„Arca békét és örömöt sugárzott; soha nem látszott csüggedtnek, soha nem tűnt úgy, hogy neheztel, akár önmagára, akár az irányítása alatt állókra; mindig szelíden bánt az emberekkel.” Így jellemzi egy szerzetestársa Keresztes Szent Jánost. Ez a fajta öröm kétségkívül nem pusztán a fájdalom hiányának gyümölcse. Keresztes Szent János szövéssel foglalkozó szegény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot a kopár Kasztíliában, 1542-ben. Apját, Gonzalo de Yepest gazdag szülei kitagadták az örökségből, mert rangján alul házasodott, és János gyermekéveit meghatározta a családban megtapasztalt szegénység, illetve a szüleit összefűző gyöngéd szeretet. Gonzalo korai halála nyomorba taszította feleségét, Catalinát és a két életben maradt gyermeket, Franciscót és Jánost. Az anya egyik városból a másikba vándorolt munkát keresve, míg végül Kasztília nemzetközi kereskedelmi központjában, Medina del Campóban telepedett le. Örömükre Jánost itt felvették egy szegények számára alapított iskolába, ahol jó előképzettséget kapott ahhoz, hogy kamaszéveiben betegekkel foglalkozhasson a medinai kórházban. Miután évekig gondoskodott a betegekről, alamizsnát kéregetve számukra a nyüzsgő városban, s késő estébe nyúlóan készült az akkoriban alapított jezsuita iskola óráira, huszonegy évesen arra a megérlelt döntésre jutott, hogy Istennek szenteli életét a kármelita rendben.

Kármelita szerzetesi tanulmányait egy másik európai központban, Salamanca egyetemi városában végezte. Az itt töltött évek során sok tapasztalatot gyűjtött a tudományos és a közösségi életről, az egyetemi viták és a rendi szabályok világában. Ám az örökfogadalom küszöbén válságba került: talán a Salamancában megtapasztalt viszonylagos kényelem és az élet sebeiről szerzett gyermekkori tapasztalatai közötti éles ellentét volt az, aminek hatására megkérdőjelezte kármelita hivatását, és úgy döntött, hogy a sokkal szigorúbb karthauzi életmód mellett teszi le a voksát. Ezt már eldöntötte, amikor 1567-ben találkozott Avilai Szent Terézzel, aki felismerte János lelkületét, megosztotta vele a kármelita rend megreformálására vonatkozó terveit, és megnyerte őt az ügynek.

Duruelo egy falucska a kasztíliai pusztaságban – itt kezdte el János három társával együtt a sarutlan kármelita életet: intenzív ima, a környező falvak lakóinak lelkipásztori gondozása, szigorú szegénység. A reform gyorsan terjedt, formációs házak nyíltak. A még mindig fiatal János 1572-ben újra csatlakozott Avilai Szent Terézhez; a „Madre” hívatta, hogy segítsen neki az avilai Megtestesülés-kolostor irányításában. Ekkoriban körülbelül száznyolcvan szerzetes nővér lakott itt, valamennyien csüggedt lelkiállapotban, szegényen – de nem önként választott szegénységben –, és rettegtek a reformtól. János tapintata és szelídsége nagy hatást gyakorolt rájuk, és a közösség mély megújuláson ment keresztül.

