“Mint házas emberek vagy szerzetesek számolnunk kell azzal, hogy a Jóisten sokszor, amikor valamilyen kegyelmet akar adni, azt egyedül és kizárólag társunk vagy testvérünk, nővérünk által akarja adni…”
Együttélésünk során megkérhetjük társunkat vagy szerzetes testvérünket, nővérünket, hogy nevezze meg hibáinkat. Ne szemrehányásként soroljuk fel egymás hibáit, az sohasem jó, mert megbánt, és semmi haszna sincs. – Megkérdezhetjük a másikat: Mondd meg, mit tehetnék jobban? – Erős jellemet igényel, hogy amikor társunk vagy testvérünk, nővérünk olyat mond, ami áll, és az nagyon fáj, ne engedjünk a kísértésnek, és ne válaszoljunk így: Nem, ez nem igaz. – Vagy nehogy ezt mondjuk: Hiszen ez nem is olyan nagy baj. – Ha a társam megnevezi valamelyik hibámat, időre van szükségem.
Tehát először is tudjunk megbocsátani. Ez az elemi iskola. Ha nem tudunk megbocsátani, akkor állandóan fájdalmat okozunk egymásnak, és megannyi „záptojás” hever szanaszét a lakásban vagy a kolostorban. Az első: tudni kell megbocsátani, és ezt tanulni kell.
A másik hibáinak megnevezéséhez már többre van szükség. Hogyan fogjunk hozzá? – Megkérjük társunkat vagy testvérünket, nővérünket: Mondd meg, mi az, amit jobban tehetnék! – Ehhez azonban olyan légkör szükséges, amelyben nagyon jól érezzük magunkat, és az egymás iránti jóindulat uralkodik köztünk. Felsorolom a társam vagy a testvérem, nővérem hibáit, mire ő megijed: Istenem, hát ilyen vagyok?! – Ha a másik megnevezi a hibáimat, akkor nem mondom: Nem igaz! –, még ha a szívem nemet akar is mondani.
Az ember képes belátni, ha valamit jól vagy rosszul tesz. Ha egy dolgot már többször megtettünk, és az mindig sikerült, azt hisszük, az a jó. Például ha én, Tilmann atya, rossz magyarsággal így szólok: Tessék becsukni a rádiót! –, erre valaki elhallgattatja a rádiót. Ha ez háromszor sikerült, akkor egész életemben így fogom mondani: Tessék becsukni a rádiót! – Tehát, ha hibázunk, és nincs következménye, akkor idővel azt hisszük, jól tettük. Van egyfajta belső óránk, és ez az óra nemcsak a tízparancsolathoz igazodik, hanem nagyon sok gyakorlati dologban a sikerre irányul. Mindennapi életünk problémái nincsenek tételesen felsorolva a tízparancsolatban, ezért sikeres magatartásunkat helyesnek tartjuk.
Így aztán, ha jön a társunk vagy testvérünk, nővérünk, és közli, hogy ez vagy az rossz volt, önkéntelenül is belső indíttatást érzünk a védekezésre. Tehát csak akkor kérjem: Mondd meg, mit teszek helytelenül! –, ha valóban készen állok elfogadni, amit majd a másik mond.
Édesapám orosz fogságban volt, ahol nagy termekben aludtak, és többen horkoltak. Édesapám azt mondta, kétféle horkoló van: az egyik elismeri, hogy horkol, a másik nem. Az ember ugyebár nem hallja, ha saját maga horkol, mert alszik, és amint felébred, már nem horkol. Amikor először mondták nekem, hogy horkolok – a schönstatti fiatalok egy ifjúsági héten –, már éppen akartam mondani: Lehetetlen –, de eszembe jutott, hogy kétfajta horkoló van, és azt feleltem: Tényleg? Nem is tudtam! – Tehát ha megkérem a másikat, nevezze meg a hibáimat, akkor készen kell állnom, hogy tanuljak.
Van itt valami más is. Nemcsak az az érdekes, hogy valamit objektíve hibásan vagy rosszul teszek, hanem egy olyan kapcsolatban, mint a házasság vagy a szerzetesélet az is fontos, hogyan hat viselkedésem a másikra. Például, ha az a szokásom, hogy „malmozom” (az ujjaimat körbe-körbe forgatom), ami nem bűn, alapjában nem is rossz, viszont idegesíti a társamat vagy testvéremet, nővéremet, és kéri, hagyjam abba, akkor nem szállok vele vitába mondván: Miért, hiszen ez nem rossz, nem bűn?! –, hanem egyszerűen abbahagyom.
