Milyennek mutatkozik Isten, illetve Jézus Krisztus az Eucharisztiában? Milyen vonásokat ismerek föl benne, mit „árul el” magáról? Az egyik vonása az, hogy Isten Jézus Krisztusban alkalmazkodik az emberhez, ezt szeretném három pontban megmutatni.

 

I. Jézus alkalmazkodik a Megtestesülésben: felveszi emberi természetünket, gyengeségeinket, nyomorúságunkat.

Egy nagyon szép II. századi zsidó-keresztény szövegben ez áll: „Az irántam való szeretete megalázta nagyságát. Hasonlóvá lett hozzám, hogy befogadhassam. Hasonlóvá lett hozzám, hogy felölthessem. Nem félek, ha rá nézek, hiszen csupa irgalom hozzám. Az én természetemet vette föl, hogy megérthessem. Az én arcomat, hogy ne forduljak el tőle.”

A megtestesülés szimbolikus megjelenése Szent János evangéliumában a 13. fejezetben a lábmosás jelenete (Jn 13. 1-11. vers») Ebben a jelenetben az evangélista mintegy összefoglalja Jézus szavainak, életének és szenvedésének egészét. Mint egy látomásban, láthatóvá válik, hogy mi is ez az egész. A lábmosásban kifejeződik, amit Jézus tesz, és hogy ki is ő. Ő, aki az Úr leszáll; leveti a dicsőség köntösét, s szolgává válik, aki az ajtónál áll és számunkra a lábmosás szolgai munkáját végzi. Hiszen a lábmosás Jézus korában a rabszolgák feladata volt. Ez az értelme egész életének és szenvedésének, hogy ő a mi piszkos lábainkhoz, az emberiség szennyéhez lehajol, és az ő nagyobb szeretetében tisztára mos minket. A lábmosás szolgai munkájának az volt az értelme, hogy az embereket alkalmassá tegye az asztalhoz, alkalmassá a közösségre, hogy együtt ülhessenek asztalhoz. Jézus Krisztus mintegy asztalra és közösségre alkalmassá tesz bennünket Isten előtt és egymás számára. Mi, akik egymást elviselni sem tudjuk mindig, mi, akik nem illünk Istenhez, felvétetünk, felemeltetünk általa. Ő hordja a mi nyomorúságunk ruháját, alkalmasak leszünk Istenre, s bejutást nyerünk Istenhez. Azáltal tisztulunk meg, hogy engedjük magunkat az ő szeretetébe belehajolni. Ez a szeretet azt jelenti, hogy Isten feltétel nélkül elfogad minket, még akkor is, ha nem vagyunk fogékonyak rá és méltók hozzá.

 

II. A második kifejeződési formája annak, hogy Jézus alkalmazkodik, szintén itt a lábmosás jelenetében mutatkozik meg, mégpedig az, hogy ahol Isten nem állít fel határt, az ember mégis képes határt húzni. Két példa erre: Júdás és Péter alakja.

Két dolog válik láthatóvá. Az első Júdás döntésében mutatkozik meg: létezik a kapzsiság és a mohóság nem-je. Létezik ez a nem, amely maga akarja a világot megteremteni, s amely nem kész arra, hogy engedje magát Isten szeretetétől megajándékozni. „Inkább bűnösnek maradni, mint olyan érmével fizetni, amely nem a mi képünket hordozza – a szuverenitásunk így akarja” – mondta Nietzche egyszer. A teve nem megy át a tű fokán, mintegy felállítja elbizakodott púpját, és nem képes az irgalmas jóság ajtaján átmenni. Megkérdezhetjük magunktól, nem vagyunk-e mi is olyanok, mint akiknek önteltsége, önhatalmúsága nem képes arra, hogy hagyja magát megmosni, s hagyja magát megajándékozni Jézus Krisztus gyógyító szeretetétől.