Csakhogy János jelenléte és reformjai bosszantották azokat a szerzeteseket, akik nem osztoztak lelkületében, és ellenségességük olyannyira elmélyült, hogy 1577 decemberében rátámadtak erre az egyszerű férfira. Elrabolták, titokban a Guadarrama-hegységen keresztül a toledói kolostorba hurcolták, s itt bezárták. Kilenc hónapig élt itt elkülönítve egy aprócska cellában, megfosztva a fénytől, a megfelelő élelemtől, a tiszta ruhától, fagyos hidegben, majd fullasztó hőségben; csupán hetente egyszer jöhetett elő onnan – s akkor is csak azért, hogy megkorbácsolják. Mindehhez lelki kínzás és a halállal való fenyegetés társult, amely istenkapcsolatát is megtépázta. Mégis, e bezártságban, sötétségben és e gyötrelmek közepette János – akárcsak Jónás a cet gyomrában, mint később írta – olyan módon tapasztalta meg szeretett Krisztusa jelenlétét, hogy ez világosságot, szabadságot és békét – „szellemi föltámadást” (2SÉ 6,1) hozott számára. Erről a „feltámadásról” szólnak a börtönben írott versei – köztük a „Szellemi páros ének” is. János nem csupán misztikus és költő volt; páratlan gyakorlatiasság is jellemezte, melyet fogvatartói is megtapasztalhattak 1578 augusztusának közepén, amikor egy éjszaka – drámai körülmények között – megszökött a fogságból.

Miután sikerült újra csatlakoznia társaihoz, Jánost a viszonylag biztonságos Andalúziába küldték. Tíz esztendőt töltött különböző dél-spanyolországi rendházakban: Sierra de Segura magányában; az inkvizíció által zaklatott Baeza egyetemi városában; egy mór luxuspalotára néző szegény granadai kolostorban. A mély imaélet és a kármelita testvéreiről és nővéreiről való lelkipásztori gondoskodás mellett időről időre irodalmi tevékenységet folytatott, vikárius-generálisként pedig sokat utazott. Egy olyan korban, melyre a vallási merevség és a közöny két véglete egyaránt jellemző volt, János kitűnt személyes gondoskodásával és a hit felébresztésének képességével.

1588-ban, miután visszatért Kasztíliába, egy segoviai perjelségbe helyezték. Számára itt vette kezdetét az utolsó és talán legsötétebb éjszaka – amit azonban a Vőlegény iránti szerelme nappallá változtatott. A kolostor élén konfliktus támadt: az akkori elöljáró olyan intézkedéseket erőltetett, melyeket János a rendre nézve ártalmasnak s az egyes testvérekre nézve igazságtalannak tartott. Ugyanekkor egy korábbi alárendeltje baljóslatú rágalomhadjáratot indított ellene, melynek célja az volt, hogy Jánost eltávolítsák a reformok közeléből, melyekért szinte életét is adta. E háttér még inkább rávilágít a szavaiban rejlő valódi bátorságra: „Ahol pedig nincs szeretet, oda vessen szeretetet, és szeretetet fog ott aratni.” (Levél a Megtestesülésről nevezett Mária anyának.)

Miközben e hadjárat tartott, János elöljárója legutóbbi intézkedését készült végrehajtani, melynek értelmében Mexikóba kellett volna hajóznia. Ám ekkor kiderült, hogy az az „apró láz”, melynek kezeltetésére Ubedába utazott, valójában orbánc – egy visszataszító betegség, melynél csak a vele kapcsolatos műtét fájdalma volt rosszabb, meg a perjel ellenségessége, aki nem örült János jelenlétének. A szeretet itt valóban szeretetet szült: János halálos ágyánál a perjel zokogva kérte rendtársa bocsánatát. Szeretet és erőszak, öröm és fájdalom elegyének ékköve ez a jelenet – s mindez végigkísérte a szent életét, aki az „éjszakában” „a nap fényének reménységét tartalmazó” koporsót látta (vö. 2SÉ 9,8). Úgy halt meg, mint aki hazaérkezik – haza a Vőlegényhez, akitől az életet tanulta: „Legvégül szereteted foka alapján ítélnek meg. Tanulj meg szeretni úgy, amint Isten akarja, hogy szeressünk, s úgy, amennyire tőled telik” (A Lobogó Istenszeretet c. könyvből).

  1. december 14-e első pillanataiban halt meg, amikor a harangok éjfélt kongattak.

 

Iain Matthew OCD: Az ima évszakai c. könyvből

Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék 2014

A könyv itt megrendelhető! >>

 

Mint egy új tavasz… (A Feltámadásról nevezett Colette-Marie OCD nővér írása) >>