Szeretett lelkiatyánk, gyóntatónk,

Futó Károly atya

életének 93., áldozópapságának 67. évében,
2017. november 10-én az örökkévalóságba költözött.

Szentmisével egybekötött temetése

2017. november 13-án, hétfőn 14 órakor volt kolostorunkban.

 

Futó Károly atya 1999 óta közösségünk gyóntatója, lelkiatyja. Szavakkal el nem mondható, hogy életszentsége, kisugárzása milyen szilárd támaszt adott fiatal, törékeny közösségünk formálásában, megerősödésében. Jelenlétében lenni Isten-tapasztalat, Isten közelségének megélése volt. Ez adta egyszerű szavainak és lényének átformáló erejét és vonzerejét, mert Isten közelében lenni minden ember legmélyebb vágya. Tökéletesen illenek rá Avilai Szent Teréznek  a jó lelkivezetőről írt gondolatai: És, még ha nem is lennének szerzetesek, nagyszerű dolog lenne, ha volna, akihez fordulhatnának – ahogy sokan teszik – , hogy semmiben se a maguk akaratát kövessék, mert rendszerint ez az, amivel kárt okozunk magunknak. De nem egy másik magunkfajtához, ahogy mondani szokás, aki mindenben csak tapogatózik, hanem olyanhoz, aki már nagyon elszakadt a világ dolgaitól, mert nagymértékben segít az olyannal való érintkezés, aki már ismeri ezeket, hogy megismerhessük magunkat. Mivel bizonyos dolgok, amelyeket lehetetlennek tartunk, másnál látva lehetségeseknek tűnnek, és az egyszerűség, amellyel teszik azokat, nagyon lelkesítő, s az ő repülésük minket is repülésre bátorít, ahogy a madarak fiókái teszik, amikor tanulnak, mert ha nem is azonnal indulnak nagy repülésre, de fokról fokra utánozzák szüleiket.” (3M 2,12)

2012 után is, mikor egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy hozzánk jöjjön, továbbra is erős lelki kapcsolatban maradtunk. Az őt meglátogató nővéreknek mindig elmondta, hogy naponta név szerint imádkozik mindnyájunkért.

Hatalmas kegyelem és ajándék, hogy kolostorunk temetőjében nyugszik, ezzel is jelezve azt az erős lelki összetartozást, mely túlmutat téren és időn.

Nagyban hozzájárult, hogy felépült kolostorunk. A pénzhiány miatt biztatása nélkül nem mertünk volna belefogni. Egyszer búcsúzáskor, már az autóban ülve a rá jellemző természetességgel és határozottsággal mondta: bele kell vágni és a végén kitenni ezt az idézetet: „Isten vitte végbe ezt a művet.” (Nehemiás 6,16)

Szívünkben él tanítása, íme egy jellemző idézet Karcsi bácsitól: „Érdemes Istent szeretni és csak Istent szeretni érdemes, minden más hiábavaló, felesleges időtöltés. Ha már itt a földön ilyen jó erre gondolni, milyen jó lesz majd a mennyországban, ahol az embernek már nem fáj a feje, nem fáj a gyomra, már könnyű lesz felállni, már minden fizikai nehézség elmúlik, de megmarad minden szellemi öröm, Isten szeretete átjárhatja az egész lényünket.”

 

 

A szentmisével egybekötött temetésen Erdő Péter bíboros, prímás homíliájában így búcsúzott Károly atyától:

 

„Csak az evangélium fénye oszlathatja el a körülöttünk uralkodó sötétséget. Olyan ez, mint a kötélhúzás: az egyik oldalon a sátán, meg az ő világa, a másik oldalon a Szentlélek, az igazság, a jóság és a szeretet. És úgy néz ki, a rossz áll nyerésre. Ám ne higgyük, hogy a Szentlélek gyönge!” – ezt írta Karcsi bácsi néhány évvel ezelőtt (Futó Károly: Szentté kell lennünk, 113. oldal). Az ő élete példa volt a Szentlélek erejére, amely a gyengeségben mutatkozik meg és árad ki a világba.

Futó Károly kanonok úr, aki ezt a címet is csak alázatból fogadta el, meg tapintatból, hogy meg ne bántson a visszautasítással, egyszerű körülmények közt nevelkedett, papi szolgálatát nem híres, nem előkelő helyeken látta el. Sok évig kölcsönadta őt Esztergom a Csanádi Egyházmegye szolgálatára, ahol szeretettel kísérte a mórahalmi, majd a makó-újvárosi hívek életét. Ezután került a Bakáts térre, ahol nem az ifjúsági csoportok szervezésével tűnt ki. Ott és akkoriban nem is lett volna könnyű ilyesmivel foglalkozni. De a miséiből sugárzott a szeretet. Gyóntatóként pedig mindenkire odafigyelt, mindenki számára volt bátorító szava és nagyon egyszerű, de nagyon egyéni és személyes útmutatása. Látszólag a gyöngeség jeleit viselte magán. Mióta ismertem, bicegve járt. Sosem hallottam, hogy a hatóságokkal meggyűlt volna a baja, de nem azért, mert kedveskedett nekik, hanem valószínűleg azért, mert tőle igazán nem tartottak.

