Mit jelent embernek lenni? Mit jelent szerzetesnek lenni? – Corona (Irmgard) Bamberg OSB nővér gondolatai

 

“Egész ember akartam lenni, de ugyanakkor egészen Istennek adott, és ezt a kettőt kívántam szintézisbe hozni.”

Corona (Irmgard) Bamberg OSB nővér 2005 nyarán ellátogatott közösségünkbe. Az alábbiakban közöljük előadásának összefoglalását, melyet Az emberség ára című könyve kapcsán tartott.

 

 

Az emberség ára

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Ismerősek vagyunk, mert a könyv összeköt bennünket, melynek kettős története van: kiadási és személyes. A kiadás története, hogy harminc évvel ezelőtt egy kiadó vállalkozott kiadására, de szkeptikus volt, sikere lesz-e? Kit érdekelne, hogy a kezdeti remeték mit tapasztaltak? Ezután nyolc német és kettő magyar kiadást ért meg. A magyar kiadást egy klagenfurti jezsuita atyának, Öry atyának és Kardos Klárának köszönhetem. – Talán érdeklődést keltett a cím: hogyan lehet embernek lenni (emberség), de aztán, bízom benne, a tartalom is. Személyes története, hogy nem akartam Isten nélkül élni az életemet, de nem akartam emberroncsként sem élni Istennel. Egész ember akartam lenni, de ugyanakkor egészen Istennek adott, és ezt a kettőt kívántam szintézisbe hozni. Ahogy telt az idő, egyre jobban meg kellett tapasztalnom, hogy az emberség nem is olyan könnyű dolog. Minél inkább foglalkozik valaki azzal, hogy egészen emberré legyen, annál kevésbé sikerül. Egy zen-mestertől hallottam, hogyha valaki célba akar találni, a cél fölé kell céloznia. Így fedeztem föl, hogy ha az ember csak ember akar lenni, eltéveszti, és ha csak Istenért akar lenni, mindkettőt eltéveszti. Ekkor fedeztem föl lába nyomát, hogy Isten emberré lett. Ha emberré akarunk lenni, Istentől tanulhatjuk meg, milyen az emberi természet – ahogy Péter mondja. Ez azután néhány kanyarhoz vezetett a monasztikus életben. Kanyarokat nyilván mindenki átél, de nem szakad el a céltól, amelyet belül keres. A nyulat vadászó kutya történetét leírtam a könyvben is. A nyúl isteni nyúl és a kutya nem nyugszik, amíg meg nem fogja, pontosabban Isten az, aki a nyúlban hagyja magát megfogni, mert minden kegyelem, és mégis a legnagyobb fáradságot kívánja tőlünk. Ha a kutya meg akarja fogni a nyulat, semmi sem tarthatja vissza, tövisek, bokrok sem. Ezt a vadászszenvedélyt, mely nemcsak a kutyától származik, hanem a nyúltól is, amely szeretne zsákmánnyá lenni, mindmáig élem. Aztán megnőtt bennem a vágy, hogy e tapasztalatot másokkal is megosszam.

Ma nehezebb embernek lenni, mint valaha. Ha pedig nem felszínesen élünk, tudni akarjuk, mi az életünk értelme. Az első keresztény szerzeteseknek van mondanivalójuk. A körülmények egészen mások voltak, mint ma, de a könyv nyolc fejezetében törekedtem bemutatni, hogy az alapvető lényeg ugyanaz. A fejezetek címei: A szíven talált ember – A lemondó ember – A finom hallású ember – Az ostromlott ember – A fáradhatatlan ember – A baráti ember – Az együgyű ember – A mennyei ember.

 

A sivatagi út a világ megvetése vagy a világ formálása?

Az első remeték otthagyták a városokat és kimentek Egyiptom-Szíria pusztáiba. Miért? Az emberektől menekültek? A társadalmi felelősségtől? Istent akarták megtalálni, kilépve abból a védelemből, amit a normális élet jelentett számukra, vagy pedig megvetették a világot, azt vélvén, így találhatják meg tisztán Istent? Ezeket a kérdéseket megválaszolták, de számunkra nem igen érthető.

