Filokália, a titkos élet Krisztusban I.

Imrényi Tibor atya válogatása

Márk, az Aszkéta tanítása

 Életrajz

           Márk, az Aszkéta, Aranyszájú Szent János tanítványa, a híres egyiptomi atyák sorába tartozik. Életéről nem sokat tudunk. Palladius, a Historia Lausiaca XXI. fejezetében úgy emlékezik rá, mint aki személyesen meglátogatta, és látta, hogyan él. Csöndes, szelíd természetű volt, igen alázatos, és fiatal kora óta szerette a Szentírást tanulmányozni. Fennmaradt róla, hogy kívülről megtanulta az Ó- és az Újszövetséget. A 400-as évek elején halt meg.

          Isten kegyelme, az Egyiptomi Szent Antal tanítványai között való forgolódás, a Szentírás tanulmányozása és a gazdag élettapasztalat a lelki élet egyik legnagyobb ismerőjévé és mesterévé avatták.

 Embernek tetszeni vagy Istennek?

      A keresztény ember sem mentes attól a kísértéstől, hogy Krisztus követésében és szolgálatában embereknek akarjon tetszeni. Meg kell megvizsgálnunk magunkat szavainkban, véleményünkben, de leginkább döntéseinkben, hogy azzal, amit mondunk, vagy teszünk, embernek vagy Istennek akarunk-e tetszeni? Ha ugyanis az előbbinek, óhatatlan, hogy a kimondott szóba, véleménybe, a végrehajtott cselekedetbe vagy a meghozott döntésbe hiba csúszik! Isten ügye kárt szenved.

          Jézus Urunk azt mondja az emberi dicsőség kereséséről, hogy ez akadálya a hitnek:

 Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? (Jn 5,44)

 Pál apostol is felteszi önmagának a kérdést:

 Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája (Gal 1,10).

 Márk atyánk megerősíti, hogy az embereknek való tetszés keresésének a gyökere a hitetlenségben van.

Milyen további ismertető jelei vannak? Hogyan ismerhetjük fel magunkban?

„Az, aki az embereknek akar tetszeni, a tapasztalatlan előtt dicsekszik, a tapasztalt előtt viszont alázatosnak mutatja magát. Így ettől is, attól is begyűjti a dicséretet. Megítéli az elöljárókat, amikor azok távol vannak, ámde szembe dicséri őket, amikor jelen vannak. Az ítélet más formában is jelentkezhet: megrágalmaz valakit, csak a nevét nem mondja ki, hogy a rágalmazás rejtve maradjon. Felebarátai erényeit nem tartja számon, ám vétkeiket jól emlékezetébe vési."

 Miért olyan nehéz sok esetben elfogadni a megpróbáltatást, ami bennünket ér?

Azért, mert igazságtalannak érezzük, úgy érezzük, nem szolgáltunk rá. Még az is előfordul, hogy az ember megrendül hitében, netán el is veszti azt.

Márk atyánk arra tanít, hogy „a bennünket ért megpróbáltatás sohasem igazságtalan, hanem minden esetben Isten igazságos akarata szerint történik." Vajon mi lehet a megpróbáltatások oka?

Mindenekelőtt keresztényekként úgy illő gondolkodnunk, hogy „a saját ballépéseink vagy vétkeink". Szép tanúságot tesz a lator erről a kereszten:

 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is." De a másik megrótta, ezt mondva neki: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el." Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba" (Lk 23,39-42).

           A lator imája a liturgiánkba is bekerült. Jelen van a vasárnapi harmadik antifon kezdő sorában:

           Emlékezz meg rólunk, Urunk, midőn eljössz a Te országodba.

           Majd az áldozás előtti ima utolsó sorában:

            Csókot sem adok Néked, mint Júdás, hanem, mint ama lator vallom Néked: Emlékezz meg rólam, Uram, országodban.

           Dávid király is megvallotta, hogy a saját vétkeiért és Isten parancsára szidalmazza őt Szemei:

           Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot...: »Eredj, eredj te vérszopó ember, Béliál fia! Megtorolta rajtad az Úr Saul házának minden vérét, hogy elfoglaltad királyságát és Absalomnak, a fiadnak a kezébe adta az Úr a királyságot, s téged íme, szorongatnak bajaid, mert vérszopó ember vagy.« Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: »Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.« Ám a király azt mondta: »... Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy „miért cselekszik így« (2Sám 16,5-11).

           Mások viszont „felebarátjaikért vállalják magukra a szenvedést". A legtökéletesebb példát maga az Úr Jézus Krisztus adta:

           Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13).

           Már az Ószövetségben megvan ennek az előzménye, méghozzá a három ifjú történetében, akik nyilvánvalóan szent életet éltek, mégis magukra vállalják népük bűneit és az ezzel járó vezeklést. A három ifjú imáját Azarja fogalmazza meg:

           Azarja pedig ott állt, és a tűz közepén imádságra nyitotta ajkát és így szólt:

»Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene, és neved dicséretre méltó és dicsőséges mindörökké!

Mert igazságos vagy mindenben, amit velünk tettél, és minden cselekedeted igaz, útjaid egyenesek, és minden ítéleted igaz.

Igaz ítéletet hoztál ugyanis mindenben, amit ránk és atyáink szent városára, Jeruzsálemre hoztál; igaz ítélettel hoztad ránk mindazt a mi bűneink miatt.