És ahogy teltek az évek, ahogy átkerült a Thököly útra, majd a Terézvárosba, végül a Tömő utcába, rájöttem, hogy nemcsak én követem egyik állomáshelyéről a másikra, mint lelki gyermeke, hanem sokan vagyunk ezzel így, egyre többen. A Tömő utca pedig a Józsefvárosnak ez a templomként soha ki nem épült, kárpitos műhelyből lett kápolnája az idő múltával híres hellyé vált, fogalom lett belőle. Karcsi bácsi mint plébános hittant tanított, fiatalokból álló csoportoknak is, de foglalkozott gyerekekkel is, családokkal. Felismerte és bátorította az induló papi hivatásokat. Nem kérem azt, hogy tartsák fel a kezüket a jelenlévők közül, akik neki köszönhették a hivatásuk felismerését. A felismerését – mondom –, mert maga a hivatás Isten ajándéka. Karcsi bácsi pedig ebben is alázatos eszköznek bizonyult. Ő nem akarta magához kötni az embereket, hanem a legteljesebb közvetlenséggel és azonnal Jézus Krisztusról, a Szentlélekről, szóval Istenről beszélt nekik.

És hogyan beszélt! A prédikációi első hallásra egyszerűeknek, sőt talán esetleneknek tűntek. Nem voltak azok sem stilisztikai, sem retorikai értelemben remekművek. De a lényeget mondta. Olyan közvetlenséggel és olyan egyszerűen, hogy nyilvánvalóvá vált: számára mindez élő valóság, része az életének, nem elméletről beszél, hanem megélt tapasztalatról, amely teljesen kisajátította magának az egész életét. Ezt ismerték fel egyre többen. Ezért készültek vele utolsó éveiben interjúk, videofelvételek. Ezért kérték egyre többször, hogy tartson lelkigyakorlatot csoportoknak vagy magánszemélyeknek. Püspökké szentelésünk előtt Veres Andrásnak és nekem, kettőnknek tartott külön lelkigyakorlatot Leányfalun. Nyugdíjas korában is sokan jártak hozzá. Még amikor Pilisvörösvárra került, a Szent Erzsébet Otthonba, akkor is inkább ő segített másoknak, akkor is Isten erejét sugározta maga körül.

Karcsi bácsi világ életében szegény volt, nagyon egyszerű életet élt. De ő nem lemondott a dolgokról. Egyszerűen nem volt neki. És ezt feltűnés nélkül élte meg. A lemondásban mindig van valami gesztus, valami nagy elhatározás, valami ünnepélyesség. Neki a szegénység valóban a lelkéből fakadt. És tudott örülni minden apró szépségnek.

Nem volt a társadalmi konvenciók embere. Amikor aranymiséjét tartotta, mondták neki: „Karcsi bácsi, ilyenkor szokás aranymisés szentképet is osztani. Lesz szentkép? Lesz, persze” – válaszolta. Mikor az aranymise után a hívek kijöttek a templomból, valóban szentképet kaptak, csak éppen a kép hátulján egy másik papnak egy korábbi aranymiséjéről szóló sorok voltak olvashatók. Nyilván megmaradtak neki, és odaadta Karcsi bácsinak. De ugyanezzel az egyszerűséggel szervezte meg azt is, hogy a Tömő utcai kápolna udvarán volt tea és zsíros kenyér, és senki nem érezte úgy, hogy nem hivatalos erre a vendégségre.

Nemcsak egyének, de közösségek is figyeltek rá. A Világi Szeretet Misszionáriusainak és más szerzetesközösségeknek is eligazítója, lelki vezetője volt.

Az évek haladtával egyre letisztultabb, egyre áttetszőbb volt az üzenete: „Szentnek kell lennünk, ha nem leszünk szentek, kár volt megszületnünk.” Ahogy egyre többen figyeltek rá, egyre világosabb lett egy titokzatos érzés. Ugyanaz, amit jómagam Szent II. János Pál pápával kapcsolatban éltem át: hogy egyre többen ráfigyelnek, szinte mágnesként vonzza az embereket, de nem ő az, aki ennyire szimpatikus, hanem Jézust látják meg benne. És a Jézussal való találkozásra éhezünk és szomjazunk mindnyájan. Ha valaki olyan letisztult és átadott eszköze lesz Krisztusnak, hogy rajta keresztül elemi erővel ragyog át az, akit képvisel, akkor ez a vonzó erő egyre több embert magával ragad. Amikor most búcsút veszünk Karcsi bácsitól, abban a reményben imádkozunk érte, hogy ő már eljutott az atyai házba, ő már elmondhatja: „Az Úristen ránk bízott egy feladatot, és amíg a végére nem érünk – akármilyen életformában, akármilyen helyzetben – addig nem adhatjuk fel, nem unhatjuk meg. Ha pedig meg tudjuk szeretni Istentől kapott hivatásunkat, ha örülni tudunk neki, és lekopik rólunk a nyugtalanság, az aggodalom, akkor életünk végén elégedetten tekinthetünk majd vissza: Érdemes volt élnem!”

„Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk. Mert örökké szeret minket”. Ámen.