Henri Grialou 1894. december 2-án született Franciaországban, egy Le Gua-ban (Aveyron megyében) élő falusi családban.A család szegény, sokat dolgoznak: apja, Auguste a közeli bányában dolgozott, anyja, Marie egy kis vendéglőt tartott fenn, de a sorban érkező gyerekek nevelése érdekében felhagyott ezzel a munkával. A szülők saját kezük munkájával húzták fel kis házukat. Öten voltak testvérek, Henri volt a harmadik a gyermek. Elsőáldozó 1905. Szentháromság vasárnapján volt, nagyon korán meghallotta a papságra szóló hivatást a plébános biztatta őt, hogy iratkozzon be a kisszemináriumba, de Henri nem akart még nagyobb terhet rakni az édesanyjára. Nem sokkal azután a Congregation des Pères de Saint-Esprit atyái látogattak el a faluba, diákokat kerestek olaszországi kisszemináriumukba, ahol az oktatás ingyenes volt. Henri jelentkezett, 11 évesen elhagyta családját, 3 évre Olaszországba ment, hogy válaszoljon a papságra szóló belső hívásra.

Itt Olaszországba történt a következő eset: egy alkalommal kirándulni mentek, és Henrinek megfájdult a lába, leállt, míg a többiek továbbmentek. A szabad ég alatt töltötte az éjszakát. Ez a hegyek magányában és az éjszaka csendjében eltöltött éjszaka lelkileg gazdagította, sőt mindörökre megjelölte. Isten jelenléte, Istené, aki a a magány és az éjszaka csendjének vendége, egész életében elbűvölte őt. Később tudatosan bevezette az általa alapított Notre Dame de Vie Intézménybe az éjszakai csendes imádságot. 3 év elmúltával azonban megértette, hogy ez a kongregáció nem neki való, vissza akart térni. Nem könnyen engedték el, mert nagyon értékes diáknak tartották, de Henri határozott volt. Hazatérve Olaszországból édesanyja azt akarta, hogy szakmát tanuljon, műszerész legyen, mint a bátyja, Marius. Henri megértette, hogy dolgoznia kell, csendben megadta magát, engedelmeskedett, de édesanyja megérezte fia belső drámáját, meghozta azt az áldozatot, hogy fizeti a tanulmányait. Henri tehát belépett Graves kisszemináriumába. Nagyon jó tanuló volt, az első év végén 12 díjból hatot elnyert, a további években ugyanígy, sőt még többet is. Egy társa így jellemezte: „mindig nagyon egyszerű, a legszeretetreméltóbb, a legkedvesebb, a legmosolygósabb volt”.

17 évesen belépett Rodez szemináriumába, a háború azonban megszakította, vagy inkább kiegészítette tanulmányait: 1914-ben, 20 évesen a frontra küldték.

A háború végeztével visszatért a szemináriumba „annyira jó egyedül dolgozni a cellámban a feszület előtt” – írta kispapként.

Felfedezte Lisieux-i Szent Terézt, aki akkor még nem volt boldoggá sem avatva. Az I. világháborúban bízott Teréz nővér védelmében, az önéletrajzát állandóan magánál tartotta, még harc közben is. Meg volt győződve róla, hogy Teréz eltéríti a lövedékeket, amiket feléje és a társai felé kilőttek. Később szívesen felidézte azokat az epizódokat, amikor egy-egy csata után egyedül ő vitte haza hiánytalanul az összes katonáját.

1953-ban meglátogatta a Lisieux-i Kármelt, bemehetett a klauzúrába is. Fénykép készült róla a kvadrumban, Kis Teréz szobra mellett. Ágnes anya (Pauline) később azt mondta róla: „Soha nem láttam még olyan lelket, aki annyira hasonlítana a húgomra, mint Marie-Eugène atya.”

Az egész háború folyamán katonai szolgálatban maradt, részt vett a nagy csatákban: az argonne-i, verduni, flandriai csatákban, főhadnagy lett, embereket bíztak rá, a szenvedés és a halál közvetlen közelében élt, alapvető hozzáállása azonban változatlan volt: mindig Istenre bízta magát.

1917. március 6-án ezt írja egyik barátjának: Teljesen a Gondviselésre hagyatkozom: ez lelkem általános magatartása.

E háborún keresztül érlelődött férfivá, a megpróbáltatások és parancsnoki feladata által megérlelődve tért vissza a szemináriumba. Főhadnagyi kinevezésével több ajánlatot is kapott, hogy a világban maradva ragyogó karriert futhasson be, de ő hű akart maradni a papságra szóló hivatásához.

