Pécstől Magyarszékig

A Pécsi Kármel eddigi története három nagy szakaszra osztható. Az első szakasz az alapítástól, 1936. május 21-től 1950. november 10-ig tart. Magában foglalja egy öt nővérrel induló közösség dinamikus fejlődését a harmincegy személyes taglétszámig, a kolostor külső-belső felvirágzását, egy életszentségre törekvő, és hivatása magaslataira törő közösség kialakulását. A kommunista hatalom által június 10-én történt elhurcolás nem érte meglepetésszerűen és felkészületlenül a közösséget. Lélekben már elébe mentek mindennek, amikor érzékelve a háborútól megtépázott ország nyomorúságát, szegénységét és szenvedését többszörösen is felajánlották magukat és kolostorukat a megújulásért. Június 10-ére virradó éjjel Tiszaújfalura, a bencés nővérekhez deportálták a közösséget, és az Államvédelmi Osztály felügyelete alatt ott kellett maradniuk november 10-ig, amikor az állam és a magyar egyház közötti megegyezést követően az Elnöki Tanács elrendelte a szerzetesrendek feloszlatását, és az utolsó nővérnek is el kellett hagynia a tábort, hogy visszatérjen a civil életbe.

Ezzel kezdődött a közösség életének második szakasza. Nélkülözése mindannak, ami eddig a legfontosabb volt: kolostor, klauzúra, közösség, szerzetesi ruha. Isten elfogadta felajánlásukat, mégpedig egészen elégő áldozatként. Kolostor, klauzúra és közösség nélkül ugyanis nem lehet kontemplatív kármelita életet élni. Megrendítően tükrözi ezt a valóságot Erzsébet anya búcsúlevele, amit Tiszaújfalun a nővérekhez intézett:

„Édes Nővéreim! Most én is elbúcsúzom. A jó Isten akarta úgy, hogy megszűnjék közösségi életünk. Átöleljük ezt a bennünket szerető, és mindent örök bölcsességgel rendező isteni akaratot, jól tudva, hogy a vele való megegyezés maga a szentség. (…) Eddig mindent a kármelita szellemnek megfelelően az Egyházért, a papságért, lelki testvéreinkért, és a lelkekért ajánlottunk fel, igyekeztünk minden erőnkkel ennek élni. És most mégis: mindent ajánljunk fel elsősorban egymásért, hogy Isten és a Szűzanya Kármele iránti hűségben mindnyájan megmaradjunk, mert ha az egyesek megmaradnak, velük együtt diadalra jut minden nagy gondolat, amit egykor a szívünkbe fogadtunk. (…) Legvégül még egyet: most vessünk egy pillantást előre, a jövőbe is. (…) Vegyünk szívesen minden munkát, amely a közjót szolgálja, a munka szellemét bennünk elmélyíti, és a dolgozókkal való testvéri egység szellemét mindjobban kibontakoztatja. Az az életszentség, amelyen eddig dolgoztunk, csak ezzel a lelkiséggel együtt lesz igazi építőjévé annak az új szociális világrendnek, amely megvan Isten örök terveiben, s amelynek érdekében hozott ki bennünket bizonyára a zárda falai közül. (…) Ami pedig a jövő egyedülvalóságát illeti, Szent Terézia Anyánk jelszavával felelek: Isten egyedül elég! Tegye ezt valósággá bennünk áldott édesanyánk, a Szűzanya! Jézus szent szeretetében búcsúzom, imáját bizalommal kérem s a magamét nagy szeretettel és hűséggel ígérem: 1950. november 8-án, Mindenszentek ünnepének oktáváján.(a pécsi Kármel krónikájából)

Néhány nővér hamarosan visszakerült a kolostor sekrestyéjében berendezett ostyasütőbe, hogy az egyházmegye ostyaellátását továbbra is biztosítsák, mások máshol kerestek munkát, vagy családjukhoz tértek haza, és szülőfalujuk plébániájának életébe kapcsolódtak bele. Az évek múltával lassan nyugdíjba mentek, megöregedtek, és valahogyan mindegyikük életén láthatóvá vált az elfogadott áldozat pecsétje.

