Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nővér tanúságtétele

(részlet a naplójából)

 

 

 

… Immár rátérek a fontosabb dolgokra: hivatásom történetére. Ott hagytam abba, hogy negyedik évemet tapostam az egyetemen.

Az év vége felé járt, kezdődött a nyári vizsgaidőszak. Egy este fáradtan leültem a tévé elé, véletlenszerűen bekapcsoltam. Mészáros Márta A hetedik szoba című filmjét adták. Ezt akkor nem tudtam, mert már korábban elkezdődött az adás. Nem tudtam, a főszereplő valós vagy kitalált személy. Volt, ami tetszett benne, például amikor Edith a lélek fejlődéséről, előrehaladásáról beszél. Volt, ami mélyen felháborított, különösen a kolostori jelenetek. Összességében azonban mély nyomot hagyott bennem. Amikor aznap este lefeküdtem, megszólalt bennem egy hang: Kármelita leszek! Azután nem gondolkodtam ezen többet. Tanultam, készültem a vizsgákra.

Jött a nyár, s nagy vágy ébredt bennem, hogy részt vegyek egy személyesen kísért lelkigyakorlaton. Tulajdonképpen nem ismertem ilyet, és nem is tudtam, hová kellene fordulnom. Lelkiatyám megszánt, s meghívott egy lelkigyakorlatra, ami éppen másnap kezdődött a plébánián. Meglepett, amikor megérkezve körbenéztem, s a legfiatalabbat is körülbelül hetven évesnek saccoltam, de ha már eljöttem, maradtam. Rafael atya vezette a lelkigyakorlatot. Ő volt az első élő kármelita, akit láttam. Téma: az öröm volt, ami újdonságot jelentett számomra. Korábban sok lelkigyakorlaton vettem már részt, de senki sem tartotta fontosnak, hogy néhány napot erre szenteljen, pedig milyen fontos! Milyen fontos rátalálni az igazi krisztusi örömre, amelynek vonzásában Isten akaratának teljesítése eledelünkké válhat! Milyen fontos rátalálni a feltámadás örömére, amely értelmet ad mindennek! Arra már nem emlékszem, hogy Rafael atya miről beszélt akkor, de nagy öröm volt egy igazi kármelitát látni – azaz hogy valóban léteznek kármeliták! Rafael atya nagy lelkesedéssel és sokat beszélt Kis Terézről. Az tetszett, ahogy beszélt róla, de az egy kissé félelmetesnek tűnt számomra, amit Teréz és a kármelita nővérek életéről mondott. Mindent egybevéve szép és mély lelkigyakorlattal ajándékozott meg az Úristen. Ismét föléledt a kármelita hivatás kérdése. Kezdett megszületni bennem egy új vágy, hogy egészen Istennek szenteljem az életemet. Jelnek láttam Rafael atya jelenlétét, de még senkinek semmiről nem beszéltem.

A következő hetekben új tapasztalatokat szereztem. Apró, jelentéktelennek tűnő események történtek, teljesen mindennaposak. Csakhogy azt éreztem meg belőlük, hogy Valaki figyel, szeretettel vesz körül, a soron következő lépésemet a megfelelő helyre irányítja. Nem is tudom megfogalmazni, annyira egyszerű volt, de életemben először döbbentem rá, hogy Isten szeretete és gondoskodása élő, aktív, gyöngéd és személyesen nekem szóló. Korábban is tudtam, de most tapasztaltam, hogy Isten nem egy elvont fogalom, nem egy megfoghatatlan centruma valami jóságnak, aki csakúgy általában jó és gondját viseli több milliárd picike emberkének, akik közül én valahol egy vagyok. Rádöbbentem, hogy Isten személy, aki képes szeretni, akivel kapcsolatba lehet kerülni – nemcsak elvontan, hanem valóságosan –, aki az én sorsomat személyesen a kezében tartja, aki engem, személy szerint szeret, s hogy az Ő szeretete gyöngéd és erős, képes boldoggá tenni, és teljesen betölteni az életemet, mint akár a legnagyobb szerelem. Ez a tapasztalat egyre mélyült, ez a szerelem egyre jobban betöltött mindent.

