Filokália, a titkos élet Krisztusban II.

Imrényi Tibor atya válogatása

Márk, az Aszkéta tanítása

 Miért környékez meg bennünket gyakran az irigység azokkal szemben, akiknek jól megy a sora?

            Lám, a bűnösnek mindene megvan, a kereszténynek pedig „semmi sem jut"!

 Olvassuk el a 73. zsoltárt, amely biztos vigasztalás és egyben intelem a hívő ember számára.

           "Milyen jó az Isten az igazakhoz, azokhoz, akik tiszta szívűek!

           Az én lábam mégis majdnem megingott, majdnem megtántorodott lépésem,

           mert elfogott a kérkedőkkel szemben az irigység, amikor a bűnösök jólétét láttam. Hisz nincs akadály az útjukban, testük egészséges és kövér.

          Nem viselik a halandók nyomorúságát, az embereket sújtó csapások nem érik őket.

           Ezért kevélység a nyakláncuk, és az erőszakosság mint köntös borítja őket.

           Mintha a zsírjukból fakadna a gonoszság, úgy tör elő szívükből a gondolat.

           Álnokságot terveznek és gúnyolódnak, fennhéjázva erőszakot hirdetnek.

           Felnyitják szájukat az ég ellen, és jártatják nyelvüket a földieken.

           Ezért magasan ülnek és a víz árja nem éri el őket.

           Azt mondják: »Hogy lenne erre gondja Istennek, hogy is lenne tudomása erről a Fölségesnek?«

           Íme, ők bűnösök, életük folyamán mégis bővelkednek, és megsokszorozzák gazdagságukat.

           Azt gondoltam: »Hiába tartottam hát tisztán szívemet, mostam kezem az ártatlanságban,

           hisz mindennap ostort szenvedek, és fenyíték ér minden reggel!«

           De ha azt mondanám: »Én is úgy beszélek, mint ők!«, íme, árulója lennék fiaid nemzetségének.

           Gondolkoztam, hogy megértsem ezt, de nehéz volt nekem,

           amíg be nem mentem Isten szentélyébe, és meg nem értettem végső sorsukat.

           Bizony, síkos talajra állítottad őket és romlásba veted.

           Hogy elpusztulnak egy szempillantás alatt! Elvesznek a félelemtől.

           Mint ahogy az ébredő álma elenyészik, Uram, úgy tünteted el képüket, ha felkelsz.

           Mert keserűség fogta el szívemet, fájdalom hasogatta vesémet;

           Esztelen voltam és értelmetlen, oktalan állatként viselkedtem előtted.

           De én mindenkor veled maradok, mert te megfogtad jobbomat.

           Tanácsoddal vezetsz, s aztán dicsőségre emelsz (Zsolt 73,1-24)."

  Az életet tehát csak akkor értjük meg igazán, ha a földi élet vége és az Isten előtti számadás perspektívájában szemléljük.

           Márk, az Aszkéta ezt írja ezzel kapcsolatban:

           „Ha valaki nyilvánvalóan vétkezett, ám nem tartott bűnbánatot, és haláláig megpróbáltatásokban sem volt része, tudd meg, hogy irgalom nélküli ítélettel kell szembenéznie."

           Miért jó ezt tudni? Azért, mert szánalommal és imádsággal fogunk majd tekinteni az ilyen emberre és nem egyfajta irigységgel, hogy milyen jól megy a sora életében!

           Meglepő dolgot hallottam egyszer egy férfitól, aki, miután valami komolyabb kitérőt tett az életében, de észhez tért, ezt mondta: „Amíg Isten meg nem büntet, nem hiszem el, hogy megbocsátott..." Nem azt mondta-e ki - saját tapasztalata alapján -, amire Márk atyánk célzott, amikor a „nyilvánvalóan vétkezőről" írt?

           Valljuk be, sokszor elfog bennünket a kétely azzal kapcsolatban, hogy Isten elfogadta-e bűnbánatunkat. Ha őszintén meggyóntuk bűneinket, és a gyóntatótól, Isten nevében, feloldozást kaptunk, nyilvánvalóan Istennel szembeni kishitűség ebben kételkedni.

  Mégis, mi a jele annak, hogy bűnbánatunk kedves Isten előtt, és ő elfogadta azt?

            Szembe kell néznünk azzal, hogy rejtett vagy nyílt formában, számos esetben kigúnyolják keresztény vallásunkat, vagy egyenesen bennünket, azért, amiért keresztények vagyunk, Krisztust követjük, és ezt igyekszünk komolyan is venni. Márk, az Aszkéta válasza - ezúttal az igazi bűnbánattal kapcsolatban - ismét meglepően hangzik, de igaz:

           „Az esztelen ember kigúnyolja azt, aki őszinte bűnbánatot tartott. Ámde éppen ez a jele annak, hogy bűnbánata kedvesen fogadott Isten előtt."

