Szentlélekről nevezett Mária Erzsébet nővér (1899-1957) életéről és gondolataiból

“… Érted kevesebbet adni az életnél nem lehet. De akkora szeretettel adom,
hogy ez a kis élet nagyobb lesz a végtelennél, a földi végtelennél, mert az örök végtelenben történik.”

Az 1950-es feloszlatást követően

1955-ben Erzsébet nővér ismét diáksorba kerül. Beiratkozik a két és fél éves ápolónőképzőbe. Célja? Egyrészt szaktudását szeretné bővíteni, másrészt közelebb kerülni a betegekhez. Röviden: a szeretet készteti, sürgeti a testvéri szolgálatra. Közben természetesen végzi könyvtárosi munkáját is, ez pedig nem kis elfoglaltság.

Külső életkerete így meglehetős zsúfolttá válik. Ami kevés szabad időt ki tud szakítani, azt is a szeretet tetteire fordítja. Egyesek szemrehányást tesznek neki: miért veszi nyakába mindenki gondját, baját? Teljesen tönkreteszi magát! Legyen okosabb, körültekintőbb, gondoljon néha önmagára is… A figyelmeztetésekre mosoly a válasz. Magának pedig ezt jegyzi fel:

Azt hiszem, igaza van E-nek. Ilyen szívvel nem lehet sokáig élnem. Kimondhatatlanul hat rám minden szenvedés, amit látok. És nemcsak akkor élem át, amikor látom, hanem azután is. Újra és újra eszembe jut. Mint ma is a láztól sebes arcú kis cigánylány. Ma november elseje van. Sokan várnak ajtónyitásra a kórházban. Ez a 10-12 éves kislány is, a földre kuporodva, anyjához bújva kucorgott a nedves járdakövön. Úgy odasimult a falhoz, hogy alig emelkedett ki belőle vézna teste. Istenem, ugye Te külön törődsz minden kis cigánygyerekkel? Külön-külön mindegyiket olyan nagyon szereted, mint engem? És még sokkal jobban, mert nálam többet szenved. Odaadtam a kis cigánylánynak a vasárnapi süteményt. És úgy megsimogatta a szívem, a szemem. Köszönöm, kicsi cigánylány, hogy elfogadtad. A didergő kis cigánylányban élő Krisztus.

Rendszeresen kijár a külvárosba, nehéz csomagokat cipel. Egyszer valaki rajtakapja; Erzsébet nővéren látszik, hogy nem örül a leleplezésnek. Ételt hordott egy szegény családnak. Befőttes üvegekben; ott felszedte a piszkosat, gyorsan elrejtette a szatyrában, s már indult is vissza. A család úgy fogadja, mint mindennapos vendéget.

Sokszor eljár mások ügyes-bajos dolgaiban. Találkozik türelmetlenül várakozó kérelmezőkkel, fontosságukat kellőképp érzékeltető hivatalnokokkal, ágrólszakadt nyomorultakkal, reménytelenül kilincselőkkel… Erzsébet nővér a szeretet röntgen-szemével tekint mindegyikre. A testvért látja bennük. Íme egy másik jellemző epizód:

Érdekes élményem volt a KIK hivatalban. Valami helytelenséget láttam, és egyik pillanatról a másikra ezt életem: az egész emberiség képviseletében. Úgy éreztem, hogy magamra kell venni az emberiség minden testi és lelki nyomorúságát. És abban a percben már azt is éreztem, hogy én vagyok, aki éhezik, aki fázik. Aki olyan tehetetlen, mint ez a hivatalnok is. (És bosszankodás helyett, hogy második hete nem képes azt a tollvonást kiadni, – igen nagy apai, anyai, testvéri szeretet járt át irányában.) Én vagyok, aki még pogány, bűnös, aki az örök élet veszedelmében van. – Most már egészen tudom, mit jelent ez: az emberiség képviseletében.

Néhány nap múlva még jobban megragadja ez a misztérium (most nem tudjuk, melyik hivatalban…):

Ma is mélyült az élményem: az egész emberiség képviseletében. – A Szűzanya ma a Szentlélekbe vitt. Újra szemléltem a Corpus Christi Mysticumban a Szentlélek munkálta szeretetegységet.

Most is élem: az egész világ képviseletében. Minden imám az egész emberiség nevében száll szívemből, még igazabban Jézus Szívéből az Atya trónusához. Mily fontos, mily döntő, hogy Jézus akadálytalanul élhessen bennem. Én azt hiszem, a Jézussal való azonosulás küzdelmeit élem…

A hétköznapi élet találkozásai, bonyodalmai, olykor bosszantó problémái arra szolgálnak, hogy egyre mélyebbre sodorják a Titokzatos Test misztériumába. Ezekben a hónapokban is gyakran leírja a közösség kifejezést, de most már a teljes szintézis összefüggésében. A közösség az egész Testet, annak minden tagját jelenti.

A közösségért, a közösséggel való imában találom imahivatásomat és imamódomat. Elrejtem énemet, és szóhoz engedem a közösséget.