Ekkor egy „véletlen” folytán bátyám családjával és sógornőm szüleivel eljutottam Petőfi szállás-Szentkútra. Ők, mint régi ismerősükkel, beszélgettek Benedek atyával, az ez idő tájt egyetlen ott élő pálossal, én meg bátyám gyermekeivel játszottam. Már búcsúzkodtak, amikor megütötte a fülemet: …és két nap múlva kezdődik egy személyesen irányított lelkigyakorlat…. – Erre fölkaptam a fejem, hiszen erre vágytam! Csakhogy a következő napokra már rengeteg program gyűlt össze, így olyan nehézkes, mit is csináljak?! Gondoltam, megkérdezem édesanyámat, ő mindig mindenről úgyis lebeszél, lelkiismeretem pedig nyugodt maradhat. Legnagyobb meglepetésemre ezt válaszolta: Menjél csak! Így nem maradt más, elrendeztem dolgaimat, összekészítettem kis batyumat és indultam vissza az Alföldre. Bezzeg anyukám ekkor már inkább lebeszélt volna, de én már elszántam magam! Utolsó pillanatban estem be egy gondosan megszervezett, előkészített lelkigyakorlatra. Mint később megtudtam, a többiek már egy éve folyamatosan készültek rá feladatokkal, különböző kérdőívek kitöltésével… Nemes Ödön atya tárt karokkal és e szavakkal fogadott az egész közösség előtt: Íme, megjött Isten ajándéka! – Megrendített ez a bevezető. Soha senki ilyet még nem mondott nekem, és soha véletlenül se gondoltam magamra úgy, mint ajándékra.

Kísérőként M. ferences kisnővért kaptam. Nagyon féltem tőle, mert valami miatt gyakran megrovásban részesültem általa. Hol az öltözködésemmel, hol a viselkedésemmel volt baj. Ennek ellenére úgy döntöttem, őszintén feltárok előtte mindent, amire rákérdez. Másfelől éreztem iránta egyfajta tiszteletet is, mert amikor néha az ima alatt végignéztem a nővérek, Ödön atya segítői arcán, M. nővér arcát láttam a legsugárzóbbnak. A lelkigyakorlat körülbelül egy hetes volt: teljes szilencium, szentírási idézetekkel való elmélkedés, tanácsok az imához, kérdések az imára való visszatekintéshez… Napi két találkozás a kísérőmmel, újabb instrukciók. Naponta egyszer Ödön atya „előadása”, esetleg segítői tanúságtételeivel kiegészítve. Ez számomra új volt, s nem ment minden nehézség nélkül. Az elmélkedésre kiszabott fél óra mindig egy örökkévalóságnak tűnt, nem tudtam, hogyan töltsem ki. A helyemet sem találtam az imaidők alatt: a hátam fájt, a térdem fájt… Ha ezekre gondolok, elég nehéz hetem volt. Ha azonban a belső útra gondolok, s hogy a Jóisten mit tett értem ezekben a napokban, ezek életem legszebb és legfontosabb napjai közé tartoznak. Itt van elrejtve az én Galileám, azaz az a hely, ahol Jézussal kölcsönös szeretetkapcsolatot éltem meg, és bármely sötétségemben és reménytelenségemben visszatérve oda, mindig fényt és békét találok.

