(részlet Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nővérünk naplójából)

 

Kimeríthetetlen téma. A teljesség igénye nélkül szeretnék róla írni, ami éppen eszembe jut. Gondolom, újra és újra vissza fogok térni rá, ha valami fontos gondolat villan be.

Az evangélium szíve, központi gondolata a főparancs és Jézus új parancsa, illetve hogy az Atya kinyilatkoztatja önmagát Jézusban, Isten, aki maga a Szeretet. Isten kinyilatkoztatja, mennyire szeret minket, s hogy értünk, megmentésünkért elmegy a végsőkig.

A szeretet parancsa kötelez minden keresztényt. Bennünket, szerzeteseket, akik az evangéliumot radikálisabban akarjuk megélni, ennek a parancsnak megtartása még inkább kötelez. Az első keresztényeket erről ismerték fel: Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Minket is erről kellene, hogy fölismerjenek: mennyire szeretjük egymást! Nem elég, ha szerzetesi ruhát hordunk, bár ez is fontos jel, tanúságtétel, hogy Istenhez tartozunk. Fontos, hogy szeretetünkkel is tanúságot tegyünk – szeretetünkkel egymás és mindenki iránt, akivel kapcsolatba kerülünk.

Szentanyánk is három dologról beszél, ami legfontosabb feltétele imánknak: tiszta szeretet, alázat, mindenről való lemondás. Ez a három összefügg.

Lehetetlen igazán szeretni alázat nélkül, azaz a magam és a másik ember igazságának elfogadása nélkül. Vagyis a másik értékeit ismernem kell, el kell fogadnom, hogy örülni tudjak neki. Ismernem kell a magam értékeit is, hogy szolgálni tudjak velük. Ismernem kell a magam korlátait, gyöngeségeit, hogy ne képzeljek magamról túl sokat, és ne nézzem le a másikat.

Szeretni is lehetetlen lemondás nélkül, hiszen milyen sokszor le kell mondanom a magam kényelméről, szükségleteiről, ötleteiről, milyen sokszor meg kell tagadnom önmagamat a másik kedvéért, hogy a másik is növekedhessék!

Gyermekkorom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy elsősorban nem az afrikai éhezőket kell szeretnem, akik távol vannak, hanem azokat, akikkel együtt élek és nap mint nap találkozom. Ez a gondolat követett a Kármelbe is, és az évek múlásával növekedett. Veszélye lehet talán, hogy könnyen beszűkíti az embert, csak a maga és övéi érdekeit tekinti, és nem foglalkozik mások gondjaival, nyomorúságával. Eddig azonban úgy találtam, hogy nem zárt be egy szűk világba. Bárhol bárkivel találkoztam (utcán, kórházakban, tanfolyamokon, vendégrészben, ismerősök elbeszélései alapján), megnyílt a szívem gondjaikra, és imáimban gyakran vittem őket Isten elé. Vittem azokat is, akiket nem ismerek, de hasonló nyomorúságokkal küszködnek.

Ha most a testvéri szeretetről szeretnék írni, két ige van, ami éveken át elkísért, segített és figyelmeztetett.

Az egyik: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Gondolom ez is motivált életem felajánlására a közösségért. Ez az ige azt mondja nekem, hogy életemet kell odaadnom testvéreimért, nem csupán a halálomat, bár az is benne van. Életemet, minden napomat, önmagamat, cseppenként és maradék nélkül odaadni. Apróságokban. Nem elég a hősies, látványos dolgokat keresni.

A másik: „…letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt.” (Jel 12,10) Ez egy nagy figyelmeztetés! Isten eltaszítja azokat, akik folyton vádolják testvéreiket, akár jogos a panaszuk, akár nem. Teréz ezt talán így fogalmazza meg: Szemkötőül használjuk saját hibáinkat, s ne a nővérek hibáin rágódjunk és botránkozzunk! Isten, aki a mi szerető mennyei Atyánk, annak örül, ha látja, gyermekei szeretik egymást és békességben élnek együtt. Tehát nagyon vigyázzak! Ne vádoljam nővéreimet, még Istennek sem, mert ezzel fájdalmat okozok Neki, s magamat szakítom el Tőle! Ezért nagyon igyekeztem, több-kevesebb elbukással, hogy ne ítélkezzem nővéreim fölött.

