A Keresztre feszített Jézusról nevezett Szent Mirjam nővér szülei  melkita görögkatolikusok voltak. Édesanyja, Mariam Chahyn, Tarsisból származott, édesapja, Giries (György) Bauardy pedig Horfeschből, vegyes lakosú palesztin falvakból: arabok és drúzok, muzulmánok és keresztények lakták.

Az apa lőporkészítéssel foglalkozott, szegény volt, de szorgalmas és becsületes, odaadó és türelmes. Egy nap azzal vádolták az apát, hogy gyilkosságot követett el Tarsis közelében, az oszmán rendőrség letartóztatta és Saint Jean d’Acre (Akkó) börtönébe dobta. Hat hónap sínylődés után végül ártatlannak találták és kiengedték. Abellin városában telepedtek le. Abellin, vagy ahogy a zsidók nevezik I’billin, egy Galilea-i kis város. A házaspárnak tizenkét fiuk született, de mind meghaltak csecsemőkorban. A gyászuk óriási volt. A megtört szívű édesanya, mintegy belső sugallatra, egyszer azt mondta férjének: „Menjünk el gyalog Betlehembe, és kérjük a Boldogságos Szűz Máriát egy kislányért. Ígérjük meg neki, hogy ha meghallgatja kérésünket és válaszol imádságainkra, mi hálából a Mirjamnak fogjuk nevezni, és amikor betölti a három évet, a gyermek súlyával egyenlő mennyiségű viaszt ajánlunk fel az Úrnak.” 

Teljes bizalommal indultak el tehát a 170 km-re fekvő Betlehembe. Nagy buzgalommal imádkoztak a betlehemi barlangnál, és az Isten Anyja megáldotta őket, meghallgatta kérésüket. 1846. január 5-én megszületett a kislányuk, rá tíz napra, január 15-én, görög katolikus szertartás szerint meg is keresztelték és bérmálták, a Mirjam  nevet adták neki ígéretük szerint. Rá két évre egy kisfiúk is született, akinek a Boulos-nak (Pálnak) neveztek el. De nemsokára néhány alig nap különbséggel meghal az anya és az apa. Később egy nagynéni elmondta az apa utolsó szavait. Szent József képét nézve ezt suttogta – „Ó te nagy szent, itt van a gyermekem, a Boldogságos Szűz Mária az édesanyja, méltóztassál te is gondoskodni róla, legyél az apja.” Egy tarsisi anyai nagynéni magához vette a kis Pált, Mirjamot pedig örökbe fogadta egy apai nagybácsi. A két testvér soha többé nem látta viszont egymást.

Mirjam a nagybácsi háztartásában dolgozik, ahogy az araboknál szokás. Már kiskorától az Úr természetfeletti ajándékokkal halmozza el, amiket páratlan természetességgel és egyszerűséggel fogad. Mikor tizenhárom éves korában férjhez akarják adni, ellenáll a nagybácsinak, aki hogy megtörje, szidja, ütlegeli, majd száműzi a konyhába, és még a rabszolgák sem kímélik, a legnehezebb és legalantasabb munkákat végeztetik vele. A nagybácsi könyörtelen marad. 1858. szeptember 7-én levelet küld Mirjamtól az öccsének, jöjjön el hozzá, segítse meggyőzni ezt a „makacs” kislányt. Mirjam útközben találkozik egy muzulmán férfival, aki egykor a nagybácsinál szolgált. A férfi, valamint az édesanyja és felesége barátságosan házukba fogadják, és asztalhoz ültetik. Az asztalnál a férfi kifejti, hogy a nagybácsi azért bánt vele ilyen kegyetlenül, mert a keresztények mind rosszak. Megkérdezi, miért marad hűséges egy olyan valláshoz, amelynek tagjai úgyis elkárhoznak rosszaságuk miatt? Mirjam bátran kijelenti, hogy inkább hal meg a római katolikus Egyházban, minthogy Mohamed tanítása szerint éljen. Erre a családfő dühbe gurul, és gyűlölete odáig ragadja, hogy elvágja a kislány torkát, majd a feleségével az éjszaka leple alatt az élettelen testet elviszi egy barlangba, és otthagyja. Mirjam meghal, és a mennyországban találja magát, megpillantja a szentek között a szüleit is, a Szentháromság trónusa elé jut és egy hangot hall, amely azt mondja neki: „Igen, ez megtörtént veled, de a te életed könyve még nincs végigírva.” Ezután felébredt a barlangban, ahol a Szűzanya gondos és titkos ápolása mellett négy hét alatt meggyógyul. Évekkel később, mikor egy orvos megvizsgálja Mirjam holttestét, nem érti, hogyan is maradhatott életben, hiszen a sebhely az egész nyakán végighúzódott. A csoda nyilvánvaló.