Az emberek ma is kimennek a sivatagba. De hogyan néz ki az ő sivatagjuk? Miért mennek a magányba? Sokan kalandot keresnek, a sivatag csupán álomvilág számukra. Elfogadják, hogy mindennek ára van, de megszokott kényelmükről nem akarnak lemondani, vagy csak ritkán. Sok camping-autó nagyon jól fel van szerelve a sivatagi útra. Mások kolostorokban keresnek valamifajta távolságot, rendezni akarják életüket, végiggondolva azt. Vagy meg akarják érezni egy imádkozó közösség atmoszféráját, vagy együtt akarnak hallgatni a hallgató szerzetesekkel, vagy éppen beszélgetésbe elegyedni velük. Mindezt gyakran böjttel kötik össze, vagy meditációs gyakorlatokkal, vagy egyénileg kísérttel, vezetéssel. Ez is lehet sivatagi út. Talán ismerünk más sivatagi formákat is, illetve más motívumokat, melyektől indíttatva az emberek kivonulnak a mai civilizáció forgatagából. Vannak írók, költők, zeneszerzők, művészek, akik kivonulnak a világból, hogy alkossanak. Minden esetben a sivatag és a sivatagi út különbözik a mindennapoktól. A sivatag jó út lehet, de válhat élvezeti cikké is, és olyan hellyé is, ahol az ember fölmenti magát a felelősség alól, kilépve a világból. Ez a világ lehet a politika, a gazdasági élet, akár az egyházi élet is. Így az egyéni tetszés, saját kedvtelés helye lesz a sivatag. Ebből semmi nem áll a kezdeti szerzetesekre. Éppen emiatt ma is nagyon aktuális a szerzetesi élet. Lehet alternatív életforma, és lehet protestálás. A kezdeti szerzetesek számára a sivatag az Isten előtt való magányos hallgatás helye, ami egyáltalán nem volt kedélyes. A sivatag az a hely, ahol a jó és a rossz hatalmak összecsapnak. Hittek ezekben a hatalmakban, és érdemes odafigyelni, hogy mi van e hitük mögött. Nem érthetjük meg világunkat, ha ezeknek a hatalmaknak dimenzióját figyelmen kívül hagyjuk. A kezdeti szerzetesek életének lényeges eleme, hogy tudatosan beleálltak a gonosz hatalmak csatájába. Fontos megértenünk, hogy ezek nem patologikus álmok, hanem valóságok voltak. A gonosz hatalmakkal való csatározás a világ alakítását jelentette számukra, ezekben a harcokban az élet valóságával küzdöttek meg. Mindezt „Az ostromlott ember” című fejezetben próbáltam leírni. Manapság szégyeljük az ilyesmit komolyan venni, de így a valóság egy fontos darabja mellett észrevétlenül megyünk el. Van egy mondás: ha valaki nem hisz a sátánban, eltéveszt valamit. Szent Antal megkísértését Grünewald rettenetes vadállatokkal való küzdelemben festi le, ahogy talán még legrosszabb álmainkban sem éljük meg. Mindezek közepén Antal érintetlenül ül, arca nyugodt, ragyogó, vidám, mellyel a festő jelzi, mi a különleges a démonokkal folytatott küzdelmében. Valóságos, fenyegető, de nem kilátástalan ez a küzdelem. Antal nem egyedül magáért harcol, helyettesítőként küzd, és Jézus győz benne. Mindkettő érvényes a korai szerzetességre. Sok ember helyett küzdenek, és küzdelmükben Jézus harca lesz jelenvalóvá. A szerzetesek ma is így akarják vívni harcaikat. Nem bárhol, hanem a szívükben folyik a harc. Pál világosan ír erről: „…nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6, 12)

Az aszkézis önpusztítás vagy igen az életre?

