“Mint házas emberek vagy szerzetesek számolnunk kell azzal, hogy a Jóisten sokszor, amikor valamilyen ke­gyelmet akar adni, azt egyedül és kizárólag társunk vagy testvérünk, nővérünk által akarja adni…”

 

Együttélésünk során megkérhetjük társun­kat vagy szerzetes testvérünket, nővérünket, hogy nevezze meg hibáinkat. Ne szemrehányásként soroljuk fel egymás hibáit, az sohasem jó, mert megbánt, és semmi haszna sincs. – Megkér­dezhetjük a másikat: Mondd meg, mit tehetnék jobban? – Erős jellemet igényel, hogy amikor társunk vagy testvérünk, nővérünk olyat mond, ami áll, és az nagyon fáj, ne engedjünk a kísértésnek, és ne válaszoljunk így: Nem, ez nem igaz. – Vagy nehogy ezt mondjuk: Hiszen ez nem is olyan nagy baj. – Ha a társam megne­vezi valamelyik hibámat, időre van szükségem.

Tehát először is tudjunk megbocsátani. Ez az elemi iskola. Ha nem tu­dunk megbocsátani, akkor állandóan fájdalmat okozunk egymásnak, és megannyi „záptojás” hever szanaszét a lakásban vagy a kolostorban. Az első: tudni kell megbocsátani, és ezt tanulni kell.

A másik hibáinak megnevezéséhez már többre van szükség. Hogyan fogjunk hozzá? – Megkérjük társunkat vagy testvérünket, nővérünket: Mondd meg, mi az, amit jobban tehetnék! – Eh­hez azonban olyan légkör szükséges, amelyben nagyon jól érezzük magunkat, és az egy­más iránti jóindulat uralkodik köztünk. Felsorolom a társam vagy a testvérem, nővérem hibáit, mire ő megijed: Istenem, hát ilyen vagyok?! – Ha a másik megnevezi a hibáimat, akkor nem mondom: Nem igaz! –, még ha a szívem nemet akar is mondani.

Az ember képes belátni, ha valamit jól vagy rosszul tesz. Ha egy dolgot már többször megtettünk, és az mindig sikerült, azt hisszük, az a jó. Például ha én, Tilmann atya, rossz magyarsággal így szólok: Tessék becsukni a rádiót! –, erre valaki elhallgattatja a rádiót. Ha ez háromszor sikerült, akkor egész életemben így fogom mondani: Tessék becsukni a rádiót! – Tehát, ha hibázunk, és nincs következménye, akkor idővel azt hisszük, jól tettük. Van egyfajta belső óránk, és ez az óra nemcsak a tíz­parancsolathoz igazodik, hanem nagyon sok gyakorlati dologban a sikerre irányul. Mindennapi életünk problémái nincsenek tételesen felsorolva a tízparancsolatban, ezért sikeres magatartásunkat helyesnek tartjuk.

Így aztán, ha jön a társunk vagy testvérünk, nővérünk, és közli, hogy ez vagy az rossz volt, önkéntelenül is belső indíttatást érzünk a védekezésre. Tehát csak akkor kérjem: Mondd meg, mit teszek helytelenül! –, ha valóban készen állok elfogadni, amit majd a másik mond.

Édesapám orosz fogságban volt, ahol nagy termekben aludtak, és többen horkoltak. Édesapám azt mondta, kétféle horkoló van: az egyik­ elismeri, hogy horkol, a másik nem. Az ember ugyebár nem hallja, ha saját maga horkol, mert alszik, és amint felébred, már nem horkol. Amikor először mondták nekem, hogy horkolok – a schönstatti fiatalok egy ifjúsági héten –, már éppen akartam mondani: Lehetetlen –, de eszembe jutott, hogy kétfajta horkoló van, és azt feleltem: Tényleg? Nem is tudtam! – Tehát ha megkérem a másikat, nevezze meg a hibáimat, akkor készen kell állnom, hogy tanuljak.

Van itt valami más is. Nemcsak az az érdekes, hogy valamit objektíve hi­básan vagy rosszul teszek, hanem egy olyan kapcsolatban, mint a házasság vagy a szerzetesélet ­az is fontos, hogyan hat viselkedésem a másikra. Például, ha az a szo­kásom, hogy „malmozom” (az ujjaimat körbe-körbe forgatom), ami nem bűn, alapjában nem is rossz, viszont idegesíti a tár­samat vagy testvéremet, nővéremet, és kéri, hagyjam abba, akkor nem szállok vele vitába mondván: Miért, hiszen ez nem rossz, nem bűn?! –, hanem egyszerűen abbahagyom.

