Részletek Mirjam nővér OCD Árnyékában kívántam élni c. könyvéből

 

„Isten majd bizonnyal meglátogat titeket.” A Teremtés könyvének 50. fejezetében olvashatjuk ezeket a szavakat, melyeket a haldokló József intéz testvéreihez (Ter 50,24). A bibliai héber itt egy sajátos nyelvi szerkezetet használ, melyet szó szerint így fordíthatnánk: Isten meglátogatván meglátogat benneteket. A „meglátogatni” szó megkettőzése a cselekvés bizonyosságát, az igében foglalt történés minden kétséget kizáró megvalósulását jelzi.Egy ősi zsidó felfogás szerint, amikor kétszer halljuk egymás után a „meglátogatni” igét, az a megváltást jelöli. Ugyanezt a ritka és különös igei szerkezetet találjuk a Kivonulás könyvében, amikor az Úr az égő csipkebokorból szól Mózeshez. Ezeket a szavakat is így lehetne a leginkább hűen és pontosan visszaadni: „Látogatván meglátogattalak titeket” (Kiv 3,16). A Biblia szövegeit, ígéreteit jól ismerők számára ez azt is jelenti, hogy Isten valóban beteljesíti a József szájáról elhangzott próféciát. A mondottak fényében az sem lehet véletlen, hogy Szent Lukács Zakariás hálaénekében kétszer is Zakariás ajkára adja a „meglátogatni” igét. „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét” (Lk 1,68). „A mi Istenünk nagy irgalmassága által, mellyel meglátogatott minket a magasságból támadó” (Lk 1,78). A szentírási szövegértelmezésben és hagyományban jártas ember számára ez nyilvánvaló utalás arra, hogy eljött a megváltás ideje. „Az Ige testté lett, és közöttünk ütötte föl a sátrát” (Jn 1,14). S mi immár több mint 2000 éve alig tudunk felocsúdni a Megváltó bölcsője melletti ámulatunkból.

Szent Efrém így ír erről: „Az Elsőszülött, aki természete szerint az Atyától született, elvállalta azt a második születést, amely természetéből adódóan mulandó, hogy nyilvánvaló legyen számunkra: természetes születésünk után vár ránk egy másik is, amely természetfeletti. De miként az Isten Fia a maga szellemi valójában nem volt testi, s ez csak azután lett osztályrésze, mikor a testi születést magára vállalta, ugyanúgy mi, testi emberek sem vagyunk képesek szellemiekké válni, hacsak nem születünk újjá második születéssel. A Fiú, akinek születése felfoghatatlan, elfogadta azt a másik születést, amelynek utána lehet járni. Az első születésben azt kell meglátnunk, mily végtelen az ő nagysága, a másodikból pedig megtudhatjuk, mennyire megmérhetetlen az ő jóságos kegyelme.”

Az időtlenségben létező örök Isten belépett az időbe, és ezzel egy sorsot vett magára. S milyen ez a sors? Vajon elég komolyan vesszük-e az evangéliumok ismeretének fényében, hogy milyen emberré kellett válnia az Isten Fiának azért, hogy minket meggyógyítson halálos sebünkből, hogy képessé tegyen a szeretetre, s hazavezessen az atyai házba? „Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.  Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta.  Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.  Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.  Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. … (vö. Iz 53,2-7).

Szent Atanáz úgy fogalmaz: „Az Ige oly módon egyesült az emberi testtel, hogy képes legyen meghalni és magát mindenkiért feláldozni.” Igen, Ő vállalta ezt a sorsot, nem hátrált meg. És én?

A szeretetből megtestesült Istenember ugyanakkor igazán és mélységesen boldog ember is volt, és ez a belső, békés öröm átragyogott a környezetére is. Az ókeresztény írók – főként Karácsony misztériumára gondolva – szívesen nevezték Krisztust „a mi vidám tavaszunknak”, aki maga körül megújít mindent. Az az elvehetetlen öröm, amit ránk hagyott, ott élt Benne. Jézus a zsoltárszerzők által oly sokszor megimádkozott „boldog ember” vonásait viselte magán. „Az Úr törvényében telt kedve” (Zsolt 1,2); „lelkében nem volt álnokság” (Zsolt 31,2); „reménye, bizalma s ereje az Úrban volt” (Zsolt 39,5; 83,6; 83,13); „igazságot cselekedett minden időben” (Zsolt 105,3); „s teljes szívéből kereste az Atyát” (vö. Zsolt 118,1-2); az Ő házában lakott, vagyis mindig az Atya keblén élt (vö. Zsolt 83,5). Ez az Isten szerinti boldogság járta át, ezt óhajtotta, ezt kereste, s ezzel be is érte. És én?

