Nehéz lenne elképzelnünk Ádámot és Évát, amint a „Tanuljunk imádkozni” című kézikönyvvel a hónuk alatt sétálnak a Paradicsomkertben, várva az alkony hűvösében érkező Úrra. A bukás előtti ember számára magától értetődő, természetes és egyszerű volt a kapcsolat Istennel, vagyis az imádság.

Hiszen Isten az embert a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette (Gn 1,27), s ez a képmás-voltunk kapcsolatra utal, valakire irányul. Valakinek a képmása vagyok, tehát a legmélyebb identitásom a másikban van. „Ádám a bukás előtt, abban az eredeti állapotában, amikor betöltötte természetének igazi célját, állandóan Isten felé fordulva élt, és Isten képére teremtetett természetében birtokolta az összes erényt” – írja Hitvalló Szent Maximosz. Mondhatnánk úgy is, hogy az imában élt. 

A kontemplatív élet azt jelenti: folyamatosan Isten felé fordulva élek, Ő a gravitációs középpontom. Mindent Isten felől és Istenben látok, Hozzá viszonyítok, Rá vonatkoztatok s Rajta keresztül értelmezek. Csak így képes az ember meglátni a teremtményekben, a teremtett világban a keleti atyák szóhasználatával az „isteni energiákat”, Isten nyomait, a „dolgok lángját”, mindennek a rendeltetését, a helyét, a szépségét, a nagy összefüggéseket. Talán érzékelhető az eddig mondottakból, hogy az imádság, a kontempláció valójában egy létmód. Nem a hasznosság rendjébe tartozik.

Már régen nem parancsoltak nekem oly nehéz dolgot, mint amilyent most kell megtennem írja Szent Terézia anyánk A belső várkastély bevezetőjében. Az imádságról kell ugyanis írnom…” Próbáljuk meg röviden áttekinteni azt az ívet, amit Teréz rajzol meg az imáról, pontosabban az imádkozó emberről, az imádkozó ember útjáról, a szív liturgiájáról.

A belső várkastély az Istenbe való átalakulás, a felülről való születés folyamatát írja le, hét lakásra bontva. (A folyamat-jelleget Szent Teréz a lakásokkal, Keresztes Szent János pedig a különféle éjszakákkal szemlélteti.) Teréz és János egész gondolatköre a növekedésről, a fejlődésről szól. Az életünk nem puszta megőrzés, hanem átalakulás. Az új ember megszületése egy egész élet programja, s ebbe beletartoznak mind a kegyelmek, mind a krízisek. Ezek egyaránt arra szolgálnak, hogy minden dimenziónkkal lassan Isten felé irányuljunk.

A növekedés azonban nem lineáris folyamat, hanem egy spirál mentén történik. A lelki fejlődés csigavonalban halad, s talán ezért nem érzékeljük mindig az előbbrejutást. Ugyanazok a jelenségek – különböző mélységeket érintve – többször visszatérnek. (A gyónásainkban, lelkibeszélgetéseinkben ez jól tetten érhető.) Látszólag ugyanazok a dolgok következnek be, de magasabb szinten, mert időközben több tapasztalatom lett Istenről, magamról és a dolgok természetéről.

A belső várkastély első lakásában Teréz elénk tárja az Isten teremtette lélek szépségét és nagyságát, aki magán viseli a neki adott, semmihez sem fogható méltóság pecsétjét: az istenképiséget, a Vele való közösség, közelség jegyét. Gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás van. Mert ha jól meggondoljuk, nővéreim, nem más az igaz lelke, mint egy Paradicsomkert, amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja.” (1BV 1)

Kezdetben van az ámulat… Mindig előbb van a misztika, és csak utána az aszketika. Vajon elgyönyörködünk-e eléggé ebben a szüntelenül ránk áradó gazdagságban? Elámulunk-e ezen a felülírhatatlan méltóságon, amit kaptunk? „Ott, a léleknek bensejében van Istennek a lakása… Ez az isteni társaság ott van a lelke legmélyén, a legeslegbensejében..” (Avilai Szent Teréz, A belső várkastély VII.1)

Csakhogy, és erről szól a második lakás, ez a kapcsolatépítés, vagyis az imádság gyakran nehéz, küzdelmes. Isten szüntelen vágyódik arra, hogy kommúnióban, közösségben legyen velem, s az imám tulajdonképpen válasz erre a vágyra, de ez a válaszadás időnként nehézségbe ütközik, elakad, megbicsaklik. Mi történt?

A harmadik lakásban egy veszélyes csapdára hívja föl Szent Teréz a figyelmünket. Mivel már küzdök a felszínesség, a szétszórtság ellen, imaidőket iktatok be, igyekszem erényesen élni, az életem „politikailag korrekt”, az a téves benyomásom támadhat, hogy a magam erejéből is képes vagyok eljutni a célig, sőt már ott is vagyok.

A negyedik lakásban, mélyülő kapcsolatunknak ebben a szakaszában Isten érzékelhető módon magához ragadja a kezdeményezést, az aktivitást. Szent Teréz a 118. zsoltárt idézi: „Kitágítottad a szívemet.” Keresztes Szent János hasonlóképpen fogalmaz: „Isten célja, hogy megnagyobbítsa a lelket.” (Az élő szeretetláng 2,3)

Az ötödik lakásban Szent Teréz elénk tárja a nagy metamorfózist, az új ember megszületését. Az ima olyan állapottá válik, amely fokozatosan megtelik egy átalakító energiával. Az előző lakásokban Teréz az összeszedettség imájáról beszélt, itt pedig az egyesülés imájáról ír. Szent Pált idézi: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. A mi életünk Krisztus…” (Kol 3,3).

A hatodik lakás – és életemnek, imaéletemnek bizonyos periódusai – a feltámadás agóniájáról szólnak. Hosszú folyamat, míg a középpontomban sugárzó nap teret nyer, hogy a perifériámat is meg tudja világítani, át tudja melegíteni. Hosszú folyamat az integrált személy kialakulása, az én teljességemből elgurult drachma, a belőlem elkóborolt bárány megtalálása, a szerteszéledt részeim egybeillesztése. A hatodik lakás feszültségei abból származnak, hogy a Szentlélek nem csak a középpontomat, hanem az a körül gomolygó gondolataimat, érzéseimet is át akarja járni, minden rétegemben át akarja venni az uralmat.

A hetedik lakásban csend van. Minden elcsendesül, mert az akaratom teljes összhangba került Isten akaratával. Nem akarok mást, mint amit Ő akar. „Oly csendben és annyira zajtalanul gazdagítja itt a lelket az Úr, mint amikor Salamon templomát építették, ahol szintén nem volt szabad zajt hallani. Ebben az Isten-templomában is, ebben a lelki lakásban csupán Ő és a lélek élvezik egymás társaságát nagy csendesség közepette… Itt talál bőséges ivóvízre a megsebzett szarvas, itt élvezi Isten sátrának gyönyörűségeit.” (BV VII. lakás 3. fejezet)

A keresztény bensőségesség, interioritás útjának nem az önismeret a célja, hanem Isten keresése belső szentélyünkben. A többi ráadásként megadatik. Tanácsom az imához itt már csak annyi, amit Pilinszky ad az Öreg Madár szájára: „Támaszkodjon a levegőre!”

 A tanítás teljes szövegét kis füzet formájában ide kattintva megrendelheti.
Sr. Mirjam OCD, A szív liturgiája, ára: 500 Ft+postaköltség

További impulzusok az imához: A Kármelről / Belső ima