Amikor hajdanán két sivatagi remete összetalálkozott, nem azt kérdezték egymástól: „Hol laksz?”, hanem: „Hol küzdesz?”. Én már huszonnyolc éve a Kármelben élek és itt küzdök a mindennapi szeretetért. A Kármel jelentése: az Isten kertje, de kolostorunk ugyanakkor a pusztaság helye is. 

„A Kármel szépségében az a lélek részesül, aki hasonlít a pusztasághoz” – írja Nüsszai szent Gergely. Ez a különös kettősség egyszerre van jelen az életünkben. Az istenközelség, a Vele megélt bensőséges együttlét szépsége szüntelenül nekiütközik az önző, hamis énem tülekedő kis vágyainak, a felszínesség vonzásának. Az öröm és a küzdelem keveredik. Ebben a tulajdonképpen jó feszültségben állandóan szembetalálkozik az életem igazsága Isten irgalmával, s ez esélyt ad arra, hogy lassanként onnan felülről is megszülessek.

Jelenlegi kolostorunk korábban lovaspanzióként működött. Miután ideköltöztünk, az egyik istállót kápolnává, a másikat pedig az épülő kolostor egy részévé alakítottuk. Ez a kép szinte metaforaként égett belénk: istállóból templomot. Akár életfeladatként is felfogható: a velünk és bennünk lakó Isten számára lakóhelyet készíteni, „lelkünk istállójából” szentélyt formálni, üres térré válni, amelyben Isten sátrat verhet. Az építkezés nehéz külső munkafolyamata elvezetett annak a megértésére, hogy igazi identitásomat nem az határozza meg, hogy hol lakom, hanem az, hogy bennem ki lakik. Megrendítő volt ebben az istállóból átalakított szegényes kápolnában Karácsonykor bemutatni az első szentmisét. Még lehetett érezni a lovak, a széna és a trágya szagát, a friss mész nem fedte el egészen. Emlékszem, eszembe jutottak Márta szavai, amelyeket Jézushoz intéz Lázár föltámasztása előtt: „már szaga van”. Elgondolkodtam azon, vajon be merem-e engedni Jézust a bensőmnek azokba a zugaiba, az életemnek azokba a helyzeteibe, amelyeknek már „szaga van”. A hitem, a bátorságom vagy a bizalmam deficites?

„A kolostorok –mondja Gustav Thibon – nem steril emlékhelyei a múltnak, hanem staféták, amelyek az örökkévalóság folyamatosságát biztosítják az időben.” Kolostorunknak két különösen is kitüntetett helye van: az egyik a kápolna, ahol az élet forrása fakad, ahonnan kiárad az áldás, a másik a szerzetesi cella. A sivatagi atyák azt a tanácsot szokták adni a kezdő, nyugtalan és kísértésekkel küzdő szerzetesnek, hogy „maradj a celládban, és a cellád mindenre megtanít”. Milyen nehéz is belakni önmagunkat, otthon lenni önmagunknál! Celláink berendezése meglehetősen kopár – egy priccs, egy zsámoly, egy kicsi íróasztal, imasarok –, és mégis, valahogy több ezeknél. A keleti keresztények Jézus születésének ünnepére egy különösen szép megnevezést használnak. Fotosznak, azaz Megvilágosodásnak, Felfénylésnek nevezik Isten világba lépését. S mint egykor Betlehemben a rideg, komor díszleteket – istálló, jászol, szegénység, kiszolgáltatottság, éjszaka – bearanyozta ez a „derűs, szelíd fény”, úgy celláinkra is titokzatos módon rávetül Krisztus boldog fénye. Olyan ez, mint az ikonoknál az arany háttér, ez az alap tart mindent. Új dimenzióval gazdagítja a realitást, mintegy „átkeretezi” egyszerű kis világunkat, s ebben a fényben felsejlik alapvető megajándékozottságunk ténye. S amikor rám tör, hogy amim van, mégsem elég, s ami körülvesz, nem elég jó, amikor hiányokkal viaskodom és elégedetlenség van a szívemben, szívesen idézem föl magamban Chesterton bölcs szavait: „Ha a molnár harmadik fia azt mondaná a tündérnek: ”Magyarázd meg, miért nem állhatok fejen a tündérpalotában!”, a tündér nyugodt szívvel így válaszolhatna neki:”Nos, ha már erről van szó, magyarázd meg a tündérpalotát!” És ha Hamupipőke ígyen szólana: ”Hogy van az, hogy már éjfélkor el kell mennem a bálból?”, keresztanyja válasza így hangozhatnék:”Hogy van az, hogy éjfélig ott maradhatsz?” Igen, hogy van az, hogy vagyok? Hogy van az, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettem teremtve? Hogy tőle jövök és Hozzá megyek? Hogy sorsom az Ő sorsa is, és Országában ad nekem lakóhelyet? Talán az egyik legadekvátabb emberi magatartás a rácsodálkozás, az ámulat és a hála.

Az első tanítványok kérdésére – „Mester, hol laksz?”- az igazi választ a János-prológus sejteti meg: „az Atya keblén” (Jn1,18). Jézus elsődleges és örökös lakóhelye az Atya keblén van. Ezt soha el nem hagyta, s ígérete szerint ide vonz mindnyájunkat, hogy ahol Ő van, mi is ott legyünk (vö. Jn14,3), Vele együtt az Atya keblén. Nyugalmat adó távlatot nyit és mindent felülíró örömet ad a szívembe, hogy a különféle otthontalanságainkból minket ide, ebbe a menyegzős otthonba hazavárnak.

Egy keleti szerzetesatya így fogalmaz: „Kellenek olyan szerzetesek, akik az emberek nevében különülnek el a világtól, hogy általuk a nyílt égboltra irányuljon a világ szeme. A világ azt mondja: micsoda haszontalanság! Az ájtatosok azt mondják: legalább néha eljönnének és beszélnének nekünk! De ők egészen elrejtőztek az Atya ölén. A létükkel azonban állandó, csöndes hívást sugároznak minden ember felé: Jöjj az Atyához!”

A Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér írása,

mely megjelent a Vigília folyóirat 2017. decemberi számában

 

A Kármel missziójáról »