           Álljunk meg itt egy pillanatra, és tegyünk egy kis filológiai kitérőt, hogy megértsük, kit is nevez Márk atyánk esztelennek (aphrón). Az általa használt jelzőt Lukács evangéliumában is megtaláljuk, a „bolond gazdagról" szóló példázatban:

           Isten azonban azt mondta neki: Bolond (aphrón), még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? (Lk 12,20)

            Ugyanezt a szót használja a bibliai költő, amikor a 14. zsoltárban így ír az Istent tagadóról:

            Így szól szívében az esztelen (aphrón) [Septuaginta], nincs Isten... (Zsolt 14,1).

            Tehát - a tévedés elkerülése végett -, nem olyan „esztelenekről", „bolondokról" van szó e bibliai helyeken - vagy Márk atyánknál - akik, mai szemmel nézve, súlyos elmekórtani esetet jelentenének, hanem egyszerűen az Istent nem ismerőről vagy a róla megfeledkezőről! A Szentírás már ezt sem tudja másnak, mint „esztelenségnek" tekinteni.

  Szándék és tett

            Nem egyszer előfordul, hogy bánkódunk azért, mert valakivel valami jót akartunk tenni, meg akartuk neki mutatni, hogy nem érzünk ellenszenvet iránta, sőt szeretjük, de magát a jó cselekedetet nem tudtuk végrehajtani.

           Márk atyánknál ezt a vigasztalást találjuk:

              „Ha valaki szeretne valami jót megtenni, de nem képes rá, a szíveket vizsgáló Isten úgy tekinti, mintha megtette volna. Ám ez mind a jó, mind a rossz tettre egyaránt vonatkozik! Az Isten nemcsak a cselekedetet (praxisz), hanem a szándékot (protheszisz) is figyelembe veszi, ahogyan a zsoltáros költő mondja":

            Bánjon veled szíved szerint, és váltsa valóra minden tervedet! (Zsolt 20,5)

  Hogyan találhatunk rá az Úr Jézus Krisztusra?

            A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk:

             „Az Úr a parancsolataiban rejtőzködik, és úgy tárja fel magát a kereső előtt, amilyen mértékben az a parancsolatait teljesíti."

             És hogy ezt az ígéretet mennyire komolyan kell vennünk, arról maga az Úr szavai győznek meg bennünket:

              Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat (Jn 14,21).

              A következő két rövid fejezetnek ezt az alcímet lehetne adni:

  Bűnbánat vagy neurózis?

             A Filokáliában a következőket olvassuk erről:

           „Miután az ember önmaga megtagadása révén, szilárd reménnyel Isten felé fordult, és bűneit is meggyónta, sőt, Isten kegyelmével nem is emlékezik többé rájuk, nem szabad újra, bűnbánat ürügyén, a korábbi élet vétkeinek képeivel foglalkoznia, mert ezzel az Ellenségnek csak az a szándéka, hogy felzaklassa, ártson a lelkének, és újra meghódítsa régi szenvedélyeinek. Nem az az igazi bűnbánat, hogy egykori vétkeidre (netán részletekben menően) emlékezel, hanem az, hogy bátran elviseled azok következményeit!"

  Cselekedet és tudás összefüggése

            „A tudás, akkor is, ha igaz tudás, tettek nélkül ingatag. Minden dolog a tett által szilárdul meg. Aki nem teljesíti a parancsolatokat, ne gondolja, hogy igazhitű keresztény. Éppen ezért a tett elhanyagolása miatt gyakran a tudás is elhalványul. Ha ugyanis tetteink tévesek, vagy elhanyagoljuk azokat, lassan-lassan a rájuk vonatkozó tudás is eltűnik."

  Elvesztett élet, megmentett élet

            Az Úr Jézus így figyelmezteti azokat, akik követni akarják őt:

            Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt ( Mk 8,35).

            Hit és bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt a döntést meghozza. Ma sincs másként. Kishitűségünk miatt, bármilyen vonzónak is tűnik, nem könnyű ilyen döntést hozni. Vajon kapok-e annyit cserébe, mint amennyit elveszítettem? Egyáltalán kapok-e valamit mindazért, amiről tudatosan lemondtam?

           „Semmit sem veszítünk el abból - írja a Filokália írója -, amit az Úrért elhagytunk, hanem a maga idejében sokszorosan megtérül."

            Befejezésként azokat a szavakat szeretném idézni, amelyek a Filokália összeállítása során Márk, az Aszkéta életrajza elé, az ikon-ábrázolás alá kerültek:

           „Cselekedd mindig a jót, erőd szerint, és ha alkalom nyílik arra, hogy több jót tégy, ne fordulj a kisebb felé, mert »aki hátratekint, nem alkalmas az Isten országára«" (Lk 9,62 ).