1997 augusztusának utolsó hete volt. Sok és nagy kegyelmet kaptam az Úrtól. Úgy gondoltam, most nem beszélek ezekről részletesen. A legfontosabbakat elmeséltem neked, Mirjam nővér, szerzeteséletem kezdetén. Most fontosabb célom az Útról mesélni, amelyen valaki elindul a szerzetesség felé. A kapott kegyelmek egy része azt közvetítette, hogy Isten szeretete hatalmas és erős, szinte elviselhetetlen a törékeny emberi természet számára. Másrészt megtapasztaltatta velem, hogy Isten szeretete ingyenes és feltétel nélküli, megelőzi az enyémet. Tudom, hogy ezt mindannyian tudjuk, de egészen más a bőrömön tapasztalni! Ezek az első nagy kegyelmek nem tettek elbizakodottá – egyrészt, mert nem értettem, mi történik velem, másrészt pedig ott volt az állandó küszködésem az imák alatt. Egy másik nagy fölfedezés, amely meghatározta a lelkigyakorlat folytatását: az egyik elmélkedés alatt az Úristen szemeim elé állította három lehetséges életút lehetőségét. Egy szép keresztény családban feleségnek és anyának lenni; egyedül maradni, s életemet az emberek szolgálatában szentelni Istennek; szerzetesnek lenni. Egy pillanat alatt előttem állt mindhárom lehetőség szépsége és nehézsége, értéke és veszélyei, valamint hogy minden úton lehetséges Isten szolgálatában járni. – És hallottam: Válassz! – Tudtam, a Jóisten szabadságot adott, biztosított arról, hogy bármelyiket válasszam is, megdicsőül benne, tudtam, hogy mindenképpen szeretni fog, s hogy amit most választok, az valóban meg is lesz. Nem tudom jobban körülírni. Ez egy nagyon-nagyon világos pillanat volt.

Nem adtam azonnali választ. Végeztem a feladatokat, amelyeket elénk adtak: imádkoztam életem különböző szakaszaival, életem sebeivel, Isten irgalmával stb. (…)

Egyik nap azt a feladatot kaptam elmélkedésre, hogy menjek el a betlehemi barlangba és figyeljek. Ismeretlen volt ez számomra, azt sem tudtam, mihez kezdjek. Következő nap a Jeremiás-féle fazekasműhelybe kellett ellátogatnom. Megdöbbenésemre valóban ott voltam, s percre pontosan akkor „tértem vissza” Petőfi szállásra, amikor az imára kiszabott idő lejárt. Láttam, hogy a Mester az én „edényemet” készíti. Nem akarom részletezni, bár nehezemre esik, hiszen minden pillanata olyan fontos nekem. Most inkább csak az a cél, hogy a hivatás felől tekintsek vissza rá. – Az edény hosszú ideig készült. Vártam, mi lesz belőle. Tányér, amiből enni lehet? Bögre az iváshoz? Korsó vízhez, borhoz? Egy kis váza lett. Égetés, mázazás, újabb égetés, majd fölkerült a polcra. Olyan haszontalannak látszott, nem használták semmire. Megkérdeztem: Miért van ott? – Mintának – volt a felelet.

Ez és a többi események megérlelték a választ. Azt hiszem, augusztus 26-a volt, amikor ünnepélyesen megadtam a választ: Szerzetes akarok lenni. Ez azt jelentette: kármelita akarok lenni, de hogy miért éppen kármelita, erre nincs semmi racionális válaszom. Ekkor még mindig hírüket sem hallottam a pécsi nővéreknek. Ha pozitív szerzetesélményhez akartam visszatérni, akkor mindig az Igny-i (Reims mellett) trappista nővérek jutottak eszembe, ahol csupán egyszer jártam, de lélekben gyakran visszatértem. Most mégsem gondoltam, hogy a trappisták felé indulok. Egyértelmű volt számomra, hogy kármelitának kell lennem. Furcsa, ekkor sejtelmem sem volt arról, mit jelent ez a fogalom…

Ez a döntés – az idő mutatta meg – valóban döntés volt, nem pillanatnyi fellángolás. Ettől a perctől kezdve egy pillanatra sem rendült meg ez a belső bizonyosság, hála Istennek, a mai napig.

