Legszentebb Istenszülőről nevezett Mária Margit nővér tanúságtétele

 

„megnyílt az ég” (Lk 3,21)
„nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt” (Iz 45,8)

Emlékeim szerint hat-hét éves lehettem, amikor először kérdeztem a szüleimtől: Miért van ilyen furcsa nevem? Teodóraként ugyanis nem sok névrokonnal találkoztam jó ideig. Akkor tudtam meg, hogy a fogantatásommal különösképpen is Isten ajándéka [=Teodóra] voltam számukra, az Ő mindenható, gyógyító, teremtő szeretetének kézzel fogható gyümölcse. Katolikus közegben és azzal a tudattal nőttem tehát fel, hogy a létem alapja Isten, aki akarta, hogy legyek; a nevemben hordoztam a Nevét, vagyis nem is tudtam rajta kívül értelmezni önmagam. Mindez kegyelemmel és küzdelemmel is járt, némi megfelelési kényszerrel, illetve a fontossági tudat, igazvolt-tudat buktatóival…

Húgommal és egyik barátnőmmel együtt 2008-ban eljutottunk egy csoporttal Medjugorjébe, a nyári ifjúsági találkozóra. Lelkesítő és meghatározó tapasztalat volt ez a világegyházról, és bizonyos szintű megtérés Márián keresztül Jézushoz, egy élőbb kapcsolathoz. A Regnum Marianum közössége mellett, amihez nem sokkal korábban csatlakoztam, sokat jelentett még egy-egy fiatalok által szervezett szentségimádási alkalom, amin részt vehettem egy program keretében. A magyar Kármelről itt hallottam először, és megszólított, hogy fogadnak elcsendesedni vágyókat a vendégházaikban. Egy hét Veled, Istenem. Csak Te és én. – Ezzel a vággyal, nyitottsággal jöttem először Magyarszékre 2010 nyarán, 18 évesen, és mélyen megérintett itt a „pusztában” az Ő szeretete és a nővérek életének légköre.

Csendből született tűz – ez volt az egyike a Kármelről szóló első olvasmányaimnak és valami ilyesmit éltem meg ekkoriban. Aztán egy alkalommal, mikor egy feszület előtt imádkoztam, Jézus magához hívott. Azt előtte is tudtam, hogy a szerzetesnővérek Krisztus jegyesei, ekkor viszont leszállt ennek valósága a szívembe – ez hozzám szól, én is lehetnék az. És szerelmes lettem… Elkezdtem hétköznap is szentmisére járni és csendes szentségimádásban, belső imában rendszeresen időt tölteni az Úrral. Bár nem tudtam rögtön igent mondani és vágytam a családos életre is, innentől ez egy mély, hívogató vonzás volt bennem és egy erőteljes vívódás kezdete, melynek részeként kicsivel később belementem egy párkapcsolatba is, ugyanakkor továbbra is érdeklődtem a szerzetesség, a Kármel iránt. Sokszor kétségek gyötörtek, vajon alkalmas lennék-e, bírnám-e. Egy szentáldozásnál ezt a választ kaptam: Elég neked az én kegyelmem. Ezek a szavak békét teremtettek bennem, később pedig rátaláltam erre a mondatra és kontextusára Szent Pálnál… Nagy meghívás azóta is: elfogadni, szeretni a gyengeséget, törékenységet és ráhagyatkozni Isten erejére. Támaszkodni támasz nélkül… Hiszem-e tényleg, hogy Ő a létem alapja és hordozója? Hiszem-e, hogy folyamatosan teremt?

A kármelita szentek közül főként Kis Szent Teréz és Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet kísértek, belőlük táplálkoztam, de ismerkedtem Szent Terézia anyánkkal, a belső imáról szóló tapasztalataival, tanításaival és Keresztes Szent Jánossal is. Kis Teréztől nagyon bennem maradt, hogy az Egyháznak van szíve, és hogy a kármelita, szemlélődő hivatás a maga rejtettségében valamiképp a szív karizmáját testesíti meg.

Eszembe jut még Chiara Luce Badano, az ő példájától ösztönözve mondtam ki egy alkalommal Istennek: ha akarod, megszentelhetsz. Csak segíts, hogy mindent Neked adjak…

Nem utolsó sorban pedig finoman, a háttérből a Szűzanyának is nagy szerepe volt, azt hiszem, az életem alakulásában. Mindig sokat adott, ha az ő készségét, nyitottságát, befogadását figyeltem, és kértem, hogy adjon a lelkéből.

Egyetemi éveim alatt egyik nyáron, egy szentmisén a Kármel kápolnájában kaptam egy megerősítő hívást, új távlat nyílt meg előttem a keresztnevem kapcsán. Emlékszem, szíven talált a homíliát mondó Őrsy László atya egy nagyon egyszerű megállapítása az Eucharisztia titkáról: a mi ajándékunkból lesz Isten ajándéka. Megértettem, hogy Isten ajándéka önmaga, és ha én mindent neki adok, helyet és teret készítek számára a lelkemben, Ő átformálva Önmagát ajándékozhatja általam. Ez az átalakítás-átalakulás (tisztulás, gyógyulás, pokolra szállás, kiüresedés, megtöretés…) egy nagy munka a Szentlélek részéről és részemről, míg egészen megnyílik a földem, humuszom… De bízom benne, hogy Isten nem ad olyan vágyat, amit ne akarna beteljesíteni, és ha még hosszú út is áll előttem, Ő van olyan türelmes és hűséges, hogy elvégzi, amit elkezdett bennem, ha én együttműködöm vele.

A tanítóképzőt befejezve 2015-ben léptem be, egy év múlva pedig a szerzetesi ruhával együtt a Legszentebb Istenszülőről (a Theotokoszról) nevezett Mária Margit nevet kaptam. 2018. december 8-án tettem egyszerű fogadalmat. Nővéreimmel együtt szeretnék továbbra is Máriával menni az úton, aki által Isten önmagát ajándékozva egészen Emmánuel lett. – Ő, az egészen más és egészen szent egészen hozzánk hasonló és hozzánk társuló, hogy nekünk ajándékozhassa a hozzá való hasonlatosságot.

„Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: «adj innom», talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” (Jn 4, 10)

Uram, add nekünk azt a vizet!