A már említett égő csipkebokor jelenetben elhangzik még egy különös mondat: „Látván láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, (…) ismerem szenvedéseit” (Kiv 3,7). A rabbinikus egzegézis nagyon érdekes magyarázatát adja ennek a versnek. A kommentárok a megkettőzött „látni” igéből kikövetkeztetve a következő értelmezést adják ennek a helynek: Isten egy dilemma előtt áll. Ha nem szabadítja meg Izraelt, az azt jelentené, hogy hagyja belesüllyedni a szenvedésbe. Ez elviselhetetlen lenne Isten számára. Ha viszont megszabadítja, akkor ezzel a hűtlenség kockázatának is kiteszi a népet. Isten, aki mindent előre tud, tudja, hogy Izrael a sivatagi vándorlás alatt a bálványimádás bűnébe fog esni (megönti az aranyborjút vö. Kiv 32). A midrás így értelmezi a kétszeresen elhangzó „látni” igét: látom népem mostani nyomorúságát, és látom előre azt is, mit tesz majd, ha kiszabadul Egyiptomból. S a kommentár a következőképpen oldja föl ezt a dilemmát. Ahol a szöveg azt mondja: „ismerem szenvedéseit” – azt úgy kell érteni: ismerem a szenvedéseket, melyeket miattuk el kell viselnem, előre ismerem a szenvedést, melyet a bálványimádás miatt el kell szenvednem, de vállalom.

A Megtestesült Ige is tudott mindent, de vállalta. Az Ige megtestesült, közöttünk ütötte föl a sátrát, előre ismerte a szenvedést, amit el kell viselni érettünk, és mégis alászállt és Máriától testet öltött, hogy közöttünk éljen, hogy megszabadítson, hogy visszavezessen bennünket az Atyához. Az utolsó szó sem itt, sem ott nem a nép szenvedése, nem is a nép bűne, hanem magának Istennek a szenvedése, melyre szeretetből igent mond. És én?

Bár – ahogy a János prológusban olvassuk – „övéi nem fogadták be őt”, és a „világ nem ismerte föl” (Jn 1,10-11), mégis eljött hozzánk a mi lenyugvást nem ismerő Napunk, az igazi világosság, aki minden embert, minden sötétséget megvilágosít. Eljött hozzánk a mi jóságos orvosunk, aki minden bajunkat, betegségünket meggyógyítja. Eljött hozzánk a mi szépséges örömünk. Adjuk hát az Ő kezébe életünk, közösségünk, hazánk és világunk összegabalyodott „életfonalát”. Higgyük rendíthetetlen, gyermeki bizalommal, hogy a közénk született, Megtestesült Irgalomnak van arra hatalma, hogy – Mária erőterében – kibogozzon, megoldjon minden csomót, minden bogot az életünk összegubancolódottnak látszó fonalán.

* * * * *

 

„Menyasszonyom megkeresni indulok…”  Keresztes Szent János így foglalja össze a Karácsony misztériumát a Megtestesülésről írt Hetedik románcában.

„Menyasszonyom megkeresni
indulok, sorsát, kegyetlen
fáradozását, gyötrődését
nékem kell vállamra vennem.
Meghalok, s halálom által
Jegyesem életre keltem,
őt a tóból fölemelve
Neked visszaadom, Isten.” (Hetedik románc)

„Az Ige hústestté lett…” mondja János az evangéliumban (Jn 1,14: Lógosz szarx egeneto). Az örök Ige, aki Isten, kiüresítette önmagát és az emberekhez lett hasonló. Felfoghatatlan misztérium! Isten kenózisa, önkiüresítése. Pro nobis. Értünk.

 „Az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14). Ettől a pillanattól kezdve ott van az ígérete és a reménye annak, hogy a mi megbetegedett emberi természetünk meggyógyulhat, visszakerülhet eredeti rendeltetésébe, átistenülhet. S mivel beleszédülünk ebbe a perspektívába, ezért próbáljuk szaloncukorral, csillagszóróval, ajándékokkal hozzáférhetővé, megragadhatóvá tenni ezt a felfoghatatlan misztériumot: Isten önkiüresítését. Krisztus, az orvos, közénk jött. Vállára veszi az elveszettet, meggyógyítja a megbetegedettet. A Logosz testté lett, közöttünk élt, s a benne lévő élet lett a mi világosságunk.

Az ortodoxia Jézus születésére mint Teofániára, Istenjelenésre tekint, s egy különösen szép megnevezést használ az ünnepre. Fotosznak, azaz Megvilágosodásnak, Felfénylésnek nevezi Isten világba lépését, megtestesülését. A karácsony: Felfénylés.

A rideg, komor díszleteket (istálló, jászol, szegénység, kiszolgáltatottság, éjszaka) bearanyozza ez a „derűs, szelíd fény”. Isten boldog fénye. És ez – a  pszichológiában használt szakkifejezés szerint –  „átkeretezi”, más arányokban láttatja az egész történetet: a külső sötétséget,  a kitaszítottságot, a születés nehéz körülményeit, majd az ezt követő eseménysort, a menekülést, Heródes mészárlását, az egyiptomi éveket. Isten fénye, Isten szelíd, derűs fénye rávetül mindenre, ez adja meg az alapot, mint az ikonoknál az arany háttér. Ez tart mindent.