A lelkigyakorlatról új emberként tértem haza. Senkinek nem meséltem semmit, de a változást sokan észrevették. Ezzel lezárult a keresés időszaka, és elkezdődött a tanulás első éve.

Elkezdtem az egyetem utolsó évét, a „már helyemen vagyok” békés nyugalmával. Igen ám, de hogyan induljak el a Kármel felé? Katolikus könyvesboltokban böngészve találtam rá Szentanyánk műveire. Keresztes Szent János atyánkat túl nehéznek éreztem, nem mertem még olvasni. Kis Szent Terézre még Rafael atya hívta föl a figyelmemet. A két Terézt olvastam újra és újra. A második lépés volt, hogy lelkiatyám előtt őszintén föltártam, milyen kegyelmekkel ajándékozott meg Isten: többek között a kármelita hivatás kegyelmével. Ő örült, de türelemre intett. Az ősz folyamán összeismertetett lelkiatyjával: Tamás atyával, a kármelita tartományfőnökkel. Többször elhívott beszélgetni, említette, hogy Pécsett vannak nővérek, s ő majd szól az érdekemben – leginkább azonban a matematika felől faggatott, nagyon érdekes és szép világnak tartotta, valamint a gyerekekről kellett mesélnem, akikkel ebben az időben foglalkoztam.

***

Kitérő

Nem beszéltem még a családi életünkről ez idő tájt. Nagyobb testvéreim sorra repültek ki, megházasodtak, sorra születtek a gyerekek. Egyfelől otthon kissé nyugalmasabb lett az életünk, több volt a hely, végre saját szobám lett. Másfelől az új családtagokkal új problémák is beléptek a család életébe. Én alapvetően jól kijöttem mindenkivel, ezért gyakran magamra vettem a békéltető szerepkörét. Nem akartam továbbá, hogy túlságosan szétszóródjunk, eltávolodjunk egymástól, ezért néha megpróbáltam összehozni a családot, valamilyen programot szervezni. A másik misszióm volt, hogy segítsem nővéreimet, sógornőmet a gyerekek körül. Az egyetem mellett viszonylag szabad voltam, ezért hol itt, hol ott vigyáztam a gyerekekre és nagyon szerettem őket.

***

Teltek a hónapok. Vártam, hogy Tamás atya jelt ad az indulásra, Pécsett szól az érdekemben. Ő azonban folyton csak türelemre intett. Szépek voltak ezek a hónapok. Úgy éreztem, kapcsolatunk mélyül az Úr Jézussal, s a hozzá való tartozás érzése nagy biztonságot adott. A jegyesi misztika határozta meg akkori lelkiéletemet. Megéltem, amit József Attila (Gyermekké tettél című versében) így fogalmazott meg: „Nagyon szeretlek, hiszen magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Életem alapvetően megváltozott. Sokszor örömmel ébredtem reggel, örültem az új lehetőségnek, hogy Istennel való szeretetkapcsolatunk tovább mélyülhet. Azelőtt az élet csak terhet jelentett számomra, most azonban megtaláltam az élet sokszor keresett értelmét! Olyan egyszerű és annyira közhelynek tűnő, de mindent a helyére tett a lelkemben. Életem értelme: Isten! Isten maga. Az Ő személye.

Emlékszem még egy nagy kegyelemre. Ez is csak egy pillanat volt, de hirtelen minden világos lett, helyére került életem minden apró részlete. Az érthetetlen és fájdalmas emlékek is beépültek, lényeges útjelző kövekként. S ebben mély belső gyógyulást éltem meg, mert be tudtam azokat fogadni, mint Isten jóságának és szeretetének különleges jeleit.

