Amikor Lisieux-i Szent Teréz Utolsó beszélgetéseit olvasom, megdöbbent az a rendíthetetlen béke, ami átsüt a szavain. Hogyan jutott el erre? „Elfelejtettem önmagam, és arra törekedtem, hogy semmiben se keressem magamat.”

Válogatás a Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér gondolataiból (Árnyékában kívántam élni »), melyek a korábbi években nagycsütörtökön, a lábmosás szertartásakor hangzottak el.

 

Mielőtt a hét szimbolikus számában határozták volna meg a szentségeket, többet, másokat is belefoglaltak ebbe a körbe. Ilyen volt a lábmosás, amit talán a testvér szentségeként, a közösség, a kommunió misztériumaként értettek.

Most azért vagyunk itt, hogy a közösség egységét ért sérüléseket, és a személyes kapcsolatainkban adott és kapott sebeket belemerítsük Krisztus életadó húsvéti misztériumába, és kérjük az Úr és egymás bocsánatát. Ha a feltámadt Krisztus lesz életünk középpontja, akkor életünk befogadást nyer a Szentháromságba, és akkor meggyógyulunk.

 

„Minket Krisztus szeretete gyűjtött egybe.” A kolostorokat a középkorban a szeretet iskoláinak nevezték. Igen, iskola, mert a szeretet nehéz, „iskolázni” kell magunkat hozzá, nem megy magától. Be kell gyakorolni, küzdelmes kitartással, bekalkulálva az elesések fájdalmát is. Tanuljuk az agapés szeretetet, amely – ellentétben az érosszal – nem azért szeret, mert vonzza a másik, nem is azért, mint a philia: mert nekem jó veled, szeretek a társaságodban lenni, a jelenlétedben élni, hanem azért szeret, mert szeret. Pont. Nem azt mondja: „Szeretlek, ha…”, vagy: „Szeretlek, mert…”. Talán az ellenségszeretet a legkifejezőbb szava, legpontosabb fordítása ennek az agapés szeretetnek. Bizony, valljuk meg, előfordul, hogy a másikat ellenségként élem meg, mert megbántott, mert attól félek, hogy elveszi a helyemet, mert nem értem a reakcióit. Ezekben a helyzetekben ismét és ismét meg kell harcolnom azért, hogy ki tudjam mondani: „Jó, hogy vagy!”

Hogy is állunk mi ezzel? Szent Terézia anyánk azt kéri tőlünk, hogy „az igazságban járjunk.” Átmegy-e az igazság, vagyis a valóság szűrőjén a szeretetem? Hányszor esem az ősi és mindig új kísértés csapdájába, és ismétlem az elbukó ősszülők viselkedési modelljét: magamat mentegetem, a felelősséget a rosszért, ami létrejött, áttolom a másikra… Hányszor tart vissza a hiúság attól, hogy elsőként kérjek bocsánatot… Hányszor méricskélek, hasonlítgatok, ítélkezem… Hányszor érzem úgy, hogy a másik előrehaladása nem inspiráció számomra, hanem irigységet vált ki belőlem…. Hányszor nagyítja föl a gőg bennem az engem ért sérelmeket és a másik hibáit…. Folytathatnánk a felsorolást.

Szent Terézia anyánk A tökéletesség útja 13. fejezetében így ír: „Nagyon sokszor mondtam már, nővéreim s most írásban hagyom nektek emlékezetül mindenkorra, hogy ezen ház tagjai, de más is, aki tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen okoskodást: »igazam volt« – »jogtalanul jártak el velem szemben« – »nem volt igaza annak, aki így tett velem«, stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolatoktól!  Az, aki nem akar más keresztet elviselni, mint az olyant, amelyet alapos okadatolással és jogosan tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. Nem tudom, mit keresne ebben a kolostorban.”

Lehet, hogy a növekedés útja időnként abból áll, hogy nem futok el valaminek a hosszantartó elviselésében. Mert más dolog hinni Jézus szeretetében a napsütésben, és más dolog hinni ebben a hurrikán alatt is.

Amikor Lisieux-i Szent Teréz Utolsó beszélgetéseit olvasom, megdöbbent az a rendíthetetlen béke, ami átsüt a szavain. Hogyan jutott el erre? „Elfelejtettem önmagam, és arra törekedtem, hogy semmiben se keressem magamat.”  (Augusztus 3.)

„Minket Krisztus szeretete gyűjtött egybe.” Ez is tart meg, de ebben a szeretetben látunk rá az önbecsapásainkra is, az önzésünkre, a vakfoltjainkra is. Ugyanakkor ez a szeretet ad lendületet az önmeghaladásra, vágyat a szentségre, vagyis arra, hogy Isten „belakja” minden rétegemet – egyénileg és közösségileg is –, ez a szeretet adja meg a stabilitásomat, hogy mindig és mindenkor rajta maradjak a szőlőtőn, s így élő kapcsolatban legyek Istennel, a testvéreimmel és önmagammal.

