Cristina Kaufmann: Kirekesztettség és karácsony

Kármelita nővérként egy stabilan megépített, tágas, napos kolostorban élek, ahol nagy a kert és jó a levegő. A szobámban minden megvan, ami szükséges, ablakomon át reggelente fény és friss levegő árad, esténként pedig kellemes, hűs levegő és a varázslatos éjszaka nyugalma. Közösségben élek nővéreimmel, akik gyöngéden szeretnek engem, megosztjuk egymással az imát, a munkát, és biztonságos, rendezett életünk nyugodt és derűs boldogságát. Közösségünket a környékbeliek is befogadták, szeretnek bennünket, és mi is sokakat támogatunk.

             Ilyen helyzetben mit mondhatnék én a kirekesztettségről és a karácsonyról? Nem csengene az hamisan, nem tűnne irreálisnak, idegennek vagy akár sértőnek?

           Társadalmunk kirekesztettjei teljes mértékben nélkülözik mindazt, ami nekem megvan, annak a társadalomnak a hibájából, amelyhez én is tartozom. Tudom, hogy hibás vagyok, tehetetlennek érzem magam, és zavarban vagyok. Mindezek ellenére van egy dolog, amelyben kirekesztettek és kirekesztők teljes közösségben vagyunk egymással: ez pedig a halál. Mindannyian úton vagyunk a halál felé, amikor már nem osztályrészünk ez az élet, legyünk akár szépek vagy erősek, szegények vagy gazdagok. Egyszer mindenki kirekesztett lesz, amikor a halál megjelöli homlokunkat. Ettől a fajta kirekesztettségtől nem tud megszabadítani bennünket senki, kivéve, ha lenne valaki, aki erősebb a halálnál. Ez a Valaki pedig létezik: A SZERETET. Sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy „Isten a szeretet". És tudjuk nagyon biztosan, tapasztalatból, hogy a szeretet megment a haláltól, a magánytól, a fájdalomtól, az érzéketlenségtől. Szeretünk olyan embereket, akik már meghaltak, és így megmentjük őket attól, hogy a halál kirekesztettjeivé váljanak, azaz a feledéstől. Ezért mondhatja a költő: „Te nem halhatsz meg" és „nem hal meg az, aki szeret".

            Te, aki az utcán heversz szutykos batyuddal az oldaladon; te, aki egyedül vagy egy kórházi szobában, várva a halált, és senki nem fogja a kezedet; te, aki a börtönből szabadultál cél nélkül, és azon aggódol, hogy nem találsz munkát; te, aki a sarkokon a testedet bocsátod áruba, miközben szíved tele van nosztalgiával az igazi szerelem után; te, aki minden gazdagságod ellenére éhezel arra, hogy átérezd az életet, és valakinek a közelségét, aki szeret téged és szüksége van rád; (...) és én a kármelita nővér, aki igenis tudom, hogy a magány nem mindig könnyű: mindannyian az élet nehézségei közepette is éreztük már valamiképp a szeretet suhintását. Biztosan emlékszünk olyan reggelekre, amikor a nap másként sütött, valahogy tisztábban és szebben, amikor az élet mindennek ellenére mosolygott, amikor a leges-legbensőnkben valaki azt mondta, hogy fontosak vagyunk. Ez a nap karácsony volt számunkra.

             Nem mindennap érezzük ezt a karácsonyt az életünkben. Mégis minden nap karácsony van. Van Valaki, Isten, aki minden nap törődik velünk. És nemcsak messziről, valahonnan az égből, a magasságból, amelynek semmi köze mindennapjainkhoz.

             Isten az akart lenni, aki a leginkább kirekesztett. Egy ember Názáretből: Jézus. Isten úgy jött el, mint kirekesztett, ismeretlenként született meg egy szintén igazságtalan és jól megszervezett társadalomba, mint amilyen a miénk is. Mint vándor jött a világra, és soha nem illeszkedett be úgy, ahogy az emberek azt normálisnak és helyesnek tartották volna. Ez az Isten, ez Jézus, aki közel jött hozzánk, aki Isten minden és mindenki fölött, aki annyira kilépett önmagából, hogy halandó ember lett. Ez a Jézus a szeretet, aki képes olyan napokat ajándékozni nekünk, amikor boldognak érezzük magunkat egy mosoly, egy baráti gesztus, egy segítség, egy megbocsátó szó vagy köszönet miatt; olyan napokat, amikor örömünkben énekelünk, és pontosan tudjuk, hogy miért. 

             Jézus a karácsony minden nap; és bensőnkben arra hív minket, hogy legyünk mi is „karácsonyok", azaz legyünk a szeretet azok számára, akik körülvesznek bennünket. Arra is hív minket, hogy tegyünk azért, hogy ne szoruljon peremre a szívekben a szeretet. Ne legyen tehát olyan fontos és ne is válasszon szét bennünket az a különbség, amely esetleg megvan, lennénk akár hajléktalanok vagy betegek, idősek vagy elhagyott gyermekek, kihasznált asszonyok vagy szerzetesnők, gazdagok vagy szegények.  Ha a szeretet virága újra meg újra ki akar nyílni a szívünkben, akkor mindannyian képesek vagyunk boldoggá tenni testvéreinket, így adva hálát Istennek azért, hogy megszületett önzésünk és igazságtalan gazdagságunk határmezsgyéjén.

   Legyünk karácsony mindenki számára, minden nap!