E visszautasítás mellett, mely az ember kapzsiságából és gőgjéből származik, létezik a jámborok veszélye is, amelyet Péter képvisel: a hamis alázat, amely nem akarja a nagyot, hogy Isten lehajoljon hozzánk; a hamis alázat, amelyben gőg is rejtőzik, amely nem szeretne bocsánatot, hanem saját maga akar tisztává válni; a hamis gőg és a hamis szerénység, amely Isten irgalmát nem szeretné elfogadni. Azonban Isten nem akarja a hamis szerénységet, mely az ő jóságát visszautasítja, hanem alázatot akar, mely hagyja megmosni magát, s így tiszta lesz. Ez az a mód, ahogyan ő magát adja nekünk. Itt talán eszünkbe juthat Jézus figyelmeztetése: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Vagy utalhatunk a zsoltárra is: „Rejtett bűneimtől tisztíts meg engem.”

 

III. Itt elérkeztünk a harmadik ponthoz. Jézus alkalmazkodik: népe, a zsidó nép hagyományát folytatja. A Szentírás ószövetségi könyveiben, elsősorban a zsoltárokban és Izajás prófétánál megtaláljuk a szenvedő igaz alakját, aki előképe Krisztusnak és az ő áldozatának.

A zsoltárokat mélyen meghatározza a szenvedő igaz alakja, aki Isten akaratáért nem talál helyet a világban, s hite miatt szenvedés éri. Gondolhatunk itt a 22. zsoltárra, mely azzal a mondattal kezdődik, amellyel Jézus is felkiált a kereszten: „Istenem, Istenem miért hagytál el”, Ugyanennek a zsoltárnak a 8-9. verse: „Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és csóválja fejét. Az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti.” Még néhány példa a szenvedő igazra:

„Könyörülj rajtam, Uram,
tele vagyok félelemmel,
tekintetem komor a gondtól,
testem, lelkem összetörve.
Gúny tárgya lettem ellenségeimnek,
szomszédaimnak szégyenük,
barátaimnak félelmük.
Akik az utcán látnak, kitérnek előlem.
A szívek elfeledkeznek rólam,
mintha halott volnék.
Olyan lettem, mint az összetört edény.” (31. zsoltár 10-13 vers)

 „Többen vannak, mint fejemen a hajszál,
akik ok nélkül gyűlölnek.
Akik jogtalanul bántalmaznak,
erősebbek, mint tagjaim.” (69. zsoltár 22. vers)

Ezt az imádkozást – melyet mind a zsoltárokban, mind pedig második Izajás szenvedő szolgájáról való próféciáiban újra meg újra előkerülni és elmélyülni látunk – Jézus végső középpontjába vezette, betöltötte, formáját maga meghatározta, s ezzel ennek az imádkozásnak kulcsát megnyitotta. Így igehirdetésének minden útja annak titkába vezet be, aki szeretetét és üzenetét a szenvedésben megőrzi. Ennek utolsó megfogalmazását azok a szavak kínálják, amelyeket az utolsó vacsorán mondott. Ez az én testem, ez az én vérem: ezek Izrael áldozati nyelvezetének kifejezései, amelyben az áldozatot megjelölték. Amikor Jézus ezeket a szavakat veszi, úgy mutatja be saját magát, mint a végérvényes és igazi áldozatot, amelyben az ószövetség összes sikertelen kísérlete beteljesült. Jézus felvette mindazt, amit a régi áldozatban mindig el akartak érni, de ami soha nem volt lehetséges.

Isten nem akar állatáldozatot; minden az övé. S nem akar emberáldozatot, mivel ő az embert az életre teremtette. Isten nagyobbat akar: ő a szeretetet akarja, amely az embert átalakítja, s melyben képessé válik Istenre, rábízza magát Istenre. Így feleslegesnek tűnnek az állatáldozatok százai, melyeket a jeruzsálemi templomban bemutattak, és minden áldozat a világ egész történelmén keresztül. Ez az örök hiábavaló fáradozás, hogy Isten nyomába lépjen, és azok mégis ugyanakkor ablaknak tűnnek, melyen áttekinthetünk a tulajdonképpenire; elindulásnak, mely most beteljesedett. Az, ami ott kifejeződött: ajándék Istennek, egység Istennel – megtörténik Jézus Krisztusban, benne, aki Istennek nem valamit ad, hanem saját magát, s benne minket is.