Néha odajönnek munkatársaim, és megmondják, mi nem tetszik ne­kik bennem. Ilyenkor azt válaszolom: Ó, ez érdekes, tessék még többet is mondani erről! – Ezzel egy kis időt nyerek, hogy fölocsúdjak, és ma­gamhoz térjek.

Gyakran egyszerűen az a kérdés, hogyan hatunk a másikra vagy másokra. Ha a társam örül, hogy a hajamat zöldre festem, akkor szívességből megteszem neki. Utána meg azt fogja kérni, hogy járjak kézen, mert úgy nem lesz piszkos a padló…

Ha megnevezzük egymásnak a hibáit, akkor tegyük nagyon gyakorlatiasan. Például volt egyszer egy fiatalasszony, aki úgy járt, mint a kacsa, de nem vette észre, ilyen volt a járása. Megegyeztek egy jelben, amelyet a férj adott, ha az asszony elfeledkezett magáról, így ezt alkalmazhatta akkor is, ha mások jelen voltak. Csak ennyit szólt: Háp-háp –, mire a feleség észbekapott, és úgy ment, mint egy királynő.

Így segíthetünk egymásnak. Ezt azért meséltem el a kacsával, hogy érezzék, egy kis humort is bele lehet vinni; nem kell mindig lelki drámát játszani. Fel kell készülünk azonban arra, hogy készségesek legyünk a segítség elfogadására. Elő­fordulhatnak kellemetlen dolgok is. Például, amikor egy férfi állandóan a nők után for­dul. Ha folyton így tesz, amikor egyedül van, akkor persze felesé­ge jelenlétében is megteszi, mert szokásává válik. Aztán felesége szóvá teszi, és ez már egy kicsit más, mint a malmozás. Mire a férj azt feleli: „Igazad van!” –, és megkéri, figyelmeztesse rá. Megegyeznek egy jelben, és az asszony csak ennyit mond: Szép az idő – , vagy ha esik az eső: Rossz az idő. – Senki sem tudja, mit jelent ez, de ők tud­ják, és ez a fontos.

Hagyom, hogy segítsen a társam vagy a testvérem, nővérem. Engedem, hogy segítsen jelle­mem kiformálásában.

Előfordulhat, hogy valaki sértődékeny. Az ember ugyanis tetszeleghet a saját szomorú­ságában. Megkérhetem a társamat vagy testvéremet, nővéremet: Vezess ki ebből az állapot­ból! – Ha a Jóisten meg akar szabadítani ebből a sértődött szomorúságomból, lehet, hogy éppen a társam vagy nővérem által akar megszabadítani. Mint házas emberek vagy szerzetesek számolnunk kell azzal, hogy a Jóisten sokszor, amikor valamilyen ke­gyelmet akar adni, azt egyedül és kizárólag társunk vagy testvérünk, nővérünk által akarja adni, és senki más által. Is­ten nem a piacra rakja ki a kegyelmeit, hogy válogathassunk: Innen aka­rom, innen meg nem akarom –, hanem néha azt mondja: Így vagy sehogy.

Könnyen lehet, hogy a Jóisten a társam vagy testvérem, nővérem által akar megszabadítani a szomo­rúságtól, talán egyszerűen úgy, hogy a másik azt mondja: „Gyere, szeretlek.” – Én pedig megyek, és kiszabadulok abból a börtönből, ahol csak saját magam körül keringek. Ha a Jóisten a társam vagy nővérem által akar engem ebből a börtönből kisza­badítani, akkor elmehetek minden héten akár a pápához is gyónni, az sem segít. – Ha­gyom tehát, hogy segíts rajtam. Elfogadlak mint kiegészítést, saját magam kiegészítéseként. Mondd hát, mit tegyek másként, és akkor együtt me­gyünk. – Nem kell aztán persze mindent egyszerre végérvényesen jól csinálni. Magun­kat is mindig tovább kell vezetnünk, és így a társunk vagy testvérünk, nővérünk is újra és újra segíthet, irányíthat bennünket.

 

A szöveg idézet P. Tilmann Beller: A Kármel útja: a szeretet élete c. könyvből.
(Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008., 84-88.)