„Isten barátsága halhatatlanságot ajándékoz mindazoknak, akik erre a barátságra törekednek.
Kezdetben tehát Isten nem azért alkotta meg Ádámot, mintha rászorult volna, hanem hogy legyen kit megajándékoznia jótéteményeivel…
Nem is azért parancsolta meg nekünk követését, mert rászorul szolgálatunkra, hanem hogy megadja nekünk az üdvösséget.

Az Üdvözítőt követni ugyanis azt jelenti, hogy részesülünk az üdvösségből; a fény követése egyenlő azzal, hogy befogadjuk a fényt.
Nem a fénylő dolgok világítják meg a fényt, hanem a fény világítja meg, és teszi láthatóvá a dolgokat; ezek maguk a fényhez semmit sem adnak hozzá, hatását felfogva azonban megvilágosodnak…
Azért kívánja meg Isten az emberektől a szolgálatot, hogy – jóságos és irgalmas szívű lévén –, jót tegyen azokkal, akik kitartanak az ő szolgálatában. Amennyire ugyanis Isten nem szorul rá senkire, annyira rászorul az ember arra, hogy közösségben legyen Istennel.
Az ugyanis az ember dicsősége, ha megmarad és kitart Isten szolgálatában. Ezért is mondta tanítványainak az Úr: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket (Jn 15, 16), jelezve ezzel azt, hogy nem a tanítványok dicsőítették meg Őt azzal, hogy követik, hanem Isten Fia dicsőíti meg őket azért, mert követték őt.” (Szent Iréneusz, Az eretnekségek ellen)

 

Krisztus követése, barátság Krisztussal, erősnek lenni Isten  szolgálatában,  tudatában lenni annak, hogy nem mi világosodunk meg, hanem Isten világosít meg bennünket – ezek a fogalmak kármelita életünk tartópillérei.  Szép látni, mennyire hasonlóan gondolkoztak a különböző korokban, különböző helyeken élő szentek! Krisztus gondolatai voltak bennük. Advent csendjében, a karácsonyi készületben kérjük a Szentlelket, tisztítsa meg gondolatainkat, érzéseinket, emlékeinket, hogy semmi ne álljon útjába a hozzánk érkező Ige befogadásának, az Atya „bölcsődala” hallgatásának.

Az Atya igazi egzegézisét Jézus adja nekünk: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1, 18).

Az ószövetségi próféták szavakkal közvetítették Isten üzenetét. Isten utolsó üzenete, híradása önmagáról egy személy, akinek az élete, a cselekedetei, a szenvedése, a feltámadása, mennybemenetele mind-mind reveláció, kinyilatkoztatás Istenről.

De az Igének van egy előtörténete: Ő teremtette a világot, Ő jelent meg Ábrahámnak Mamré völgyében, Ő harcolt Jákobbal, Ő szólt Mózeshez az égő csipkebokorban, Ő szólt a próféták által.

Az előtörténet – Szent Iréneusz szava szerint – „hozzászoktatta” Krisztust ahhoz, hogy az emberek között lakjék. A Megtestesüléskor felvette az emberi természetet. És most már Isten nem csak hallhatóvá, hanem láthatóvá és tapinthatóvá lett. Az Atya láthatatlan marad, a Fiú – szavai, tettei által – kinyilatkoztatja Őt nekünk. Bennünk, emberekben van a bűn miatt egy homály, valami, ami akadályozza az átlátszóságot, az áttetszőséget. Ez lehetetlenné teszi számunkra, hogy Isten képét tökéletesen ki tudjuk nyilatkoztatni, fel tudjuk mutatni, hogy leolvasható legyen rólunk. Krisztus viszont a teljes, tiszta áttetszőség, az Atya akarata iránti teljes, önkéntes és tudatos alávetettség – lázadás, elkeseredés, csüggedés és visszavonás nélkül. Ő valóban Isten képmása, akiben Isten láthatóvá válik.

Az Isten akaratába való beleegyezést nem lehet improvizálni. Ez mindig egy hosszú hűség gyümölcse.

A középkorban a szerzetesi életet gyakran úgy írták le, mint az Isten árnyékába rejtett életet.
„A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk 1,35).

Mi az árnyék? Lehet a fájdalom, a szenvedés, a megpróbáltatások, a mindennapi szürke, rejtett, egyhangú élet is az lehet. Felismerem-e bennük Isten árnyékát, tudok-e értelmet adni nekik? Tudok-e hinni abban, hogy ez a beárnyékozottság termőre fordulhat?

A Jelenések könyve már napba öltözött asszonyként írja le Máriát. Ez a mi életünk iránya és útvonala is. Engedni, hogy egyre jobban átragyogjon rajtunk az Isten, és fényébe burkoljon..

Szent Józsefről azt mondja a Szentírás, hogy „igaz ember” volt. nem volt benne „hamis” rész. A lelki életben a legnagyobb bajunk: a hamis „én” uralomra jutása. Mit jelent ez? Minden létezés értelme Isten. Isten a forrása igazi személyiségemnek. A „hamis személyiség” az a részem, ami elválasztva érzi magát Istentől és a boldogságot olyan eszközök segítségével keresi, amelyek végső soron soha nem tudják kielégíteni, mert mindig nyughatatlan, elégedetlen, önző marad ez a részem.

A lelki fejlődés magába foglalja ennek a „hamis én”-nek a halálát, hogy az igazi megszülethessen. Jó így gondolni Józsefre: személyiségének nem volt olyan része, amely el lett volna szakadva Istentől. Benne kereste a biztonságot, a megoldást, az erőforrást, az értelmet.

Máriában, ebben a fiatal lányban most az érettséget figyelem. Melyek a jelei a személyi érettségnek? Néhány közülük. Tisztánlátás életünk történetének kapcsán. Világosan látom, ahogy összeszövődnek életem eseményei, összeáll egy egésszé. Az angyali üdvözlet lehetetlen előzmények nélkül. A valóság talaján áll, szembe mer nézni a valósággal. Tud félelem nélkül döntéseket hozni. Hiteles emberi kapcsolatok jellemzik. Megelégszik azzal a hellyel, amelyet a másik szívében, bizalmában kap. Megtűri magában a megbújó kis félelmeket, bizonytalanságot, és ezekkel együtt megy tovább.

Vajon boldog volt-e Mária? Azt hiszem, ezt a kérdést: boldog vagyok-e, elégedett vagyok-e, nem tette föl magának. Aki valóban lemondott önmagáról, ezt már nem kérdezgeti.

Segítsen nekünk a Szűzanya, hogy eljussunk arra az érettségre, amely képessé tesz fölvenni a keresztet, és úgy követni Krisztust! S adassék meg mindannyiunknak, hogy majd egyszer mások mondják ki rólunk: „Boldog vagy, mert hittél annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neked”!

 

A Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér OCD