Néha odajönnek munkatársaim, és megmondják, mi nem tetszik nekik bennem. Ilyenkor azt válaszolom: Ó, ez érdekes, tessék még többet is mondani erről! – Ezzel egy kis időt nyerek, hogy fölocsúdjak, és magamhoz térjek.
Gyakran egyszerűen az a kérdés, hogyan hatunk a másikra vagy másokra. Ha a társam örül, hogy a hajamat zöldre festem, akkor szívességből megteszem neki. Utána meg azt fogja kérni, hogy járjak kézen, mert úgy nem lesz piszkos a padló…
Ha megnevezzük egymásnak a hibáit, akkor tegyük nagyon gyakorlatiasan. Például volt egyszer egy fiatalasszony, aki úgy járt, mint a kacsa, de nem vette észre, ilyen volt a járása. Megegyeztek egy jelben, amelyet a férj adott, ha az asszony elfeledkezett magáról, így ezt alkalmazhatta akkor is, ha mások jelen voltak. Csak ennyit szólt: Háp-háp –, mire a feleség észbekapott, és úgy ment, mint egy királynő.
Így segíthetünk egymásnak. Ezt azért meséltem el a kacsával, hogy érezzék, egy kis humort is bele lehet vinni; nem kell mindig lelki drámát játszani. Fel kell készülünk azonban arra, hogy készségesek legyünk a segítség elfogadására. Előfordulhatnak kellemetlen dolgok is. Például, amikor egy férfi állandóan a nők után fordul. Ha folyton így tesz, amikor egyedül van, akkor persze felesége jelenlétében is megteszi, mert szokásává válik. Aztán felesége szóvá teszi, és ez már egy kicsit más, mint a malmozás. Mire a férj azt feleli: „Igazad van!” –, és megkéri, figyelmeztesse rá. Megegyeznek egy jelben, és az asszony csak ennyit mond: Szép az idő – , vagy ha esik az eső: Rossz az idő. – Senki sem tudja, mit jelent ez, de ők tudják, és ez a fontos.
Hagyom, hogy segítsen a társam vagy a testvérem, nővérem. Engedem, hogy segítsen jellemem kiformálásában.
Előfordulhat, hogy valaki sértődékeny. Az ember ugyanis tetszeleghet a saját szomorúságában. Megkérhetem a társamat vagy testvéremet, nővéremet: Vezess ki ebből az állapotból! – Ha a Jóisten meg akar szabadítani ebből a sértődött szomorúságomból, lehet, hogy éppen a társam vagy nővérem által akar megszabadítani. Mint házas emberek vagy szerzetesek számolnunk kell azzal, hogy a Jóisten sokszor, amikor valamilyen kegyelmet akar adni, azt egyedül és kizárólag társunk vagy testvérünk, nővérünk által akarja adni, és senki más által. Isten nem a piacra rakja ki a kegyelmeit, hogy válogathassunk: Innen akarom, innen meg nem akarom –, hanem néha azt mondja: Így vagy sehogy.
Könnyen lehet, hogy a Jóisten a társam vagy testvérem, nővérem által akar megszabadítani a szomorúságtól, talán egyszerűen úgy, hogy a másik azt mondja: „Gyere, szeretlek.” – Én pedig megyek, és kiszabadulok abból a börtönből, ahol csak saját magam körül keringek. Ha a Jóisten a társam vagy nővérem által akar engem ebből a börtönből kiszabadítani, akkor elmehetek minden héten akár a pápához is gyónni, az sem segít. – Hagyom tehát, hogy segíts rajtam. Elfogadlak mint kiegészítést, saját magam kiegészítéseként. Mondd hát, mit tegyek másként, és akkor együtt megyünk. – Nem kell aztán persze mindent egyszerre végérvényesen jól csinálni. Magunkat is mindig tovább kell vezetnünk, és így a társunk vagy testvérünk, nővérünk is újra és újra segíthet, irányíthat bennünket.
A szöveg idézet P. Tilmann Beller: A Kármel útja: a szeretet élete c. könyvből.
(Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008., 84-88.)