A sivatagi remetéket és a szerzeteseket úgy tartjuk számon, mint aszkétákat, önmegtagadókat, lemondókat. (2. fejezet, „A lemondó ember”) Ha ez az emberség ára, akkor még kevésbé hallgatjuk szívesen, mint a sivatagot. – Mégis van benne valami vonzó. Manapság sok próféta járkál, aki ezt így mutatja be, és némely kövér ember irigyli a sovány remetéket. Ennek azonban semmi köze sincs a test megvetéséhez, nem idegenség a világtól, nem az emberek megvetése. Rossz sajtója van manapság az aszkézisnek. Komolyan azonban senki sem akar vállalkozni rá, de szükségünk van aszkézisre, nemcsak vallási életünkben, hanem mint embereknek. Lemondás nélkül egyfajta félelmes természetességbe csúszunk át: az ember ösztönei minden gátlás nélkül felszabadulnak. Mindez nem fantáziálás, mert erre konkrét példákat látunk. A félelmes természetesség a végét jelentené minden emberi közösségnek és társadalomnak. Ha együtt vagyunk egy teremben, figyelnünk kell egymásra, ami már egyfajta aszkézis. Az egész életen végigvonul, hogy lemondás, fegyelem, aszkézis nélkül nem lehet élni az életet, és nem csak a vallási életet. Bárhol élünk együtt, családban, munkahelyen, közösségben, le kell mondanunk saját érdekeinkről az egész kedvéért. Igaz ez a kultúra, a kutatás területére, hiszen mi mindent áldoz fel a kutató, hogy eredményre jusson?!

Nemrégiben cikkeztek az újságok arról, hogy egy anya kilenc gyermekét ölte meg, és az utolsó három gyermek meggyilkolásáról nem is tudott, olyan részeg volt. Szélsőséges példa, de mindenkit érint, vajon hogyan áll ezzel a kérdéssel? Ha az aszkézis érvényes az emberi együttélésre, akkor még inkább érvényes az Isten felé tartó közös utunkra. Így egyedül Isten elég, ahogyan Szent Teréz mondja. Ha az ember ezt komolyan veszi, akkor lemondóvá, aszkétává lesz. A korai szerzetesek napról napra megmutatták, hogyan vezet ez az út. A teremtő és megváltó Isten az egészséges testet, az értelmes életet akarja. „Egyedül Isten elég” – azt jelenti, hogy minden más háttérbe szorul, másodlagossá lesz, így az emberség nem az egyetlen cél, hanem másodlagos. Kolostorunkban sok idős nővér van, és látszik az arcukon, milyen, amikor sikerül egy élet Istenben. Számos fiatal nővér, aki látja őket, azt mondja: én is megpróbálom ezt az életet.

Bár látszólag másodlagossá válik az emberség, mégsem megy kegyelem nélkül. Megistenítő fáradság az aszkézis, vagyis istenivé tevő fáradozás. Az embernek fáradoznia kell, de Isten elébe megy kegyelmével. Csak Ő tudja, minek van nagyobb része, a fáradozásnak vagy a kegyelemnek. Megtapasztaljuk, ha Isten elénk jön kegyelmével, akkor önmagunkra találunk fáradozásunkban, így az aszkézis nem önpusztítás, hanem döntés Isten mellett és igen az életre. Remélem, hogy szerzeteséletünk igen az életre a lemondásban!

Az egyszerűség bolondság vagy bölcsesség?