Korábban is gyakran jártam szentmisére és – ha csak tehettem – napközben is be-betértem egy-egy templomba imádkozni. Ettől kezdve azonban egyre inkább törekedtem rá, hogy egy napom se múljon el az ilyen jellegű Találkozás nélkül. Sőt, mivel Szentanyánknál olvastam, hogy szentmise után ne szaladjunk el, hanem igyekezzünk tovább együtt maradni Jegyesünkkel, s ilyenkor érdemes nagy kegyelmeket kérni Tőle – ezt a tanácsot igyekeztem jól megfogadni. Próbálkoztam gyakorolni az elmélkedést is, leginkább az Ödön atya-féle módszerrel, hiszen azt volt alkalmam megismerni. Végül pedig törekedtem a zsolozsmát imádkozni lehetőleg minden napszakban.

Így telt az első fél év. Hallottam a Jálics-féle szemlélődő imáról és nagy vágy támadt bennem azt megismerni. A Jóisten ismét nagy meglepetéssel szolgált: jött egy telefon, hogy ekkor és ekkor Petőfi szálláson kezdődik egy ilyen lelkigyakorlat, nincs-e kedvem elmenni? Az időpont is az egyetlen hét volt, ami szóba jöhetett: előtte még vizsgaidőszak, másnap pedig indult a repülőm Kanadába. Örömmel igent mondtam, sietve elrendeztem dolgaimat, majd megkezdődött a lelkigyakorlat.

Nagyon nehéz hét volt. Az első nehézséget az jelentette, hogy ez időre eltiltottak a Szentírástól és a zsolozsmától. Azután fizikailag és lelkileg is nagyon megpróbáltak az elmélkedések. Nem emlékszem, mennyi meditáció volt, naponta három blokkba sűrítették, egy-egy blokkban hat és fél óra elmélkedés, benne öt perces szünetekkel. Rendkívül kínlódtam, hogy fél órát egy pozícióban kellett kibírni, fájt mindenem, és végképp nem tudtam mit kezdeni a „semmire se gondolni” eszmével. Csak ez járt a fejemben: Biztosan elromlott az óra. Már régen letelt a fél óra. Talán már egy órája is itt vagyunk. Szólni kellene. Biztos rossz a csörgője! Vagy lemerült! – S ez így ment alkalomról alkalomra. A társaság elég vegyes volt: a vezető egy szerzetesnek készülő lány, aki többször részt vett ilyen típusú lelkigyakorlaton, Benedek atya, egy vidéki kántor, két vidéki lány (főiskolások), egy nem hívő filozófus fiú és jómagam. (…) Nagyon kínlódtam. Az elmélkedéseken rendszeresen eldöntöttem: Ez az utolsó. Aztán mégis újra meg újra letérdeltem. (…)

A hét végére valamelyest „betörtünk” az imába. A vége felé elég sokat kaptam. Sok új tapasztalattal gazdagodtam, amiért nagyon hálásnak kell lennem az Úristennek. Egy hibát azonban elkövettem: túlságosan elbíztam magam. Tapasztaltam, hogy az Úr Jézus szeret és nagyon jó hozzám, tudtam, hogy én is szeretem Őt, amennyire tőlem telik, s úgy gondoltam, már senki és semmi nem állhat közénk.

Mint már említettem, a lelkigyakorlatot követő hajnalban már indultam is Kanadába. Így alakult. A cél csoporttársam és a magam szakdolgozatának megírása volt, s az általunk választott témavezető Kanadában élt. Nekem sikerült egy alapítványtól pénzt szerezni a repülőjegyre, így kettőnk nevében útra keltem. Hat hétig Cs.-vel és családjával laktam az általuk bérelt kis lakásban.

Sokat mesélhetnék a munkáról, amit végeztünk, hiszen meglepő eredmények születtek; Cs. két bájos kisfiáról, akik megtanítottak angol mesekönyveket olvasni; Cs.-ről és É.-ről, akik szinte a gyermeküknek tekintettek és állandóan nevelni próbáltak; valamint a sok csodáról, amit láttam, hallottam, tapasztaltam. Most azonban nem ez a fontos.