1920. december 8-án Rodez szemináriumában szubdiakónussá avatták: papi útjának döntő lépése volt ez.

Az avatásra előkészítő lelkigyakorlat során, a december 13-áról 14-ére virradó éjszakán „valami” arra kényszerítette, hogy olvasson el egy rövid Keresztes Szent János életrajzot, ami a villámcsapás fényével hatott rá: teljes bizonyosságot ébresztett benne, hogy Isten kármelitának akarja őt.

Magában ezt mondta: Éppen ez az! Semmit nem tudott a rend férfi ágáról, azt sem, hogy vannak- e Franciaországban kármelita atyák (a kármelita nővérekről tudott), azt sem tudta még akkor, hogy ez az éjszaka a Szent halálának az évfordulója volt. Ennek a döbbenetes erejű kegyelemnek azonban nagy volt az ára: erős ellenállásba ütközött püspöke, majd édesanyja részéről. Édesanyja ellenállásának két oka volt: az egyik, hogy pap fiát akarta szolgálni, mellette akart lenni a plébániáján, a másik egy félreértés: úgy hitte, hogy a kármelita atyák is szigorú klauzúrában élnek, mint a nővérek, és tudta, hogy erre a fia nem lenne alkalmas. Így gondolkodott: Henri részt vett a háborúban, viselte a háború keresztjét, nagyon aktív temperamentuma van, és most be akar zárkózni! Nem tudja, mit csinál, nem látja, hogy őrültséget akar tenni! Henri legdrágább kincse édesanyjának érte minden áldozatot vállaló szeretete volt, most azonban ettől a kincstől is meg kellett fosztania magát. Ezzel kapcsolatban később ezt írta Berthe húgának: „Azelőtt, a szenvedés iránti vágyamban, anyát mindig fenntartottam magamnak; úgy tűnt, mintha a Jóistennek minden más területen lenne joga megérintenie engem, kivéve itt. Jézus viszont itt akart megérinteni, mert ez volt a legérzékenyebb pont a számomra. Ezzel összevetve, az összes többi mintha semmibe sem került volna nekem.”

Pappá szentelése 1922. február 4-én volt.

Ebben a fájdalmas légkörben szentelték pappá. „Felajánlom magam Neked mindarra, amit csak kívánsz; úgy a békére, örömre, mint a sötétségre és a szenvedésre” – írta elmélkedésében, amit szentelésének estéjén társai előtt felolvasott. Anyja a pappá szentelésen ott volt, de a másnapi újmisére már nem akart elmenni, ehelyett meglátogatta a püspököt, azt kérte, hogy a fia falusi plébános lehessen, és ő szolgálhassa ott a fiát, egy kis kárpótlás neki is jár élete vége felé. A püspök így válaszolt: „Asszonyom, az Ön fia nem arra való, hogy falusi plébános legyen, egyházmegyei misszionáriust csinálnék belőle, de nem tehetem, mert nem marad az egyházmegyében, tőlem is elszökött, mint magától.” Anyja így megértette, hogy nem a püspök befolyásolta a fiát, ő maga akar elmenni.

1922. február 24-én belépett a kármeliták avon-i rendházába. A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène nevet kapja (a nevet a Rodez-i Kármel perjelnőjének tiszteletére vette fel). 30 éves. Noviciátusának ideje alatt, 1923-ban avatták boldoggá Lisieux-i Terézt. Átitatták őt a Kármel szentjeinek tanításai, melyekből sokat merített. Felfedezte azt az életkeretet, melyet Avilai Teréz hozott létre, hogy segítse a lélek Istennel való egyesülésének lépéseit.

Ezt írta egy barátjának szóló levélben: “A belső ima valamiképpen a nap összes elfoglaltságának napkorongja és középpontja. Minden este az a benyomásunk támad, hogy mindabban, amit tettünk, szinte ez volt az egyetlen fontos.”

Marie-Eugène atya a noviciátusi időszakban egy pünkösdi élményben is részesült. Erről később ezt mondta: Szerzetesi életem kezdetén és több alkalommal, (…) azt hiszem, a Szentlélek erőteljesen, teljes bizonyossággal megragadott – sőt, egy napon egészen azt hittem, hogy meg fogok halni.”

A fiatal kármelitát az a meggyőződés hatja át, hogy küldetést kell betöltenie, ugyanazt, mint ami „gyermekkori barátnője”, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz küldetése volt: az a küldetése, hogy kiárassza az irgalmasságot, vagyis hogy az isteni Szeretet fáradhatatlan tanúja legyen. Marie-Eugène atya átérezte a kor emberének éhségét és szomjúságát Istenre, és későbbi életében minden erejével a Kármel kincseit akarta megosztani másokkal, és a belső ima által az Istenhez vezetni a lelkeket.

