és sóhajtozol, akkor megszabadulsz és megtudod, hol voltál.’ (Iz 30, 15 LXX)”[3]

Ugyanerről az istenkeresésről beszél Illés atya is, amelynek ereje van:

Az idős atya egyszer a templomban tartózkodott. Erre hozzájöttek a gonosz szellemek, és azt mondták: „Tűnj a helyünkről!” Az idős atya azonban azt mondta: „Itt nincs semmiféle helyetek!” Erre elkezdték egyesével szétszórni pálmaágait. Az idős atya azonban ott maradt, és összeszedte az ágakat. Ezután a sátán kezénél fogva megragadta őt, és kifelé vonszolta. Amikor az idős atya az ajtóhoz ért, megragadta másik kezével az ajtót, és így kiáltott: „Jézus, segíts rajtam!” Erre azonnal elmenekült a gonosz szellem.

Ekkor az idős atya elkezdett sírni. Az Úr azonban így szólt hozzá: „Miért sírsz?” Azt válaszolta: „Mert ők erőszakot mernek alkalmazni az emberekkel szemben, és teszik is.” Az Úr pedig azt mondta: „Hanyag voltál. Hiszen amikor engem kerestél, láttad, hogyan találtál rám.”

„Azt mondom – szólt Illés atya –: sok erőfeszítésre van szükség, és ha valaki nem tesz erőfeszítéseket, nem birtokolhatja Istent. Ő ugyanis keresztre feszíttette magát értünk.”[4]

Fontos tudnunk, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a vakságnak és feledésnek. Nem olyan hatalmas erő, amely egyszer csak megjelenik, és ami előtt tehetetlenek vagyunk, hanem mi magunk tehetünk róla, hogy az lassanként erőt vesz rajtunk. Ha nem küzdünk ellene, mindig gyakrabban és hosszabban leszünk távol Istentől, elgyengülünk, és a szenvedélyeket szolgáljuk.

Orszisziosz atya mondta: „Úgy vélem, hogyha az ember nem őrzi meg helyesen a szívét, mindent elfelejt és elhanyagol, amit csak hallott, így pedig az ellenség helyet talál benne, és földre teperi. Az elkészített és meggyújtott lámpa csak pislákol, ha nem törődnek vele, hogy olajat kapjon, és aztán egyre erősebb lesz vele szemben a sötétség. Ugyanakkor az is előfordul, hogy amikor egy egér járkál körülötte, és igyekszik eloltani a kanócot, addig nem tudja, amíg el nem fogy az olaj, amikor azonban látja, hogy nemcsak nem világít, hanem hőt sem sugároz, és ki akarja húzni a kanócot, a mécsest is leveri. Ha cserépből van, darabokra törik, ha azonban rézből, újból felszereli a házigazda. Így a hanyag lélektől is lassanként visszavonul a Szentlélek, amíg egészen ki nem hűl. S azután az ellenség felfalja a lélek vágyát, a gonosz tettek pedig tönkreteszik a testet. Ha viszont ez az ember jó hajlammal rendelkezik Isten iránt, s mégis hanyagságba sodorja az ellenség, Isten – mivel irgalmas – belé helyezi félelmét, emlékezteti a büntetésre, s ezzel felkészít az éberségre, hogy a jövőben teljes biztonsággal őrizze meg magát mindaddig, amíg Ő meg nem látogatja.”[5]

Avilai Szent Teréz is említi a léleknek ezt a gyengülését, amikor a testvéri szeretet ellen elkövetett hibákról beszél, és azt mondja: Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember akaratát, úgyhogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött szeretni.[6]

Látjuk tehát, hogy az apró hibák, rossz szokások, ítélkezések, ragaszkodások lépésről lépésre tönkre tesznek. Félelmetes távlatot nyit ez az állapot: visszavonulhat tőlünk a Szentlélek, és az ellenség felfalja lelkünk vágyát. A Belső várkastélyban Avilai Szent Teréz ezt írja: Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak a társaságát…, hogy maga is hasonló lett hozzájuk. Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége.[7]