Ha helyesen jár az úton, a szerzetes élete egyre egyszerűbb és világosabb lesz. A könyvben a fejezetek egymásutánja ezt próbálja kifejezni: az ostromlott embertől eljut a fáradhatatlanig, az együgyűig, majd a mennyeiig. Az egyszerűség ma nem szimpatikus, butaságnak állítják be. Az embernek ügyesnek kell lennie, különben lemarad. Pedig itt nem butaságról van szó! 1982-ben jelent meg Raymond Panikkar „Áldott egyszerűség” című könyve. A német fordítás alcíme: „Felfedezni önmagunkban a szerzetest”. A szerzetest mint az egyszerűség ősképét mutatja be, az együgyű embert. Azt mondják, hogy a szerzetesi kukulla eredetileg a gyermekek kapucnija volt. A szerzetes olyan, mint a szegény a nyolc boldogságban, mint a gyermek, akié az Isten országa. Az egyszerű egység Isten, aki maga az egyszerűség. Ha az egyszerűségbe belekóstolunk, megérzünk valamit a szerzetesség titkából. Együgyűség, ha valaki osztatlanul odaadja magát Istennek. Bizalmatlanság nélkül kockáztat, meri odaadni önmagát Istennek és az embereknek. Egy régi példázat beszél a szerzetesről, aki odaadja magát hibátlan bárányként. Ehhez tartozik: ha ugrik, megfogják, így lesz vidámmá az együgyűség a maga lényegében. Megérti, hogy ez bölcsesség, és nem butaság. Áldott bölcsesség! A szerzeteshagyományban örültek az egyszerűségnek, tudatosan a bolondot játszották, „Krisztus bolondja” – szólt a mondás. Thomas Merton a bohóc kifejezést használja. Páter Leclerc-nek és Thomas Mertonnak a bangkoki világkongresszuson tolmácsolniuk kellett, de Leclerc nem igen tudott angolul, mire Merton azt mondta, akkor majd együtt bohóckodunk. Ennek hagyománya van. Akkor teszed a legjobbat az emberekkel, ha a bolondot vagy a butát játszod nekik. Másik mondás: ha mindenki bolonddá lesz, és akad egy, aki nem bolond, azt gondolják, ő a bolond. Ez a humor végighúzódik az egész szerzeteshagyományon. A keresztény humor új mértékegységet állít föl: a körülöttünk lévő világ lényegtelenné válik, mert a lényegesre tekintünk. Az egyszerűség lerántja a maszkokat, vidám forradalom. Erik Kestner „A harang” című könyvében van egy Abakun nevű szerzetes. Ráncos arcával, vad szakállal, fején egy fazékkalappal, piszkos, szürke filcből, nagyon mulatságos, és nem lenne benne semmi különös, ha nem volna valami hihetetlen öröm az arcán. A bolondság mint öröm. Minek is örül tulajdonképpen? Mert kiüresítette magát Krisztusért. Nincs más, csak az Úr és az ő öröme. Ha Krisztus bennem van, akkor az öröm bennem van. Nemcsak én beszélek így, hanem minden testvérem, aki semmi mást nem birtokol, csak Istent. Abakun alakjában benne van az egész szerzetesség, ha az ember ráteszi erre az életét, átalakul az élete és ő maga is. Aki odaadta magát Istennek a végső elköteleződésben, nem veszi halálosan komolyan, ami előtte van. Így helye van az örömnek. Bennük láthatóvá válik a túlvilág. Talán egyszer magával ragadott minket is, és aztán az évek múltával elhalványodott, vagy pedig a kezdetén vagyunk, és másokon látjuk, megéri ezt az utat járni. – Ez az emberség mindent követel, de mindent meg is nyer: az ember Istenben jut el végső igazságához. – Vajon túl nagy ez az ár? Mindenkinek magának kell föltennie ezt a kérdést, és magának kell döntenie.

 

 

Corona nővér 1921-ben született a németországi Fürthben. A berlini egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett. 1945-ben belépett a herstellei Szent Kereszt bencés apátságba. Nagy népszerűségnek örvendő könyvét, „Az emberség árá”-t a Sarutlan Kármelita Nővérek „A Kármel látóhatára” sorozat egyikeként 1999-ben újra kiadták. A könyv a régi remeték és monasztikus szerzetesek életével foglalkozik.