Még nekünk is, keresztényeknek, szerzeteseknek, kármelitáknak – ennyi év után is – milyen nehéz rajta maradnunk a krisztusi úton, milyen nehéz visszavonás nélkül a búzaszem életébe beleegyezni. Vagy másképpen fogalmazva: milyen nehéz átmenni a Nyolc Boldogság „kapuján”. „Boldogok a lelkükben szegények” (Mt 5,3) – vagyis azok, akik kiüresítették önmagukat. Nem maguk körül forognak, nem ők a központ, akik nem azt keresik, hogy ki az én felebarátom, hanem azt, kinek lehetek én a felebarátja – alázatosan, egyszerűen, áldozatra készen. Erre hív Krisztus, de sokszor félünk ettől, és ellene mondunk.

„Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (Jn 13,34). Nagyon nehéz szavak! Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja? De ez a parancs egyben és elsősorban nem elvárás, hanem ajándék, hiszen parancsot adva egymás szeretetére, a Szentlélek egyúttal megadja a képességet is erre a szeretetre. S ennek a belénk lehelt szeretetnek az aktiválása által, a felizzításával – akár az imában, akár a mindennapi élet legbanálisabbnak tűnő helyzeteiben – részt vehetünk Jézus és az Atya legbensőbb szeretet-életében. Élhetünk a mennyei valóságban már itt a földi keretek között. Tulajdonképpen ez az a rendkívül nehéz gyakorlat, melyre János evangéliuma hív minket: ezt a világot már a másikban látni, a másikat pedig meglátni ebben. Simonban meglátni Pétert, egymásban meglátni Isten szeretettjét, választottját. Abban a nagy áramlásban élni az életünket, amiben minden Istentől jön és Istenhez megy, s ami ezt megakadályozná, azt eltávolítom az útból. Hogy mit kell megtartanom, és mit kell eltávolítanom, arra – Edith Stein szavaival – a Kereszt tudománya tanít meg:

„A kereszt tudománya nem pusztán elmélet. Jól ismert igazság, de élő, valóságos, hatékony igazság: a mustármaghoz hasonlóan hull a lélekbe, abban gyökeret ereszt és növekszik, a léleknek egy sajátos jelleget ad, meghatározza, hogy mi az, amit megtegyen, és mi, amit hagyjon. (…) Az ember csak akkor tehet szert „Scientia Crucis”-ra (a kereszt tudományára), ha megkapja, hogy jó alaposan megérezze a keresztet. Erről az első pillanattól fogva meg voltam győződve, és szívemből mondtam: Ave, Crux, spes unica! (Üdvözlégy Szent Kereszt, egyetlen reményünk!)”

Isten nem szünteti meg a küzdelmeket, hiszen az élet nehézségekből is áll, hanem Szentlelkével megerősít minket. Jézus a sebeivel támadt fel. Nincs feltámadás hegek nélkül. Mi sokszor hegek nélkül szeretnénk gyógyulni, pedig ezek a „dicsőséges sebhelyek” a győzelem jelei a halál fölött.

Jézus behatolt a gonoszság sötétségének árnyékába. Sebezhetősége a kereszten elér egy olyan szintet, ami magába foglal minden szenvedést. A keresztre feszített Krisztus szívében kell laknunk, mert mi ott „ismertek” vagyunk. Valaki ismeri azt a belső helyet, ami el van zárva bennünk, amihez nem férünk hozzá, ami fáj vagy amitől félünk. A feltámadt Krisztus magában hordozza, nem tagadja meg mindazt, amin keresztülment. Amit Ő akkor, 2000 éve megélt, azt magában hordozza a most-ban is, amikor én találkozom vele az imádságban. Szent Terézia anyánk ezt értette meg. „Belépni Krisztus jelenlétébe önmagamban, Aki most, itt jelen van, elérhető számomra.” Az ima voltaképpen húsvéti esemény: Krisztus talál valakit, akiben feltámadhat. És titokzatos módon a sötétség kellős közepén az örömet is megtapasztalhatom, hiszen az öröm nem más, mint a szeretett személy jelenléte.

Isten nem veszi el az élet nehézségeit, veszélyeit, de másként nézhetek arra a rosszra, ami ért. A Keresztrefeszített jelenlétében nézhetek rá. Soha nem leszek elhagyott. Különös a Számok könyvében a rézkígyóról szóló rész. „Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” (21,8) Itt múlt időről van szó: akit megmart a kígyó, aki sebzett lett. Van- e közöttünk olyan, aki ezt elkerülte? Ez a fájó tapasztalat egymással is közösségbe von bennünket, és ennek a felismerésnek a fényében lemondunk az ítélkezésről.

Kérjük Istentől azt a kegyelmet, hogy egyre érzékenyebb befogadói legyünk a kereszt tudományának, és ez közösségünk arculatán is mind tisztábban kirajzolódjék.