Keresztes Szent János is így inti a lelkeket: Ó lelkek, kik olyan nagy dolgokra vagytok teremtve és hivatva, mit csináltok?! – miért késlekedtek?! Ó, Ádám fiainak ez a nyomorúságos vaksága! Ennyi fény közepette nem látnak, és ilyen hangos hívogatásra süketek![8]

Az atyák véleménye, hogy ennek az állapotnak a gyökere a rosszra való emlékezés. Sinai Szent Anasztásziosz ezt mondja:

Ezért könyörgök neked, menekülj ettől a gonosz és megbocsáthatatlan bűntől (a rosszra való emlékezéstől)! Ha tudni akarod, hogy a rosszra való emlékezés miért rosszabb minden más bűnnél, hallgass meg! Minden más bűn elkövetése rövid ideig tart, és hamar befejeződik. Amikor például paráznaságot követ el valaki, tette után nyomban fölismeri bűnének iszonyatosságát, és tudatában van annak. A rosszra való emlékezés azonban állandóan égő szenvedély… Ahol gyökeret ver, ott minden haszontalan. Hiába való a böjtölés, az imádság, nincs eredménye a könnyeknek, a bűnbevallásnak, az esedezésnek, haszontalan a szüzesség, a jótékonykodás és minden más jó dolog. Mert a rosszra való emlékezés testvéreinkkel szemben lerombol mindent.   

Nagy Makariosz is ezt mondja: Ha azokra a gonoszságokra emlékezünk, amelyeket az emberek követtek el velünk szemben, megsemmisítjük az Istenre emlékezés erejét. Ha azonban a démonok gonosz tetteire emlékezünk, sebezhetetlenné leszünk.[9] Tehát a helyes emlékezéssel ápoljuk lelkünket, és éberek tudunk maradni.

Ahogyan tehetünk arról, hogy lépésről lépesre Isten iránt feledékenyek leszünk, úgy fokozatosan újra közeledhetünk is hozzá, és újra felszíthatjuk magunkban a buzgóságot. Az Úr mindig csak egy apró lépést vár tőlünk, amely a kezdetén nehéz, de utána könnyűvé és édessé válik. – Ne hagyjuk elhatalmasodni azt az érzést, hogy képtelenek vagyunk előre haladni, mi mindig tökéletesebbre vagyunk képesek, ha nem veszítjük el bátorságunkat. Ez nem megy kemény küzdelem nélkül.[10]Az ilyen csekélyke jócselekedetek és apróságok révén, ha Isten kedvéért tesszük, Ő Szent Felsége megadja az értékét, és az Úr, nagyobbakra segít bennünket.[11]Lemondásunk legelején bizony keserves kínnal gyakoroljuk az erényeket, de ha már valamelyest előbbre haladtunk, gond nélkül, vagy legalábbis jelentéktelenebb vesződség árán meg tudjuk őket tartani. Miután pedig halandó gondolkodásunkat elnyelte, azaz hatalmába ejtette a buzgóság, akkor már teljes örömmel, buzgósággal, igyekezettel, lelkesen és Istentől kapott hévvel gyakoroljuk őket.[12]

A buzgóság megőriz és felépít minket. De még ezt az első lépést sem kell egyedül megtennünk. A buzgóság gerjesztője és őrzője mindig a társ, a testvér. Ahogyan ő felelős értünk és buzgóságunkért, úgy mi is felelősek vagyunk testvérünk buzgóságáért. Isten szereti a közösségi hatást, tudja, hogy gyengék vagyunk, és hogy egy másik istenszerető látása erősít bennünket. Tudja, hogy ez ébreszti fel vágyunkat, hogy tüzes lelkűek, jók legyünk. Isten mindig gondoskodik arról is, hogy ebben a munkában, harcban ne legyünk egyedül. Avilai Szent Teréz mondja, hogy a gyenge harcos jól megerősített várba vonul vissza társaival, ahonnan rácsap ellenségére. Felteszem, hogy azok, akik a várban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével.[13]

