Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről nevezett Mária Lúcia nővér

(Jusztin Rozália)

1931. november 29. – 2018. június 21.

 

Élete egy kalandos regényhez hasonlítható. A hűség története, az Istenhez való maradéktalan hűségé, különösen nehéz körülmények között.

Rózsika hetedikként született egy kilenc gyermekes családba Felvidéken, Ipolyfödémesen. Boldog gyermekkorát mélyen átjárta a szeretet és az imádság. Nagyon fiatalon meghallotta az Úr hívását: tíz éves volt, amikor Kis Szent Teréz Önéletrajzát olvasva megfogalmazódott benne, hogy ő oda megy, ahol Kis Teréz élt. A szelíd biztatás ellenére sem akarta tehát két idősebb nővére példáját követni, akik előtte apostoli rendekbe léptek be, mert a Kármelbe vágyott. Tizenhárom évesen írt először a pécsi Kármel perjelnőjének, aki akkor kedvesen türelemre intette.

Négy év múlva elérkezettnek látta az időt, hogy elinduljon, ám addigra a második világháború ellehetetlenítette a szlovák-magyar határ átlépését. Rózsika előtt azonban ez nem volt akadály: a csempészekkel átszökött az Ipolyon. Érvényes útlevél nélkül 1948-ban érkezett Budapestre. Fiatal lazarista bátyja, Mihály várt rá, hogy elkísérje a Kármelbe. Rózsika azt hitte, hogy révbe jutott, papírok nélkül azonban nem maradhatott sokáig az országban, annál is inkább, mert a zárdákat egyre szigorúbban ellenőrizték. Nem volt mit tenni, haza kellett mennie, s várni, hogy valami csoda folytán megnyíljon az út… Három hónap boldogság után tehát szomorúan, mégis reménykedve visszaszökött a határon.

Nehezen teltek a hetek, hónapok. Sok sírás és imádság után 1949 augusztusában végre megérkezett Erzsébet anya várva várt levele: indulhat Pécsre. Rózsikát röpítette az öröm. A harmadik tiltott határátlépés már rutinosan ment, a korábban bejáratott úton.

1949. december 8-án megkapta a jelölt gallért, s ezzel hivatalosan is elkezdődött szerzetesi élete. A politikai helyzet azonban nem ígért sok jót… „Amikor Mindszenty bíboros urat elfogták, már minden magyar szerzetes és szerzetesnő tudta, hogy ő is sorra kerülhet” – hallottuk többször Lúcia nővérünktől. A pécsi Kármel nővérei tudatosan készültek: többszörösen is felajánlották magukat és kolostorukat áldozatul a megújulásért. Az utolsó „nagy felajánlásra” 1950. június 8-án, Úrnapján került sor, június 10-ére virradó éjjel pedig az ávósok betörtek a kolostorba, egy ponyvás teherautóra parancsolták az egész közösséget és Tiszaújfalura, a bencés nővérekhez deportálták őket.

A rendőrök többször is elbeszélgettek a nővérekkel és különösen a fiatalokat próbálták rávenni, hogy térjenek vissza „önként” a civil életbe. A 18 éves Rózsika nemcsak következetesen visszautasította a javaslatot, de még csak kezet sem akart fogni „az árulókkal”. Az egyik rendőr tréfálkozva panaszkodott a perjelnőnek: „Ez a kis mackó nem ad nekem kezet!” Erzsébet anya, aki úgy gondolta, hogy érdemes jó viszonyban maradni a hatósággal, arra kérte Rózsikát – valószínűleg maga is mosolyogva –, hogy fogjon csak kezet a rendőrrel. Így végül engedelmességből, de még a fejét is elfordítva, odanyújtotta neki az ujját…

1950. július 16-án különleges ünnep volt a bencés kolostorban: a Pécsről érkezett öt kármelita jelölt megkaphatta a Szűzanya ruháját, a Kármel habitusát. Nem viselhették azonban sokáig. Szeptember 20-án szigorú parancsra mindenkinek le kellett tennie a szerzetesi ruhát, november 11-ére pedig végleg el kellett hagyni a kolostorokat. Megkezdődtek a szétszóratás évei.

Erzsébet anya igyekezett gondoskodni a nővérekről, s aki nem tudott visszamenni a családjához, azoknak helyet keresett. Lúcia nővérnek – hogy ne kelljen ismét visszamennie a határon – helyet ajánlott a saját rokonainál, ahol három gyermek neveléséhez volt szükség segítségre. Így lett Lúcia nővér nyolc évre pótmama egy fiatal anyuka mellett, akinek a férje súlyos rokkantként tért vissza a háborúból. A gyermekeket szinte sajátjaiként nevelte, a velük való kapcsolata haláláig megmaradt.

A következő húsz évben a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetben dolgozott, amelyet azért hoztak létre, hogy munkát adjon a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, akik a rendben töltött éveik után civil életre kényszerültek. Itt a képzést is biztosították, így került Lúcia nővér a textiltechnikum esti tagozatára. Bár nem élhettek zárdában, mégis szerzetesi közegben voltak. Több kármelita atya is itt dolgozott, köztük Tamás atya, a jövendő provinciális villanyszerelőként, Ágoston atya, Kázmér atya… Lúcia nővér a varrodában kapott munkát, megtanult szabni és egyházi ruhák készítésével is foglalkozott. A budapesti kármelita templomba járt, ahol megismerte Marcell atyát is. A munka mellett elvégezte a túravezetői tanfolyamot, és számos csoport kirándulását vezette. Gyakran írt haza, és egy idő után már meg is tudta látogatni a családját.

