Legszentebb Istenszülőről nevezett Mária Margit nővér tanúságtétele

 

„Hol vagy?” – kérdezi Isten az embert (Ter 3,9). – Hívtál, Uram, íme, itt vagyok – hangzott feleletem a fogadalomtételemkor.

Születéstörténetemből fakadóan azzal a tudattal nőttem fel, hogy a létem alapja Isten, aki akarta, hogy legyek. Teremtő, gyógyító szeretetének jele voltam a szüleim számára (húgommal együtt), Teodóraként [Isten ajándéka] pedig a nevemben hordoztam az Ő Nevét. Mindez kegyelemmel és küzdelmekkel is járt.

Jézus személyes meghívása 2010 nyarán ért el hozzám. Egy feszület előtt imádkoztam és az Úr magához hívott. Mint menyasszonyát. Azt előtte is tudtam, hogy a szerzetesnővérek Krisztus jegyesei, ekkor viszont leszállt ennek valósága a szívembe – ez hozzám szól, én is lehetnék az. És szerelmes lettem… Ezt a találkozást előkészítette többek között az a csendes hat nap, melyet Magyarszéken, a kármelita nővéreknél töltöttem, s amit a „pusztában” megtapasztaltam Isten szeretetéből és a közösség életének légköréből.

Igent mondtam, aztán láttam, különféle motivációk élnek bennem és összezavarodtam. Vajúdásom részeként belementem egy párkapcsolatba, ugyanakkor ebbe a kapcsolatba belefért, hogy két csendes hetet a Kármel vendégrészében töltsek érdeklődőként. Még egy ideig „kétfelé sántikáltam”. Közben érettségiztem, egyetemista lettem, ifjúsági közösségekbe jártam, a plébániánkon tevékenykedtem… Belül pedig egyre inkább kerestem, mire hív a nevem által Isten, milyen úton-módon ajándékozzam el magam: házasságban élve vagy egészen neki szentelve, szerzetesnővérként.

A kármelita szentek tapasztalatai alapján feltárult előttem a benső szentélyünkbe, a bennünk lakó Istenhez vezető lelki út, s ismerkedve a rend karizmájával, egyre erősödő vonzást éltem meg; nem hagyott nyugodni a sejtés, hogy Jézus szelíden, de sürgetően vár rám. Vágytam mélyebben a jelenlétében élni – ebben nagyon inspirált Szentháromságról nevezett Szt. Erzsébet –, illetve hozzá vonzani, hozzá továbbítani másokat.

Idővel megszületett bennem egy új, komolyabb igen az Úrnak való teljes odaadottságra, egy szentmise alatt pedig feltárult előttem a nevemben rejlő hivatásom, vagyis hogy miként legyek Isten ajándéka. Július volt, a Kármel kápolnájában voltam ismét. Emlékszem, szíven talált a homíliát mondó atya egy nagyon egyszerű megállapítása az Eucharisztia titkáról: a mi ajándékunkból lesz Isten ajándéka. Megértettem, hogy Isten ajándéka Önmaga, s ha én mindent neki adok, helyet és teret készítek számára a lelkemben, Ő átformálva-átváltoztatva Önmagát ajándékozhatja általam. Kimondtam, hogy szerzetesnővér szeretnék lenni, kármelita – egészen Őbenne, elrejtve az egyház Szívében; Máriával, aki által Isten önmagát ajándékozva egészen Emmánuel lett; a magyar egyház és sokak javára. Ismerkedtem más rendekkel is, de a Kármelt nem tudtam kitörölni a szívemből. Küzdelmeimben és formálódásomban sokat segített az Úrral való rendszeres időtöltés, a lelki kísérés, a közösségi tapasztalatok, barátságok és különféle szolgálatok.

A tanítóképzőt elvégezve 2015-ben léptem be, egy év múlva a szerzetesi ruhával együtt a Legszentebb Istenszülőről nevezett Mária Margit nevet kaptam, 2018. december 8-án pedig egyszerű fogadalmat tettem. „Amo Christum / Szeretem Krisztust” – énekeltük a szertartáson. „Uram, te mindent tudsz…” (Jn 21,17) Szegénységem, földhözragadtságom ismeretében és azzal együtt szeretném naponta, nővéreimmel közösségben, a kegyelem által egyre igazabbul megélni: szeretem Krisztust, aki már előbb szeretett.

 

„megnyílt az ég” (Lk 3,21)
„nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt” (Iz 45,8)