Van egy hibám, amelyre többször is fölhívtad figyelmemet: kritikus vagyok. A Jóistentől különösen éles logikát kaptam. Emlékezetem rossz, ha adatok, nevek megjegyzéséről van szó, de az összefüggések, gondolatmenetek, logikai lépések megmaradnak. Egy-egy esemény, döntés, cselekedet lehetséges (nem feltétlenül bekövetkező) következményei végigfutnak az agyamon. Ez idáig jó. Csakhogy túl könnyen észreveszem az ellentmondásokat, illetve a negatív lehetőségeket. Ez pedig arra hajlamosít, hogy kritikus vagy pesszimista legyek. Sokszor nem értem az eseményeket, és ezek megviselnek. Talán jobb is nem tudni mindenről, elég a saját dolgommal foglalkozni – kevésbé zavarja meg a békét. Ugyanakkor felelős vagyok azért, ami a közösségben történik, kötelességem a veszélyekre fölhívni a figyelmet. Nos, ez komoly feladat, komoly probléma számomra. Mit kíván a szeretet törvénye? Mindenkiről jót feltételezni. S ha valami rossz tendenciát érzek? Nem tudom. Nem tudok jobbat, mint imádkozni és remélni. Ez a terület még megváltásra szorul bennem, növekednem kell a szeretetben. Még hosszú út áll előttem.

A szeretet területén sok nehézséget okoz, hogy nem tudjuk, mi a jó a másiknak, hogyan szerethetjük őt helyesen? Például eszembe jut egy nővér, akivel az egyik héten együtt dolgoztunk a konyhában: én főztem, ő volt a segítő. Gondoltam, egy kicsit segítek neki, legyen ideje a többi feladatára. Ezért főzés közben lassanként elvégeztem az ő munkáját is: mosogattam, megfőztem a kávét és a többit, őt pedig elengedtem. Hét végén véletlenül hallottam, hogy az elöljárójának panaszkodik: mennyi munkája volt a héten, és még a segítő is ő volt – pedig be se kellett tennie a lábát a konyhába. Megértettem, hogy nem feltétlenül teszek jót, ha a másik feladatát elvégzem.

Külön nehézség lehet az elöljáróval való kapcsolat. Fontos a szeretet, mindkét részről, Szentanyánk többször kiemeli. Fontos a tisztelet is ugyanakkor, hogy természetfölötti módon lássuk elöljárónkat, hogy engedelmességünk krisztusi lehessen. Nehéz meghúzni a határt szeretet, közvetlenség és túlságos bizalmaskodás között, tisztelet és udvarias eltávolodás között. Sokszor nehéz eldönteni, mikor kell szólni és mikor hallgatni, mikor odamenni és mikor diszkréten félrevonulni, inkább nem zavarni. Bevallom, nem jutottam el odáig, hogy helyesen tudnék megkülönböztetni. Általában a visszavonulás útját választom, a minél kevésbé terhelni útját, de ez sokszor nem helyes. Szeretetemet konkrétan úgy próbálom kifejezni, hogy igyekszem teljes szívvel engedelmeskedni, igyekszem jól lenni, hogy minél kevesebb gondot okozzak, és kérem a Jóistent, Ő közvetítse, amit én nem tudok kifejezni, amihez nem találok megfelelő eszközöket. Ha a helyemen vagyok, hűségesen, teszem a dolgom, imádkozom, a többit talán a Jóisten kipótolja.

A testvéri szeretetről eszembe jut Jézus mondása: „…amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40) Werner József atya erről azt mondta egy alkalommal: legkisebb az, akit a legkevésbé szeretünk. Ez jó lecke. Megvizsgálni lelkiismeretemet: ki az, akit most a nővérek közül legkevésbé szeretek, aki a legtöbb nehézséget okozza nekem? Ahogy őt szeretem, úgy szeretem Jézust. Oda tudok-e hozzá menni őszinte kedvességgel, jóakarattal, észreveszem-e gondját, baját vagy örömét, fel tudom-e ajánlani segítségemet, tudok-e időt ajándékozni neki a szabadidőmből (például rekreációs napon)? Érdekel-e, mi van vele, benne, a szeretteivel? Vagy igyekszem elkerülni, lehetőleg rá sem pillantani, napokig egy mosollyal sem megajándékozni?