Kanada számomra a puszta, a megkísértés helye volt. Ott találtam magam egy új, csillogó világban, jóléti társadalomban, ahol mindenki kedves és toleráns, nincsenek problémák, csak boldogság, béke, biztonság. Ráadásul kaptam egy kis ösztöndíjat, nem sokat, de azelőtt soha együttvéve sem volt annyi pénzem.

Eleinte lefoglalt a sok új információ, szépség, a munka, egy családhoz való alkalmazkodás. Hamarosan azonban észrevettem, hogy nem tudok imádkozni. Kerestem valami templomot, jártam a környéket, de csak ismeretlen felekezetek imatermeire bukkantam. Azután nem tudom, mi történt, de elborított egy világ igézete és elveszítettem kapcsolatomat az Élő Forrással. Nagyon bántott ez a veszteség, de a kísértő csak duruzsolt-duruzsolt. Már nem nagyon emlékszem, mi mindent suttogott, de amikor hazajöttem, csak sirattam bűneimet, hogy mindent, ami érték volt számomra, megtagadtam.

Mire gondolok? Egyre jobban elmaradt az ima. Egyre nagyobb örömöt leltem a vásárolgatásban – eleinte ezzel a vággyal: veszek X-nek ezt, Y-nak azt –, majd É. meg Cs. kikötötte, hogy a pénzt, amit nekem szereztek, csak magamra költhetem, s egy idő után belementem és elkezdtem főként magamra gondolni. Egy ott szerzett ismerős megpróbált elcsábítani – a Jóisten ereje megőrzött tisztán, de a szívembe belerágta magát a testiség gyötrelme. Megkísérthetett a nagyravágyás vagy elbizakodottság szelleme, amikor meglepő eredmények születtek a kezem nyomán – szerencsére sokban korlátozta Cs. szigorúsága, amikor az általam írt „szakácskönyvről” mesélt. Mindent egybevéve azt hiszem, arról van szó, amit Szent János apostol így jellemez: „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1 Jn 2,16).

Nagy szenvedés volt hazajönnöm. Alig mertem ismét az Úr Jézus elé állni, és mindenestül piszkosnak éreztem magam. Hát még mekkora gyötrelem volt, amikor elmentem lelkiatyámhoz, beszámoltam az eseményekről, és azt mondta: Lehet, hogy eljátszottad a hivatásodat! – Nem tudtam, hová legyek, hogyan hozzam rendbe, amit elrontottam. Nagyon jó lecke volt számomra. A Jóisten próbára tett, s én nem álltam meg a helyemet. Lejjebb kellett adnom az önelégült biztonságérzetből, közelebb kerülnöm saját realitásomhoz és Isten irgalmához, valamint alázatot kellett tanulnom.

A következő hónapok sűrűk voltak: diplomaírás, készülődés az államvizsgára, nyelvvizsga. Mindezek mellett nem hagyott nyugodni a kérdés: Mit tegyek, hogyan juthatok el a Kármelbe?

Ekkor történt, hogy „véletlenül” összefutottam Olgival (ciszter nővér) az utcán, nagyon kedves volt és meghívott egy kis beszélgetésre a pesti házukba. Beszélgetés közben jött a gondolat: Elmondom neki a Kármellel kapcsolatos vágyamat, jelen helyzetemet, hátha ő tanácsot tud adni. – Ekkor még mindig senkinek sem beszéltem hivatásomról, Tamás atyát és lelkiatyámat leszámítva. Olgi meghallgatott, majd azt ajánlotta, menjek le Pécsre és csöngessek be a Kármel kapuján. A címet majd ott valaki megmondja. Azután arról beszélt, hogy vannak koraszülött gyermekek, akik életképtelenek, vannak későn születettek, akiket túlhordtak, és vannak, akik éppen időben születnek, amikor eljött az órájuk. Menjek le Pécsre, vigyázzak, nehogy a túlhordás veszélye fenyegessen! Nagyon hálás vagyok ezért a szaváért, mind a mai napig!