Mert bűnt követtünk el, gonoszat cselekedtünk; eltávoztunk tőled és vétkeztünk mindenben;

parancsaidra nem hallgattunk, nem tartottuk azokat, és nem cselekedtünk úgy, amint meghagytad nekünk, hogy jó dolgunk legyen.

Igazságos ítélettel cselekedted tehát mindazt, amit ránk hoztál, és mindazt, amit velünk tettél:

átadtál minket igazságtalan, gonosz és hitszegő ellenségeink kezébe, és az egész föld legigazságtalanabb és leggonoszabb királyának.

Most a szánkat sem nyithatjuk ki; szégyellnek és gyaláznak minket szolgáid és tisztelőid (Dán 3,25-33).

           „A lelki törvényről" [1] szóló 200 fejezet a legkülönbözőbb kérdésekben nyújt hasznos eligazítást, tanácsot:

          „Nem szabad homályos ügyet vetélkedés vagy civódás árán megoldani, hanem türelemmel, imával és szilárd reménnyel." Sokan a szent öregek közül, amikor valamilyen vitás ügy vagy értetlenség ütette fel a fejét, imádkoztak, és megoldást kaptak kérdésükre. Ehhez kapcsolódik, hogy igen gyakran nem tudunk ellenállni annak a kényszernek, hogy a másik szemébe mondjuk, mekkorát hibázott, milyen vétket követett el, vagy mennyire nincs igaza abban, amit képvisel. Úgy érezzük, feltétlenül ki kell oktatnunk embertársainkat az igazságról. Márk atyánk viszont azt tanácsolja, hogy „jobb dolog istenfélelemmel imádkozni felebarátunkért, mint a vétkét leleplezni".

 Miért van az, hogy egyes keresztények életük végéig bukdácsolnak, mások viszont az életszentség közelébe jutnak?

           Márk atyánk ezt válaszolja: „A vak Bartimeus ledobta a felső köpenyét, és úgy sietett az Úrhoz." Azaz, csak az lehet az Úr igazi tanítványa, követője és törvényeinek hirdetője, csak az jut el valóban hozzá, aki, Bartimeushoz hasonlóan, leszámol eddigi kompromisszumaival, és egyértelmű döntés születik benne az Úr Jézus mellett.

 A feledékenységről

           Nem akarjuk, mégis feledékenység lesz úrrá rajtunk. Vajon mitévők legyünk?

          „Ez azért történik, mert amikor a kötelességünk még az emlékezetünkben volt, vagy elhanyagoltuk, vagy téves felfogásunk volt róla. Cselekedjük a jót, amiről világosan tudjuk, hogy jó, és meg kell tennünk, és akkor az is újra megnyílik előttünk, ami egyelőre kihullott az emlékezetünkből. És ne mondjuk, hogy nem tudjuk, mi a kötelességünk, ezért nem is vagyunk vétkesek, ha nem teljesítjük. Csak azt a jót kell ugyanis megtennünk, amiről világos tudomásunk van, utána minden más fokozatosan megnyílik előttünk... Hiszen a másodikat az első után érthetjük meg, és így tovább. Nem hasznos dolog az első és jól ismert kötelesség teljesítése előtt megpróbálni megismerni a másodikat."  

 A jó tettet kísértés követi

           Aki teljesíti a parancsot, készítse fel magát az ezt követő kísértésre. „A Krisztus iránti szeretetet az ezzel ellenkező dolgok teszik próbára" - írja Szentéletű Márk atyánk.

          Nem ez történt magával az Úr Jézus Krisztussal a megkeresztelkedése után? Máté evangéliumában ezt olvassuk:

           Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög (Mt 4,1).

             Nem erről olvasunk, ha más szavakkal is, Sírák Bölcsességében? Aki valóban Istent kívánja szolgálni, készüljön fel a próbatételekre:

           Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz, légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben, és készülj fel a megpróbáltatásra!

          Alázd meg szívedet és légy állhatatos, hajtsd füledet a bölcs igék befogadására; ne légy elhamarkodott a kísértés napján!

          Viseld el, ha Isten késni látszik; ragaszkodj Istenhez és tűrj, hogy végül is gyarapodjon életed!

          Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva, tűrd el, szenvedve bár, és viseld békével megaláztatásodat,

          mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára, a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.

          Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli; remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz, maradj félelmében, és öregedjél meg benne!

          Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát; el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!

          Akik félitek az Urat, higgyetek benne, akkor nem marad el jutalmatok;

          akik félitek az Urat, bízzatok benne, akkor gyönyörűségetekre lesz az ő irgalma... (Sír 2,1-9)

 [1] Pál apostol a Róm 7,14 szerint ezt elsősorban az ószövetségi törvényre érti: „a törvény lelki (pneümatikosz), én pedig testi (szarkikosz) vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek". De vonatkozhat az egész újszövetségi törvényre, Krisztus törvényére is. Sőt, sajátos értelemben a megbocsátás törvényét is jelentheti, mivel Krisztus Urunk tanítása szerint csak a felebarát által lehet üdvözülni: „Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik" (Lk 6,37). Ez a második, a „lelki törvény", az első törvénynek a „betöltése": „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat" (Mt 5,17). Végül, a szó legtágabb értelmében, Istennek arra a törvényére utal, amely - ahogyan Isten - változatlan és örök, azaz, a lelkiismeret törvényére.