A szeretetet mindig újra kell kezdeni. Mindannyian követünk el hibákat, megsértjük egymást egy-egy tapintatlan gesztussal, szóval, mulasztással, figyelmetlenséggel. Vétkezünk hűtlenséggel vagy bármivel, s ez akaratlanul is kihat mindnyájunkra (akkor is, ha konkrétan nem tudom, mi történt, egy-egy elkövetett bűn megterheli az egész közösséget). Ekkor pedig fontos a megbocsátás, az újbóli bizalom, visszatérés a szeretethez. Nem könnyű feladat. Ha azt látom, ez a nővér nem mondott igazat, már megint csúsztatott, féligazságot mondott – és mégis, újra bízni, remélni, hogy megváltozhat, mentséget keresni számára, jó tulajdonságaira figyelni, ismét őszinte szeretettel és jóakarattal fordulni felé. Ez bizony nem könnyű.

Elrontani egy kapcsolatot elég könnyű. Egy meggondolatlan, indulatos szó elmérgesítheti két nővér közt a kapcsolatot, és néha milyen nehéz helyrehozni! Évekig is cipelhetik a terhét. Nagyon kell ezért egymásra figyelnünk! Például nemrégiben történt. Karácsony volt, ami a sekrestyében rengeteg munkával jár, előkészíteni minden szükségeset. Szokás szerint végig is gondoltam, előkészítettem, hogy annak idején kéznél legyen. Az egyik nővér a tudtom nélkül pakolgatott a sekrestyében, ezt-azt áthelyezett, ahogy jónak látta, bár tudja, hogy ezt nem szeretem. Mérges lettem, amikor észrevettem, és a többletmunkának sem örültem, de különösen az zavart, hogy miért szólnak bele a dolgomba? Első haragomban gondoltam, számon kérem tőle és megkérem, máskor beszéljük meg. Aztán eszembe jutott, hogy most nem tudnék indulat nélkül szólni, csak megbántanám, amivel többet ártanék, mint használnék. Ha megsértem a szeretetkapcsolatot, utána sokkal nehezebb helyrehozni. Megvárom, amíg lenyugszom. Megvártam, megnyugodtam, s már nem láttam szükségesnek, hogy okvetlenül szemrehányást tegyek.

Nagyon fontosnak ítélem az elfogadás szellemét. Elfogadom a másikat olyannak, amilyen, s nem akarom feltétlenül a saját képemre és hasonlatosságomra alakítani.

Erről eszembe jut egy nagypéntek. Főztem, és a segítőmet hiába vártam, csak telt az idő, de nem jelentkezett, viszont szükségem lett volna rá. Nem emlékszem, megkerestem-e vagy mást küldtem érte, de a hívás ellenére sem jött. Nem hangzott el egy szó sem, de minden módon kifejezte dühét és sértettségét. Nagyon bántott, és imámban az Úr elé vittem: Istenem, mindig ilyen lesz? Vagy még rosszabb? Ilyen nővérrel, nővérekkel hogyan lehet egy életet leélni? Nagyon gyötrő gondolataim voltak. Nagyon szenvedtem az imában. Nem emlékszem, volt-e valami gondolat, ami segített, mindenesetre az ima végére elfogadtam Isten kezéből a nővéreimet úgy, amint vannak, bízva, hogy Ő vigyáz és megőriz minket, mindannyiunkat. Amikor jöttem le a kisházakból (akkor még fenn laktunk) a közös imára a kápolnába, megláttam egy hatalmas szivárványt. Béke töltött el. Jól van ez így. Isten megerősítette a szövetségét velem, velünk.

Eszembe jut még egy tapasztalatom: nem szabad hinnünk az első benyomásnak, rokonszenvnek. Többször találtam úgy, hogy egy nővér, aki elsőre távolinak vagy idegesítőnek tűnt, később tőle kaptam a legtöbb figyelmességet, kedvességet, megértést. Aki pedig elsőre megértőnek, nagyszerűnek tűnt, egyre távolabb került.

Hagyom-e, befogadom-e a másikat a szívembe? Odatapadok-e, ragaszkodom- e valakihez túlságosan? A másikkal való kapcsolatomban kit szeretek igazán: magamat, mert ez nekem valamiért jó, vagy a másikat, és ekkor képes vagyok meghozni érte azt az áldozatot is, ami neki jó, bár nekem talán nehéz?

Mára ennyit. Ez jutott eszembe, a teljesség igénye nélkül. Saját tapasztalataim és küzdelmeim alapján próbáltam összefoglalni, amit a szeretetről tudok, ami a Szentírás és Szentanyánk művei alapján leszűrődött bennem.