Szaladtam lelkiatyámhoz megerősítésért és áldásért. Ő azt mondta, alkalmatlan vagyok, várjak még egy évet, hátha az alatt megváltozom, mert könnyű most a Kármelbe befelé vágyakozni, de ha ott leszek, folyton kifelé fogok vágyakozni. Leforrázott. Egy kedvességet mégis tett: megadta B. nővér nevét és telefonszámát. E két beszélgetés után tovább kerestem, kutattam Isten akaratát. Szentanyánkat olvasva úgy éreztem, lelkiatyám közvetíti Isten akaratát, de ott volt a vágy, a hívás, a belső döntés. Végső kétségbeesésemben azt tettem, amit nem szoktam: kértem egy jelet. Konkrét jelet: így legyen, ha most Pécsre kell mennem, úgy legyen, ha még várnom kell, ekkor és ekkor, itt és itt. Szaladtam, hogy megnézzem, mi a válasz. – Menjek Pécsre! – Örömömben tüstént fölhívtam B. nővért, megbeszéltünk egy időpontot, fölajánlotta, hogy aludjak is ott.

Ez volt az első látogatásom Pécsett, első találkozásunk. Szanaszét álló göndör hajammal, öt számmal nagyobb, formátlan bordó ruhámban, amire olyan jól emlékeztek… Azt hiszem, nagyon neveletlenül viselkedtem, de én rögtön otthon éreztem magam, az első szerelmesek módjára felelőtlen és bohókás voltam – amilyen egyébként nem szoktam lenni –, elborított a boldogság, hogy ott lehetek, valamint a naiv gondolat, hogy mindenki együtt örül velem az Úristen rendkívüli jósága és szeretete miatt, amellyel meghívott a Kármelbe. Nem is sejtettem, hogy egy kicsit kételkedve vizsgálgattatok: vajon meddig bírja ez a Kármelben?! Hálás vagyok, hogy mégis megadtátok a lehetőséget, s az államvizsga után érdeklődőként visszajöhettem a klauzúrába. A júliust a nővérekkel tölthettem. Erre az időre esett Elisabeth nővér (az akkor már súlyos beteg perjelnő) plasztikai műtétje Pécsett.

Nem tudom, mit meséljek erről a hónapról. Rendkívül boldog voltam, nem tudtam hová lenni az örömtől – ez persze sok szeleburdisághoz vezetett, amit a nővérek aligha néztek jó szemmel. Úgy éreztem, a nővérek jók és kedvesek, és egy rendkívül jó közösségbe csöppentem – habár mindenre el voltam szánva, legyen idős vagy fiatal, kicsi vagy nagy, vidám vagy morcos társaság. Örültem minden pillanatnak, mindent jónak találtam úgy, ahogy van, örültem az imának, a munkának, a rekreációnak, a kirándulásnak. Igazából nem éreztem, hogy tisztáznom kellene hivatásomat. Inkább az volt a kérdés, hogy ez a közösség elfogad és befogad-e? Én már odaadtam Jézusnak az életemet és hittem, hogy Ő már elfogadta, s teljes nyitottsággal vártam, hogy ez ebben a közösségben megtestesülhessen. Voltak nehézségeim is, amelyek azonban nem tudatosultak. Csupán arra emlékszem, hogy egy nap, amikor a noviciátussal elmentünk kirándulni a Mecsekbe, nagy gyomorgörcs oldódott föl bennem. Nagyon szomorú voltam, mikor lejárt az időm és haza kellett mennem. Elisabeth nővér nem biztatott belépéssel, csak azt mondta, gondolkodjam.

Otthon már nem találtam a helyemet. Vágyódtam vissza a Kármelbe. A megadott időben fölhívtam Elisabeth nővért. Azt a feladatot adta, hogy belépési szándékomat mondjam el szüleimnek. Fáztam a gondolattól, mert annak ellenére, hogy az utolsó években sokkal nyitottabbá váltam, a számomra igazán fontos dolgokról továbbra sem beszéltem. Különösen féltem attól, hogy kinyitom a szívemet, s azután a közösség mégis alkalmatlannak talál a felvételre.