1924-ben tanulmányai végeztével Marie-Eugène atyát a lille-i rendházba küldték. Itt rendkívül aktív apostoli tevékenységbe kezdett: előadásokat tartott a Gyermek Jézusról nevezett Terézről, szentmiséket mondott a szentté avatásáért, Keresztes Szent Jánosról beszélt, akit egyházdoktorrá avattak; lelkigyakorlatokat, prédikációkat tartott, kármeliták, harmadrendiek, sőt a plébániai hívek lelkivezetését végezte. A Kármel lelkiségét a Kármel című folyóirat cikkeiben ismertette meg, melynek irányítását és terjesztését őrá bízták.

Néhány évvel később azonban a pusztába vágyódott, hogy az élő Isten teljesen birtokába vehesse őt. 1928-ban engedélyt kapott, hogy egy évre remeteségbe vonuljon. Ekkor történt vele azon „ellentmondások” egyike, amit a Szentlélek egy váratlan esemény által küldött számára: a Generális atya kívánságának megfelelően őt bízták meg a Petit Castelet irányításával, ami egy Dél-Franciaországban lévő kollégium 12 diákkal. Az első pillanatban így reagált az eseményre: „A Jóisten adott eme akaratának megnyilvánulása számomra oly dédelgetett vonzalmakat tör meg vagy tűnik megtörni. A Jóisten legyen áldott mindenért; Ő, aki úgy épít, mintha rombolna.” Isten azonban tudja, hova vezeti őt, és életének egy új korszaka kezdődött.

Ebben az időben jelentkezett és kezdett megszerveződni egy olyan személyekből álló kis csoport, akik teljes Istennek szenteltségüket a világban kívánták megélni. Ez lett a kezdete az Életadó Boldogasszony (Notre-Dame de Vie) Intézet elnevezésű pápai jogú világi intézménynek, amelynek tagjai papok, megszentelt életű nők és férfiak, újabban családok is, akik korunk emberének tesznek tanúságot az élő Istenről. Az intézet tagjai egyesítik a kármelita szemlélődés és a világban szolgáló aktív cselekvés küldetését. 1932-ben felajánlották neki a Notre-Dame de Vie birtokot, ami Venasque község lábánál feküdt. 5 évvel később azonban újabb fordulat következett, ami látszólag katasztrófát jelentett az általa összekovácsolt kis csoport számára, miközben az már virágzásnak indult és a hivatalos elismerés első fázisába lépett. Ugyanazon a napon, amikor Avignon érseke az új alapítás jóváhagyását aláírta, Marie-Eugène atya táviratban értesült arról, hogy a Kármelita Rend központi kormányzásának tagjai közé választották, amely Rómában székel. Mi lesz ezzel az oly fiatal alapítással? Talán el kell hagynia és másokra kell bíznia? Három napos gondolkodást követően a Generális atya ezt a választ adja Marie-Eugène atya kérdéseire: Nem csak hogy folytathatja, hanem kötelessége, hogy folytassa; ez Isten műve.

1937-től Marie-Eugène atyának többnyire Rómában kellett tartózkodnia. Harmadik definitornak választották. Az 1939-es háború azonban Franciaországba szólította: egy alpesi gyalogsági ezred parancsnokhelyetteseként mozgósították. 1940-ben a Francia hadsereget legyőzték és az teljesen szétesett. Marie-Eugène atyát leszerelték, de nem tudott visszatérni Rómába. Így hát a bombázások közepette, a megszállt Franciaországban rekedve folytatta tovább apostoli tevékenységét a Kármelekben, hirdette a tanítást és számos lerombolt vagy menekültté vált rendháznak vitt anyagi és lelki támogatást, segítséget.

Csak 1946 januárjában tudta újból elfoglalni posztját Rómában, mint általános definitor. 1948-ban a francia női Kármelek apostoli vizitátorának nevezték ki, 1954-től a Generális atya helyettese. E Rómában töltött évek alatt Marie-Eugène atya apostoli tekintete minden kontinenst felölelt. A feladata által rárótt utazások lehetővé teszik számára, hogy másféle civilizációkkal is kapcsolatba lépjen és világszerte kibontakoztassa művét.

Ezzel párhuzamosan fő művén, a Je veux voir Dieu („Látni akarom Istent”) című könyvön dolgozott, ami 1949-ben jelent meg. A lelki életről való gazdag értekezés ez, a Kármel mestereinek és Marie-Eugène atya saját tapasztalatainak fényében. Mindezen feladatok ellenére hűséges maradt a belső imának szentelt időhöz.