A harmadik szakasz hosszú évek során bontakozott ki. Egy ingatlan cserével a nővérek először a kolostor egy viszonylag különálló részét vették birtokukba. A nyolcvanas évek végétől a sajtó egyre többször jelezte újraindulásukat, ami azonban késett, hiszen nem voltak meg a megfelelő körülmények. A kolostor épületébe huszonhat család volt bezsúfolva komfort nélküli lakásokba, és ezek 1989. szeptember és 1993 márciusa között költöztek ki a város által nekik felajánlott jobb lakásokba. 1991. november 10-én vették fel a nővérek a szerzetesi ruhát és indultak újra hivatalosan. Ekkor öt nővér lakott együtt a kolostorban, és kettő a kolostor közelében egészségi és egyéb akadályoztatás miatt.

Testvérszeretet, áldozatvállalás, közösség – Erzsébet anya (aki 1939-től 1957-ig volt a közösség nagy hatású perjelnője) ezt hangsúlyozta szüntelen, ezt nevelte a közösség minden tagjába. Ebből a beállítottságból fakadt az a sok áldozat és szeretet, amellyel a nővérek közül néhányan Pécsre visszatérve már 1951. január 1-jétől folytatták az ostyasütést, hogy biztosítani tudják az ellátás folyamatosságát. Ebből a nevelésből fakadt a kolostoruk iránti szeretet, amellyel sok munka, anyagi áldozat és ingatlancsere révén fokozatosan birtokba vették a kolostor egy viszonylag különálló szárnyát, a volt noviciátusi részt. Ez a lelkület adott erőt, hogy nyugdíjas korukban készségesen törekedtek a zsinat nyomán megváltozott kármelita élet megismerésére és magukévá tételére, az egész kolostor visszaszerzésére és felújítására, hogy készséges munkatársakként előkészítsék a talajt az Isteni Magvetőnek.

 

1992-ben Franciaországból érkezett két nővér segíteni az újraindulásban, egyikük újoncmesternőként. Így a rendi Generális novemberi látogatása után a nővérek már hivatalosan is vehettek fel jelölteket. Ezt az időpontot lehetne a második virágzás kezdeteként megjelölni. Ebben az évben március 25-én volt az első új beöltözés is: a Franciaországban belépett, majd jelöltként hazatérő Jeges Valéria – a Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér – beöltözése. A nyolcvanas évektől haláláig, 1994. június 28-ig a Kis Jézusról nevezett Mária Teresita Gemma nővér volt közösség kinevezett vezetője. Őt követte az elöljárói szolgálatban a Franciaországból érkezett Urunk Színeváltozásáról nevezett Marie-Elisabeth nővér. Rá várt a feladat, hogy az újjáéledő Kármelt belülről, lelkileg felépítse, s valódi terézi közösséggé formálja. Bár ehhez kevés idő adatott számára, mert 1999. április 18-án az Atya magához vette, életpéldája, tanítása és áldozatai mégis maradandóan megjelölték a közösség arculatát. Utóda a Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér lett.

 

A növekvő közösség 2002-ben költözött Magyarszék határába, és fogott hozzá a kezdeti három kolostor örökségéből a Magyarszéki Mindenszentek Kármel felépítéséhez. A külső, konkrét építkezés annak mozgalmasságával, kihívásaival, örömeivel és gondjaival együtt húsba vágó feladat volt. A területen lévő épületek korábban lovas panzióként, étterem- és szórakozóhelyként funkcionáltak. (Kápolnánk istálló volt.) Kezdetben az étterem épületében (mostani ostyasütő) étkeztünk, a felső szinten – a munkálatok zaja, a munkások kíváncsi tekintete mellett és olykor csöpögő mennyezet alatt – tartottuk a szentmiséket… Erősen meghatározó és megalapozó tapasztalata lett tehát a közösségünknek ez az időszak, melyben sokat tanulhattunk önmagunkról, Istenről, egymásról-egymástól… 2004. április 18-án, Elisabeth nővér halálának 5. évfordulóján szentelte fel Mayer Mihály püspök atya a kápolnánkat.

Jakubinyi György érsek atya sürgető hívásának engedelmeskedve a közösség 2006-ban erdélyi alapításra küldte néhány tagját Marosszentgyörgyre, hogy az erdélyi magyarság körében is jelen legyenek nővérek, akik élik a terézi kármelita karizmát az Egyház és a magyar nemzet javára.