Sokáig gyűjtöttem a bátorságot és kerestem az alkalmas időt. Végre egyik este, augusztus közepén, eljött az idő: szüleimmel hármasban maradtunk. Ekkor elmondtam nekik, hogy szeretnék belépni a Kármelbe, immáron egy éve a szerzetesi hivatás tölti be a szívemet, jártam is Pécsett, van ott egy tüneményes közösség… Nagy megdöbbenésemre szüleim elkezdtek sírni, próbáltak lebeszélni. Egyik öcsém éppen átment a szobán, édesanyám odaszólt neki: Judit kolostorba akar menni. – Erre az öcsém: Anyu, de hát örülnöd kellene! Juditot meghívta a Jóisten! (…) Gyorsan terjedt a hír, mindenki másképp reagált. Volt, aki értetlenül állt előtte, volt, aki próbálta elfogadni, volt, aki örült, és volt, aki sajnálta magát, mert ki fog ezután segíteni neki. S persze egy-egy személyben is gyakran változtak az érzelmek. (…) Összecsaptak a hullámok a fejem fölött. A legtöbb támogatás R. nővérem részéről jött. Beszámoltam erről Elisabeth nővérnek. Ekkor végre azt mondta, ha szeretnék belépni, jöhetek, valamilyen kerek dátumon, például szeptember 14-én vagy október 1-jén vagy október 15-én. Szégyelltem műveletlenségemet, de nemigen értettem, éppen ezek miért kerek dátumok? Kiválasztottam október elsejét, mert ezen a napon vehettem föl a diplomámat – a hivatalos diplomaosztóról ugyanis lemaradtam, mert éppen akkor voltam érdeklődő. Szeptemberben elrendeztem a dolgaimat, elajándékoztam mindenemet, amim volt, fölszámoltam a szobámat, amelyet az utolsó öt évben nagy gonddal rendeztem be – sokat spórolva a bútorokra, szőnyegekre stb., míg egy barátságos, kedves környezet ki nem alakult körülöttem. Elbúcsúztam legjobb barátaimtól. Legfájdalmasabb volt elszakadni a gyerekektől. Október elsején fölvettem a diplomámat, becsomagoltam megmaradt kevéske ruhámat, s már szálltam is volna fel a vonatra. L. (bátyám) azonban az utolsó pillanatban felajánlotta, hogy levisz, akkor már édesanyám is jönni akart, végül G. (öcsém) is csatlakozott. Így adódott, hogy csak este, a rekreáció idejében sikerült Pécsre érnünk. Egy fergeteges rekreáció volt, ahol édesanyámnak teljesen új arcát láttuk! Elisabeth nővér is rendkívül kedvesen beszélgetett velünk. Ez a találkozás nagyon jót tett a családomnak, mert teljesen megnyugodva indultak haza.

A közösség – csütörtök lévén – indult esti szentségimádásra. Lekísértél a refektóriumba, és főztél nekem egy teát, bátorító szavak kíséretében. Arról beszéltél, hogy csak az tud engedelmeskedni, aki igazán szabad; csak az tud szegény lenni, aki igazán gazdag; csak az tud tiszta lenni, aki igazán szeret. – Hallgattalak, és nagyon-nagyon boldog voltam, hogy végre megérkeztem.

***

Itt kezdődik az életem. Nem csupán a kármelita életem, hanem mindenestül most születtem meg. Innentől kezdve tudok végre a fontosabb dolgokról beszélni. A hosszú bevezetőt azért tartottam szükségesnek, hogy lásd, honnan indultam, milyen tapasztalatokon vergődtem át, hogy eldönthesd, amit leírok, hiteles-e és harmóniában van-e az életemmel.