1950- ben megjelent a Sponsa Christi apostoli konstitúció (a szemlélődő életet élő nővérekhez szólt), ez a föderációk létrehozását sürgette a szemlélődő monostorok számára, őt bízták meg a franciaországi föderációk létrehozásával. Első reakciója negatív: „A monostorok föderációja nem a Kármelnek való!”, de engedelmes akart lenni: „A Szentatya kívánsága…, találni kell valamit.” A Szentlélek irányítására nagyon nyitott akart lenni, és lassan a szkeptikus hozzáállástól eljutott a teljes elfogadásig, 1953-ban Lisieux-be hívta az összes franciaországi perjelnőt, egy delegálttal, három napra (140 kolostor). Precedens nélküli volt a női Kármel történetében, hogy a nővérek elhagyják a klauzúrát. A nővérek körében a kezdeti habozás lassan bizalomba ment át, de ez sok küzdelmébe került Marie-Eugène atyának, lassan minden nővér elfogadta az eszmét.

A római Teresianum Pápai Fakultás és Lelkiségi Intézet egyik alapító tagja volt, ő felügyelte az építési munkálatokat.

1955-től Marie-Eugène atya újból egyszerű szerzetes lett. Ugyanebben az évben a Petit Castelet perjelévé választották. 1957-től tartományfőnök. Bőven volt feladata, ennek ellenére számos előadást tartott különféle hallgatóságnak. Mindamellett egészsége már jelezte, hogy a sok munka kimerítette. Ezt így fejezte ki: „Már nem vasból vagyok, csak alumíniumból.”  1960-ban felmentették a tartományfőnökség alól. Ezt az eseményt tréfálkozva kommentálta: „Most már pihenhetek; végre megpróbálkozom azzal, hogy szentté váljak!”

Érezte, hogy nagy fáradtság tör rá: „ Szükségünk van a gyengeségnek, fizikai tehetetlenségnek erre az érzésére, ami erkölcsi szinten is megjelenik. (…) Ezzel az erőtlenséggel rátalálok az irgalmasságra. Jó, ha átéljük gyengeségünket, hogy az irgalmassághoz folyamodjunk!” Mivel már nem tartományfőnök, engedélyt kért arra, hogy a Notre-Dame de Vie egyik házában tartózkodjon. Végső erőit műve növekedésének kívánta szentelni. A Generális atya 1961-től megadta ezt az engedélyt, de az 1963-mas tartományi káptalanon, számára teljesen váratlanul, újból tartományfőnöknek választották. Erről így írt: „Nem számítottam arra, hogy megválasztanak. Szinte összetörtem. Éreztem, hogy nem utasíthatom vissza, hogy ezt a Szentlélek akarja, elfogadtam tehát. Megrendülést éreztem.” Fizikai szenvedései ellenére sem vonult vissza, látogatta a tartományt, számos építkezést irányított, sok lelkigyakorlatot tartott.

A II. Vatikáni Zsinat hírei nagy örömmel töltötték el.

Az 1966-os év, ami élete utolsó éve, rendkívül zsúfolt volt. Nem volt olyan hónap, hogy ne utazott volna valahova, gyakran többször is. Áprilisban újraválasztották mint tartományfőnököt.

Első alkalommal december végén került kórházba. Februárban, miután megoperálták, a tartományi tanácsot a klinikán fogadta. Utolsó napjai 1967 Nagyhetére estek, amikor együtt lépkedett a szenvedő Krisztussal, aki Húsvétja felé tart. Húsvétvasárnap, arra gondolva, hogy eljött a Feltámadás, arca felragyogott. Hátrahagyott egy végső tanácsot, ami egész életét és üzenetét magába sűríti: „Tevékenység és szemlélődés szép egységben.” Majd egy számára egészen természetes átmenettel hozzátette: „A magam részéről, én a Szentlélek ölelésébe megyek.”

Ferenc pápa képviseletében Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa november 19-én Avignonban boldoggá avatta a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène kármelita szerzetest. Négy napon át ünnepelt nemcsak a kármelita rend, hanem az egész avignoni egyház. 11 ezer hívő örömünnepe lett a boldoggá avatás, ahol mintegy 30 püspök, 300 pap és 40 diakónus vett részt 65 országból. A délelőtti szertartás után 80 fiatal mutatta be az új boldog életét feldolgozó kortárs musicalt.

Marie-Eugène atya ünnepnapja február 4-re került.

 

 

2017. december 5-6-án fogadhattuk Boldog Marie-Eugène atya ereklyéjét kolostorunkban.