Mirjam nem tér többé vissza a nagybácsijához, hanem mint cselédlány, házról-házra zarándokolva és szolgálva, elkerül Marseille-be; 1865-ben kéri felvételét a Szent József nővérekhez. Számtalan csodás esemény történt vele, ezért a kolostorból elbocsátották.

1867-ben belépett a Pau-i karmelita nővérekhez. A rendkívüli kegyelmek itt is folytatódtak.

Írástudatlan marad, ezért nem lehetett kórusnővér. Egész életét betölti a szenvedés misztériuma. Bal karján már születésekor egy 5 cm-es tisztán kivehető kékes kereszt rajzolata volt kivehető, vénákból képződött „titokzatos jel”, közepén egy Krisztus fej volt látható, a kereszt alján a lábakat is ki lehetett venni. 1867-ben testében is megkapja Jézus öt szent sebét és a töviskoronát.

1875-ben részt vett a betlehemi zárda alapításában, és itt maradt haláláig. 1878-ban kemény tél volt, és vízhordás közben megcsúszott a kolostor ciszternájánál, elesett és eltörte a bal karját, amely elüszkösödött. Ehhez járultak mell- és szívfájdalmai, fulladási rohamai. Állapota egyre rosszabbodott. Sok pap látogatta, még a jeruzsálemi pátriárka is. Megkapta a betegek szentségét és a szent útravalót. Mérhetetlen sok szenvedés után, 1878 aug. 26-án hajnali 5 órakor, 32 éves korában hazaköltözött. A Pau-i zárda már előzőleg kifejezte óhaját, hogy a szívét küldjék el nekik. Hívatták tehát az orvost, hogy azt kivágja. A szíven egy behegedt forradás látszott, az egyik oldalán szélesebben a másikon csak szúrás alakjában, mintha valamikor nyíl hatolt volna rajta keresztül: a szívsebzés maradványa. Ezt azonnal hiteles tanuk előtt írásba foglalták. A metszés után melléből késő estig folyt a friss, piros vér. Teteme mennyei szépségű volt. Karjai egész nap hajlékonyak maradtak s háromszor történt meg, hogy miután betették karjait a koporsóba, azok kitárultak s kereszt alakjában tárva maradtak. Mikor a koporsót be akarták zárni, a karok miatt ez nem sikerült. A perjelnő anya többször a koporsóba tette azokat, de mindig újra kitárultak. Végre így szólt hozzá: „Gyermekem, a szent engedelmesség nevében mondom, hagyja karjait a koporsóban, hogy azt be lehessen zárni.” S Mirjam nővér, aki egész életében példája volt a tökéletes engedelmességnek, most is szót fogadott: karjai mozdulatlanul bent maradtak. Testét hatalmas tömeg kíséretében, augusztus 27-én, a betlehemi Kármel új kápolnájának kórusa bejáratához temették.

Szent Mirjam élete egybeesik IX. Boldog Piusz pápaságával: 1846–1878. Szent Péter útódaként ő volt a 255. pápa, és 32 évnyi hosszú uralkodását csak maga Szent Péter uralkodásának időtartama múlja felül. Gyengéd és gyermeki szeretettel szerette őt Mirjam, „Atyámnak” nevezte, látta elragadtatásaiban, gyakran küldött neki üzeneteket a személyére, az Egyházra, sőt az I. Vatikáni Zsinatra vonatkozólag is.

      „Közösségek kutatnak új ájtatossági formák után, s közben elhanyagolják a Szentlélek hagyományos tiszteletét, még a szemináriumokban is. Egymás üldözése és féltékenység uralkodik a szerzetesrendekben, ezért van sötétségben a világ” – mondta elragadtatásában.

II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá, 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. Ünnepe augusztus 25.-én van.