Kitartott a hivatásában. 1958-ban letehette első fogadalmát, majd – szintén nagy titokban – 1972-ben az örök fogadalmát. Hála Teréz nővérnek, a föloszlatott közösség akkori bátor perjelnőjének, aki – a politikai helyzetet kijátszva – Franciaországon keresztül turistaként ment el Rómába, a Generálisházba, és kieszközölte a kivételes engedélyeket a fiatal nővérek fogadalomtételére.

1978-ban Pécsre hívták Lúcia nővért, hogy csatlakozzon az egyházmegyei ostyasütő műhelyben dolgozó nővéreihez, akik – zárda nem lévén – a város különböző pontjain laktak. Bár neki addigra már saját lakása és stabil állása volt, azonnal indult, hiszen minden vágya az volt, hogy közösségben élhessen. Pécsett is folytatta az egyházi ruhák varrását, minek révén az egyházmegye papjai személyesen is megismerték őt. Terezita nővérrel, Kriszta nővérrel, Izabella nővérrel, Ancilla nővérrel és Bernadett nővérrel 1985-ben sikerült megvenniük és rendbe hozniuk egy lakrészt a régi kolostorból, amelyet az állam 24 családnak adott ki. Bár szűkösen, mégis nagy örömmel rendezkedtek be ismét a régi falak között. 1991 novemberében az a nap is elérkezett, amikor újra felvehették kármelita szent ruhájukat a kolostor Mindenszentek templomában.

Lúcia nővér boldogan vett részt az újrainduló közösség minden örömében, fáradalmában és nehézségében. Háláját és szeretetét belevarrta azokba a habitusokba és fátylakba, amelyeket a közösségbe érkező fiatal nővéreknek készített. Énekeivel szívesen emelte a rekreációk hangulatát, régi kedves, tanulságos történeteivel és példájával pedig oktatás nélkül is tanított bennünket. Ő volt a közösségünk élő emlékezete.

2002-ben költöztünk Magyarszékre. Lúcia nővér bizonyára nehéz szívvel hagyta el a Mindenszentek templomot, ezt a történelmi helyet, és a kolostort, ahol megkezdte szerzetesi életét, hiszen a többi idős nővérrel saját munkájuk árán, apránként szerezték vissza és tették rendbe. Mégsem tiltakozott egyetlen szóval sem. Amikor erről kérdeztük, azt mindig válaszolta: „Mi felajánlottuk a zárdát az Úrnak áldozatul, Ő pedig elfogadta.”

Itt, az egykori Takács-tanyán, a többnyire városban felnőtt nővéreknek igen hasznosak voltak Lúcia nővér tanácsai, különösen, amikor állatokat kezdtünk tartani. Besegített mindenütt, amennyire fogyatkozó ereje engedte. Sokszor bizony még azon túl is. Mindvégig dolgozott a varrodában és számos cserepes virág hálálta meg gondoskodását… Éreztük, hogy a békéje egyre mélyült. Elő-elő vette a régi füzeteit és felolvasott belőlük, főként régi lelki atyja, Lúcián atya verseit.

A családjával rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Legnagyobb örömei között hordozta szívében egyik unokaöccsét, akit Isten a papi hivatással ajándékozott meg, s akitől meg-megkérdezte: „Ugye majd eltemetsz?”

Soha senkinek nem akart a terhére lenni, gyakorlatilag végig önellátó volt. Május elejétől a pulzusa nagyon lecsökkent, ezért többször elájult, kék-zöld foltok borították. Tréfálkozva mondogatta: „ez az én színeváltozásom”. A háziorvosunk szerette volna kórházba küldeni, ám ő határozottan elutasította. „Minek menjek? Hogy még három évvel tovább éljek?” – kérdezte mosolyogva. Készen állt, várta Isten hívó szavát. Várta, de nem siettette. Az utolsó héten nem tudott már részt venni a szentmiséken, de még akkor is a kápolna folyosóján ülve követte a liturgiát… Ha bementünk hozzá napközben kicsit beszélgetni, éreztük, hogy búcsúzik. A lelkünkre kötött még egy-két fontos gondolatot a szerzetesi élet lényegéről, mintegy hagyatékul.

Június 22-ére virradó éjjel békés csöndben Haza érkezett. 30-án kísértük fel őt a családjával és közösségünk számos barátjával a temetőnkbe. Az érte felajánlott szentmisét az unokaöccse celebrálta, aki épp azokban a napokban jött haza látogatóba az Egyesült Államokból, ahol él.

Lúcia nővérünk halálával lezárult egy korszak a közösségünk történetében: ő volt az utolsó, aki átélte a 40 éves szétszóratást. Főként neki köszönhetően ismerjük e hősies időszak eseményeit, és az azt megelőző tizennégy évet, a pécsi Kármel kezdeteit. Kérjük az ő közbenjárását, hogy őrizni tudjuk azt a fényt és meleget, amit általa Istentől kaptunk, s tovább tudjuk sugározni, amint azt tette ő is élete végéig, derűs hűségben.