Istenem, te akarsz lelkeket, akiket lelkesít az, hogy részt vehetnek a Titokzatos Test építésében. Titokzatos anyaságban együtt dolgozhatnak a kegyelemmel a lelkek megszentelésében. Úgy érzem, anélkül, hogy elhagynám magányomat – a hit homályában ugyan –, de együtt vagyok a lelkekkel, egy vagyok velük a lelkük legmélyén, ahol Istenben találkozhatunk, Istenben vagyunk együtt, Istenben élünk, szenvedünk és szeretünk: egyetlen élet, a Titokzatos Test életének egységében. Életem nagy öröme a lelkek világában ez a hitemben élő nagy, megszakítatlan termékenység. Ezt pedig kármelita hivatásom adja. Mert itt is, kint is kármelita vagyok. Isten annak elfogadott, mint kármelita akarom magam tökéletesíteni, és így is egykor Istenem színe előtt megjelenni.

Észrevétlenül szolgáló szeretetben is hűséges tehát imahivatásához. Nem akar átlépni a tevékeny apostoli élet területére. Hogy neki más eszközökkel kell a Titokzatos Test megszentelésén dolgoznia, arra következő epizód is fényt vet:

Azt gondoltam, ha valóban felemelik a fizetésemet, azt az összeget rendszeresen a szegényeknek adom. Láttam egy szép szobor képét, „La Faim” (Az Éhség). Egy tökéletesen kiéhezett asszony a kiaszott mellére görcsösen kapaszkodó gyermekét tartja a karjaiban. Nem mondom tehát, hogy a fizetésemelés kérdése tökéletesen mindegy. Mivel emelnék? 100-120 Ft maximum. Tíz-tizenkét embernek, gyermeknek tudnék pillanatnyi mosolyt csalni az ajkára. Nem megvetendő egy „szegényasszony anyának”, aki én vagyok. (Végül is nem kapott fizetésemelést.)

De a jó Isten talán nagyobbat akar érte adni. Így egészen szegény lehetek, azzal a szegénységgel, aki anyagiakkal nem tudja a több szegényt még pillanatnyilag sem segíteni. Az igazi szegénységnek már fájó formája ez. Eléggé megélem. Bevallom, ez állandó szomorúsága lelkemnek, életemnek. Elég nehezen is fogadtam el a jó Isten kezéből, kapálóztam ellene kezdetben. Most már tökéletesen elfogadom. Az, hogy most nem emelik a fizetésemet, csak újabb jele annak, hogy Isten akar ilyen szegénynek látni.

Szegénynek? – Ó nem! Most vagyok igazán gazdag! Mert Isten minden kincse az enyém, mert most még teljesebb lett lelkemben a hit. A hit az imádságban és kármelita szent hivatásomban. Most nincs másom – ha látom is a szegényeket –, mint az imára kulcsolt két kezem, és hiszem, hogy az imádság Isten gazdagságának, Gondviselésének, kincstárának a nyitogató kulcsa. Az imámat adom a szegénynek, és ezzel a jóságos Mennyei Atyánkat állítom a nyomorgók mellé. Talán, ha valamit adni tudnék – ha csak 10 Ft-ot is –, ezáltal esetleg elfeledkezem egész bizalmamat Isten felé fordítani. Most, hogy semmim sincs, egészen átélem, hogy a jó Istené minden. Az Ő gazdagságából bőven jut bölcsességének mértéke szerint… Ő tudja, kinek, mikor, hogyan kell segíteni.

A kármelita feladata, hogy természetfeletti eszközökkel segítsen.

Ez az elvetélt fizetésemelés készteti arra, hogy nagylelkűségének megfelelően felajánlja magát a teljes szegénység áldozatára. Ez a szegénység elsősorban az anyagiakat jelöli, de kifejez még valami mélyebben rejlő hiányt, nincstelenséget is. Erzsébet nővér teljes sivár éjben él. És ez a vaksötétség, kietlen pusztaság lesz osztályrésze egészen haláláig. Egyszer villan még fény életében, hogy utána még áthatolhatatlanabb legyen ez a sötétség. Mint már említette: „a Jézussal való azonosulás” küzdelmeit éli. Isten, a nagy „Fosztogató” csak egyet hagy meg neki: a Keresztet. Ezek az utolsó hónapok a keresztút stációit sorjázzák. Már nincs messze a Kármel-Kálvária csúcsa…

1956. április. Elvégeztem a szegénység felvállalásának aktusát. Az anyagi szegénységre vonatkozott igazán, de akkor mégis a lelki szegénység foglalkoztatott jobban. A lelkem üres sivársága. És láttam magam előtt Jézust a kereszten, ég és föld között. Megértettem, hogy ez az eszmény. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Jézust a föld kiveti, az ég még nem fogadta be. Nem ennek a miniatűr mását élem az én lelkem méretei szerint?! Teljességgel ezt. Ezzel az elhagyatottsággal van csordultig a lelkem. Ujjonganom kellene, hogy Jézus magához vont a keresztre. Kétségtelen, hogy ennek értékelése megvan a lelkemben. És biztosan mondhatom, hogy egyedül ez éltet, és mégis ebbe halok bele. Alig tudom elviselni.