Hogyan lehetséges ez, mit jelent ez pontosabban? A két mondathoz: „ez az én testem, ez az én vérem”, Jézus hozzáfűzi: értetek. Ez a kifejezés a szenvedő szolgáról szóló énekekből származik, amelyeket Izajás prófétánál találunk meg. (Iz 53»). Egy pillantást kell vetnünk ennek hátterére is, hogy a tartalmát megértsük. A babiloni fogsággal Izrael elveszítette a templomát. Nem tudta Istent tovább tisztelni; nem tudta magasztalását elé vinni, nem tudta az engesztelő áldozatot odavinni, és meg kellett kérdeznie, minek kellene itt tulajdonképpen történnie, hogyan kellene az Istennel való kapcsolatnak élőnek maradnia, hogyan kellene a világ dolgainak rendben maradniuk. Mert végül is erről szól a kultusz: az Isten és az ember közötti kapcsolatot rendben tartani, mert csak akkor marad egyáltalán helyes annak tengelye, ami valóságos. Hasonló kérdésekben, mint ahogy a kultusznélküliség ideje szükségessé tette, Izrael új élményt tapasztalt meg. Nem tudott templomi liturgiát ünnepelni, csak szenvedni tudott Istene kedvéért. Legnagyobbjai, a próféták Isten megvilágosítása alatt megértették, hogy a hívő Izrael e szenvedése az igazi áldozat, a nagy új istentisztelet, mellyel az emberekért, az egész világért az élő Isten elé lép. De mégiscsak marad ott egy nyitott kérdés: Izrael a szolga, amely szenvedésében Istent elfogadja, és a világért Isten előtt áll, ugyanakkor piszkos, bűnös, önző és elveszett is. A szenvedő szolga alakját így nem tudja teljesen betölteni. Így ezek a jelentős énekek érdekes módon függőben maradnak; egyfelől a szenvedő nép sorsáról beszélnek és megmagyarázzák azt; segítik az embereket, hogy szenvedésüket úgy fogadják, mint igent az ítélő és szerető Istennek. Ugyanakkor megnyitják a várakozást arra, akiben ez teljesen igaz lesz, aki valóban Isten tiszta tanúja lesz a világban, és aki még megnevezetlen marad. Az utolsó vacsorán Jézus kimondja ezt: sokakért szenved, és ezzel megmutatja, hogy benne ez a várakozás beteljesedett; hogy szenvedésében az emberiség e nagy istentisztelete történik. Ő a tiszta „másokért”, aki nem saját magáért, hanem mindenkiért áll Isten elé.

 

Az Eucharisztia tehát a halál megelőlegezése, a halál lelki megvalósítása. Így a halál kérdésére, végső értelmére is választ ad. Jézus saját magát osztja ki, mint a testben és vérben felosztott, szétszakított. Az utolsó vacsorán mondott szavaiban változtatja át Jézus a halált az igen lelki aktusává, az imádás aktusává, mely magát az Isten, és ezzel együtt az emberek rendelkezésére bocsátja. Az utolsó vacsora és Jézus halála egymásba tartozik: az utolsó vacsora szavai a halál nélkül úgyszólván fedezet nélküli valuta lennének; másfelől a halál e szavak nélkül puszta kivégzés lenne, felismerhető értelem nélkül. A kettő együtt képezi ezt az új történést, amelyben a halál értelmetlensége értelemmé válik; melyben a logikátlan logikává és szóvá változik, melyben a szeretet elpusztítása, amelyet a halál önmagában jelent, éppen a szeretet igazolásává válik, az ő maradandó állandóságává.

Ez az én testem, ez az én vérem: Ez a két mondat, mely most már örökre az Egyház középpontjában, az eucharisztikus ünneplés középpontjában áll, ezek azok a szavak, amelyekből élünk, mivel az élő Isten jelenlétét, Jézus Krisztus jelenlétét jelentik közöttünk.

 

Joseph Ratzinger: Isten közel van hozzánk, Eucharisztia, életünk középpontja c. könyv alapján összeállította Eucharisztiáról nevezett Ágnes OCD nővér. Elhangzott a magyarszéki Kármelben, 2020. október 16-án lelkigyakorlatos előadás keretében.