A Kármel mint befogadó föld

 Christine nővér OCD, a franciaországi Thérèse-Elisabeth föderáció elnökének előadása nyomán

Ha kívülállóknak beszélnék a Kármelről, azt mondanám: A Kármel ima mint életstílus. Számunkra azonban a Kármel föld, amit Isten eljön meglátogatni, ahol Isten befogadott akar lenni. Ez a föld mi vagyunk, akiben Istennek kedve telik. Mi vagyunk az a föld, akit Isten kiválasztott, hogy kedve teljék benne. Tágabban: a közösség Isten földje. Azért jön meglátogatni ezt a földet, „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20).

A Kármelben élni nem más, mint fölajánlani az Úrnak egy befogadó földet, ami hallgató szívet kíván, mely hallgatja Isten szavát és a világ életét. Aktív hallgatás ez: hallani a világ életét és engedni, hogy belénk kerüljön, és mindezt Istenen keresztül magunkba venni. Isten pedig átalakítja a világot rajtunk keresztül. Ezért a kármelita nővér tesz valamit. Műve, hogy hagyja, Isten integrálja benne a világ életét. Befogad és Isten az Ő szavának fényében átalakítja. Ennek érdekében belső kertünket gyomlálnunk, művelnünk kell. A munkának két pólusa van: a szív, amely hallgat és a lelki küzdelem. Segítenek, hogy azzá a belső országgá váljunk, melyet Isten átalakít, és ahol szívesen van.

 Hivatásunk, hogy felajánljuk a szívünket, mint földet

  Ennek feltétele: szeretni Istent és embertársainkat, mint magunkat. Ha pedig Istennek fölajánljuk a befogadó földet, akkor testvéreinknek is föl kell ajánlanunk. A testvérszeretet mind a Regulában, mind A tökéletesség útjában benne van: legyenek mindnyájan barátok, segítsék egymást. El kell fogadnunk a különbözőséget, sőt örülni kell a másik ajándékának. Tovább menve: oly módon kell együtt lennünk, hogy minden nővér kifejezésre juttathassa ajándékát, és ezáltal válunk olyan földdé, ahol meg tudunk bocsátani. A világban a sikeres embernek van jövője, mindennek sikerülnie kell. A Kármelben el lehet esni anélkül, hogy összetörnénk magunkat. A kolostorban nem tehetjük, amit szeretnénk, de jogunk van hibázni. A befogadó föld jelenti az irgalmasság megélését egymás felé. Olyan tér, ahová - mint tékozló fiú - mindig haza lehet menni. Teréz életének tapasztalata is ez: Áldott legyen az, aki annyira várt engem - írja Önéletrajzában. Befogadó földdé kell válnunk a másik számára. Ez azt jelenti, hogy nem esem kétségbe sem a magam, sem a másik miatt. A várni tudás az irgalmasság tapasztalata.

Mélyen megéljük az Úrral kötött szövetséget és a barátságot egymással. Együtt válunk olyan földdé, amely az Úré. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a föld puszta volt és üres, mielőtt a Lélek betöltötte volna.

 Milyen gyümölcsöt ad a Lélek a földnek, amely kiteszi magát sugarainak?

 „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás." (Gal 5,22)

Isten földjévé válni:

1.      A szeretet (agapé) Istentől jön. Az öröm, a béke... Isten ajándékai.

2.      Ugyanakkor lelki küzdelmet kívánnak a türelem, a jóság, a jóakarat, a jóindulat. Meg tudjuk teremteni magunk között az áldás terét például azzal, hogy jót mondunk a másikról, áldjuk a másikat.

3.      Edzenünk kell magunkat az alázatban, hitben, önuralomban. Az alázatot nem érezzük, nem tudjuk; a hitet nem látjuk; az önuralom nem egyedül a mi akaratunktól függ. Mindezek Isten ajándékai, de csak a lelki küzdelem után.

Isten pozitív módon nevel. Először nekünk adja a szeretetet, örömöt, békét, melyekért azután egymás között meg kell harcolnunk, meg kell küzdenünk. A lelki küzdelem gyümölcse annak belátása, hogy az Ő gondolatai a mi gondolataink fölött állnak.

 Máriával a kereszt alatt

 A Szűzanya hosszan élt a Szentlélek sugarában. Ő a megtestesült kontemplatív élet, Isten számára befogadó föld, és ő is megvívta a maga lelki küzdelmeit. Mária mások számára is a befogadás földjévé lett. A kereszt tövében minden keresztény számára a befogadás földjévé vált. Mi is akkor leszünk befogadó földdé mások számára, ha együtt vagyunk Máriával a kereszt alatt.

A kontemplatív élet:

-         imában várni Jézus visszatérésére, mint Mária nagypéntek után;

-         élni a várakozást Jézus második eljövetelére;

-         jelenlétében élni és szolgálni Őt.

Az alázatot, hitet, önuralmat nem tudjuk a saját erőnkből megvalósítani. A megalázódások segítenek bennünket ezen az úton. Ne akarjuk mindenáron megérteni a történéseket, hanem éljük tovább konkrét életünket, és majd egyszer Isten megnyitja lelkünk szemét.

 A közösség megtartó ereje

 Fontos, hogy intenzív, jó közösségi életünk legyen. A testvéri szeretettel sokat segítünk egymásnak. A magány útját mindnyájunknak végig kell járnunk, de mégsem izolálódunk. A testvérszeretet segít a magányos belső harcokban, anélkül, hogy beszélnénk róla egymásnak. A rekreáció feladata: újrateremteni a többieket. Segítünk egymásnak abban, hogy az alázat és a megalázódás útján tudjunk járni, ha szeretettel, derűvel megyünk a rekreációra.

 A belső egyensúly megőrzése

 A szeretet mozdítja előre életünket, a hit pedig válasz a szeretetre. Kapcsolatunk Istenben kezdődik, mi csak hittel válaszolunk. A cél: mindig szüntelenül ingyenesen szeretni, és nem belefáradni, még akkor sem, ha nem látjuk, mit tesz általa Isten, tehát anélkül, hogy látnánk hatékonyságát. Meg kell maradnunk az ingyenes és maga felejtő szeretetben. Ugyanakkor az is fontos, hogy megőrizzük belső egyensúlyunkat, és éppen olyan fontos Isten szavának emésztése, mert ez segít megmaradni a testvérszeretetben. A személyes egyensúly megőrzése érdekében testünket is el kell lazítanunk (séta, olvasás stb.). Ehhez szükséges a jó önismeret: mi szerez nekem örömet. Az ember ökológiai ismerete nélkülözhetetlen: mi kell nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Isten ugyanis emberségünkben találkozik velünk.