Ugyanígy van a Színeváltozás jeleneténél is, vagyis Jézus Krisztus személyének isteni természete felől való megmutatkozásakor, amikor a Tábor hegyén három tanítványa előtt külseje, teste ragyogó fénybe öltözött. Ez szintén „átkeretezte”, más látószögbe helyezte az azt követő passiót és keresztrefeszítést.

Mindenen végigvonul Isten boldog fénye, ez az arany háttér, ami mindent tart.

Isten jelenlétének a felfénylései kegyelemként a mi életünkben is tetten érhetőek. Dolgozzunk azon, hogy mi is át tudjuk keretezni a saját mindennapi valóságunkat, hogy ez a derűs, szelíd fény, Isten boldog fénye legyen az alap, ami megtart mindent, és ami új fényben, új arányban láttatja a valóságot. Krisztus arcának ránk sugárzó fényében rátalálhatunk az elveszített viszonyítási pontra, és újra feltárulnak előttünk a helyes arányok, melyeket az önzés, a megbántottság, a félelem, a harag eltorzított.

„Kafka – írja Pilinszky – egy angyal szemével látja a világot. Egy olyan »tiszta« angyal szemével, aki hátat fordít az Atyának. Ettől oly képet ad, nemcsak az életről, de a létről, a teljes univerzumról, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan, mint egy rézmetszet. Tehát negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív kép a mindenségről. A negatívról előhívott valódi képre egyedül az Atya szeme (szeretete és kegyelme) képes. Az Atya szeme a negatívról elő tudja hívni a pozitívot, a valódi képet. (A mélypont ünnepélye I. 398-399.)

Mária és József, mert tisztaszívűek voltak, az Atya szemével, az Atya tekintetén keresztül látták a világot, az embereket, egymást, magukat, az eseményeket, a történéseket. Ezért nem omlottak össze, nem zavarodtak össze, történhetett bármi. Ezért lehetett csend, béke, öröm és hála a szívükben. Pedig a külső események nem egy kiszámítható séma szerint zajlottak. Mária élete többször is tótágast állt, kezdve az angyali üdvözlettel… Biztosan nem így gondolta el, ezt nem lehetett kiszámítani. És mégis, sehol nem látjuk azt, hogy Mária elégedetlenkedett volna, hogy zsörtölődött volna, hogy lázadozott, panaszkodott volna. Hogyan lehetséges ez? „Boldog vagy, mert hitted…” – mondja neki Erzsébet. Ez a kulcs. Ráhagyatkozott az Atyára, mindenben meglátta ezt a fénylő „alsó szálat.” Máriában – Jézushoz hasonlóan – csak igen volt, csak AMEN! Anyai szeretetében adjon nekünk is részt ebből a hozzáállásból.

Amit Szent Sámsonról nevezett Jánosról, erről a XVII. századi kármelita misztikusról írnak, az vonatkozhatna Szűz Máriára is. „János épp azért tudott mélyebben meríteni az életből, mint azok, akik bonyolult stratégiákat szőnek boldogulásukra, mert oly kevés gondot fordított a saját boldogulására, azért, mert egyszerűen élt. János nem fogalmazott meg feltételeket. Sokan nélkülözhetetlennek tartják a boldog élethez az egészséget, a jólétet, a karriert, az előnyös személyes kapcsolatokat, stb. Nem így János. Élete mélypontjain nem úgy tekintett magára, mint aki a rövidebbet húzta, hanem inkább Istenre függesztette a tekintetét, aki pontosan akkor tudja felfedni magát számunkra, ha elszakadunk az önmagunkért érzett gondtól. Fogyatékossága, a családját ért veszteségek, szegénysége, időnkénti hajléktalansága és betegségei ellenére János úgy érezte, hogy mindig körülveszi őt Isten egyszerű és lényegi szeretete. Az Istenhez való magától értetődő odafordulás révén érezte János az Ő szeretetteli közelségét. Ennek köszönhetően élhetett teljes és jó életet. Isten szeretete volt élete középpontja, amely körül minden forgott. Ezt a szeretetet ajándékba kapta Istentől. Nem a szegénység, nem a fogyatékosság, nem a hozzátartozók elvesztése, nem a szomorú társadalmi viszonyok voltak hivatottak élete középpontját jelenteni. Bár fájdalmasan éreztették jelenlétüket, de nem ezek voltak hivatottak a lényeget jelenteni a számára. Ha attól tette volna függővé magát, hogy valaki vagy valami kompenzálja-e a fogyatékosságáért vagy testi és lelki szenvedéseiért, akkor nem lett volna képes egyszerűen megnyílni Isten szeretetére. Megmaradt volna a keserűségben és a búban, az önsajnálatban és a pesszimizmusban.”

Edith Stein, már elhurcolása után, a táborban így foglalta össze meglátását az életről: „A világot ellentétek alkotják… Végső soron semmi sem marad meg ezekből az ellentétekből. Csak a nagy szeretet marad meg.”