Higgyük el az Úrnak, hogy ezek valóban válogatott emberek, akkor is, ha nekünk néha nem úgy tűnik! Ő jól tudja, kit rendelt mellénk. Válogatott emberekkel vagyunk körülvéve, amelyről Isten gondoskodik: egy-egy korban csapatostul nevel szenteket. Például Avilai Szent Teréz mellett, ott volt Keresztes Szent János, aztán Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Borromeo Szent Károly… A szentség, a buzgóság „ragályos”. Amint az edzett acél megélesíti az edzetlent, úgy nemegyszer a buzgó testvér is megmentette a tunyát.[14] Ahogyan a vágtató lovak vetélkednek egymással, a közösség is buzgóságra serkenti magát.[15] Aki viszont Isten iránti szeretetből vonult el a világtól, az rögtön tüzet fog, ha pedig gyúlékony anyag kerül a közelébe, tüze még hevesebben terjed.[16]

Lisieuxi Szent Teréz is így vonzza a lelkeket, a buzgósága átterjed másokra. Ezt a vonzást kéri is az Úrtól.

„Vonzz engem, és mi futni fogunk a Te keneteid illata után.” (V.ö. Én.én 1,3) Ó, Jézus, tehát még azt sem szükséges mondani: „Vonzz engem, s ezáltal vonzzad azokat a lelkeket, akiket szeretek!” Ez az egyszerű szó: „Vonzz engem”, elég. Uram, megértem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret; ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye. Mint ahogy a hegyi patak, miközben fékevesztetten veti magát a tengerbe, magával sodor mindent, amivel csak útközben találkozott, ugyanígy a lélek, aki elmerül a Te szereteted parttalan tengerében, ó, Jézusom, magával viszi az összes kincseket, amelyek csak a birtokában vannak…”[17]

Jó, ha igazi példaképek vannak mellettünk. Szent emberek mellett megkapjuk az ő buzgóságukat. Így szólt Poimén atya: „Egyszer valaki megkérdezte Paisziosz atyát: ’Mit tegyek lelkemmel, mert érzéketlen és nem féli az Istent?’ Ő azt válaszolta: ’Menj, és csatlakozz egy istenfélő emberhez, és miközben mellette élsz, téged is megtanít rá, hogy féld az Istent!’”[18]

Buzgóságra segíthetnek példájukkal a szentek is. Jó velük barátságban lenni. Próbáljatok meghitt kapcsolatban élni egy nagy szenttel, egy nagy lélekkel, és akkor a szívetek úgy felhevül, mint az övé, hitetek olyan élővé válik, mint az övé, és lelketek vele együtt felemelkedik.[19]

Tanuljunk meg tanulni egymástól, sóvárogva keressük mások erényeit, hogy azokat eltanuljuk! Az Úr úgy hozott össze bennünket, hogy hasznára legyünk egymásnak. Legyünk tüzesek, mert az Isten azt akarja, hogy örömünk legyen a szolgálatban! Ő azt akarja, hogy a szentségre vezető út könnyű legyen számunkra, hogy boldogan kapaszkodjunk fölfelé.

[1] Klímakosz Szent János: Létra, XIII/1.

[2] Uo.

[3] Kroniosz abba: 2. apophtegma

[4] Illés abba: 3. apophtegma

[5] Orszisziosz abba: 2. apophtegma

[6] TÚ, IV.

[7] BV, I/I/6.

[8] Keresztes Szent János: Lobogó Istenszeretet, 341. pont

[9] Makáriosz abba: 36. apophtegma

[10] Boldog Titusz Brandsma OC

[11] Ö, 31/24

[12] Klímakosz Szent János: Létra I/29.

[13]  TÚ, III.

[14] Klímakosz Szent János: Létra, III/31.

[15] Uo.

[16] Klímakosz Szent János: Létra, I/24.

[17]  Lisieuxi Sz. Teréz Önézetrajz 34r° 327old

[18] Poimén abba: 36. apophtegma

[19]  Boldog Charles de Foucauld