Erzsébet nővér igent mond erre a „rideg-puszta Isten szolgálatra”. Mint Lisieux-i Teréz, szívesen marad „a bűnösök asztalánál” és, elfelejtve „a friss, puha kenyér ízét”, hálásan fogadja a száraz kenyérhéjat. A sötét, puszta hit kapaszkodóján küszködik, teljes szegénységben. „A fájdalmas Anyába vetem bizalmamat”. Közben ilyen gondolatokkal bátorítja magát:

Aki szeret, annak minden azért van, hogy odaadja annak, akit szeret.

Így kell mindent „visszaadnom” Istennek.

Mi az igazi hivatásom? Szemlélni Istent eleven hittel (Imahivatás), apostolkodni érte lángoló lélekkel, és mindkettőt alátámasztani krisztusi élettel: szegénységgel.

A szegénység tud csak bizonyság lenni a Gondviselésbe vetett hit mellett is!

Elmúlik a világ és annak dicsősége”. Add, Uram, hogy ezt ne csak lássam, hanem éljem is.

1956 nyarán nem jól érzi magát. Az ápolónőképző ismeretei és saját sejtései alapján azonnal rákra gondol.

Pár hete nem vagyok jól. Nem tudnám megmondani, mi fáj. De nem jó a közérzetem.

A halálra gondoltam. Két nővérem egy év leforgása alatt meghalt, és mindegyik pár havi betegség után. Ma mindenki rákra gondol, ha betegnek érzi magát és iszonyodik tőle. Istennek nagy jósága, hogy én nem félek tőle. Talán azért, mert még csak gondolat, – de azt hiszem, amit az én jó Atyám küld majd nekem, az lesz számomra a legcélravezetőbb. Istenem, mindent Reád bízok.

Ha a jó Isten hív, az azt jelenti, hogy életmunkámat befejeztem. Már csak az égben van tennivalóm. Nem kell tovább a földön maradnom. Repülhetek haza – az atyai házba!… Vége a tanévnek! – Atyám öle, Szíve vár.

Hogy előtte még egy kicsit szenvednem kell? – Be kell tölteni testünkben Krisztus szenvedésének elmaradt részét.

Úgy gondolom, szívesen meghalok rákban. De ha meghalok, akkor azért odaát megkérem Atyámat, hogy találják már fel a rák gyógyszerét, hogy az én drága jó embertestvéreim kevesebbet szenvedjenek.

Már két évet elvégzett az ápolónőképzőből. Még egy fél év van hátra, hogy diplomát kapjon. 1956 júliusában írja:

Augusztus elsején megkezdődik az utolsó félév. Úgy érzem, életemben utoljára járok iskolába. Úgy tekintem ezt a félévet, hogy utána meghalok.

Készülnöm kell az örök életre úgy, hogy szeretem Istent teljes szívemből, lelkemből, minden erőmből. És magamat is szeretnem kell úgy, hogy el kell készíteni lelkemet – nem a halálra, hanem az örök életre. Mert ha életmunkámat a földön el is végeztem, tulajdon lelkemet nem készítettem még el. Ezzel még félben vagyok. De talán, talán van még egy fél évem, mielőtt meghalok.

(…) Az októberi máriás hónap elé nagy várakozással tekint. Október elsején így imádkozik:

Mily boldog lennék, ha Jézussal a hó elején elmondva: Íme itt vagyok…, a hó végén elmondhatnám a Beteljesedettet is!

Néhány gyakorlati jófeltételt fogalmaz meg, főképp fogadalmaink tökéletesebb megvalósításáért:

Szegénység: annyira kifoszthat Isten minden mulandóból – anyagiak, egészség, lelki képességek stb. –, hogy eljutok a Kármel hegyének csúcsához, ahol örök lakomában élvezi lelkem az Urat.

Engedelmesség: annyira alárendelem magam mindenkinek, hogy eljutok az egész szentség fundamentumához: az alázatossághoz.

(…) Elmúlik 1956 karácsonya, közeledik az újesztendő. Erzsébet nővér állapotában nincs semmi javulás. Alig tud magához venni valamit, állandó fájdalmak gyötrik. Az injekció csak pillanatokra csökkenti a szenvedést, – így megy ez éjjel-nappal. December 30-án ezt jegyzi fel:

Pár napig újra rosszabbul voltam. Foglalkoztat életfelajánlásom a hazáért. Én jó Uram! Hogy teljes áldozatra méltatsz-e, a Te titkod. De ez a testi gyötrődés, amit érzek, az biztos. Engedd, hogy szerető, a hazámba szerelmes lelkem letehesse azt a haza szent oltárán édes magyar népemért. Érted kevesebbet adni az életnél nem lehet. De akkora szeretettel adom, hogy ez a kis élet nagyobb lesz a végtelennél, a földi végtelennél, mert az örök végtelenben történik.