Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nővér írása

Az Ószövetség idején

Az Ószövetség lapjain újra és újra felhangzik a kérés: „Mutasd meg nekem arcodat!” (Kiv 33, 13) és „Mondd meg nekem, mi a neved?” (Ter 32, 30) Az ember keresi Istent. Keresi arcát, kérdezi nevét – azaz keresi a Személyt, akit az Arc, a Név jelöl: Istent. Az ószövetségi ember a zsoltárossal együtt imádkozza:

„Szívem rólad mondta:
’Keressétek az ő arcát!’
A te arcodat keresem, Uram.
Ne rejtsd el előlem arcodat.” (Zsolt 27, 8-9)

Jákob egész éjjel küzd az Úrral. Virradatkor megkérdezi: „Mi a neved?” (Ter 32, 30) Az Úr nem válaszol: „Miért kérdezed a nevemet?” (uo.), de megáldja, és új nevet ad Jákobnak: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek!” (Ter 32, 29) Jákob új önazonosságot kap: meglátja, ki ő Isten szemében. Nem Jákob, a csaló, hanem Izrael, aki küzdött Istennel és emberekkel, és győzedelmeskedett (vö. Ter 32, 29).

Magunkat csak Isten felől ismerhetjük meg. Istent pedig csak a saját megszenvedett tapasztalatunkból. Életünk során ezt a két döntő fontosságú kérdést kell megválaszolnunk ahhoz, hogy eligazodjunk a világban és értelmes, boldog életet éljünk: Ki vagy Te, Uram? És ki vagyok én? Az egyik kérdésre azonban csak a másikból jöhet a felelet. Magamról csak az Isten szemével alkothatok helyes képet. Istent pedig csak saját eleven tapasztalataim alapján tudom megismerni, amikor az ismeret nem áll meg a tudatom szintjén, hanem útnak indít, a szívemig hatol.

Mózes, a Szentírás tanúsága szerint, a legszelídebb férfi volt, aki a földön lakott (vö. Szám 12, 3), akivel az Úr szemtől szembe beszélt, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni (vö. Kiv 33, 11). Isten is tanúságot tesz mellette e szavakkal: „Mózes, az én szolgám egész házamban meghitt, mert vele szemtől szembe beszélek, s ő nyíltan, nem rejtélyekben és jelképekben látja az Urat.” (Szám 12, 7-8)

Mózes a puszta belsejéből indul el az égő csipkebokor felé. Isten akkor, a Hóreb hegyén kimondja a nevét: „Én vagyok, aki van.” (Kiv 3, 14) Mózes a szent hegyen nemcsak az Isten nevét ismeri meg, hanem saját maga új önazonosságát is: „Mózes így szólt az Istenhez: ’Ki vagyok én…?’ Isten ezt válaszolta: ’Veled leszek…’” (Kiv 3, 11-12) Vagyis Te az vagy, akivel én vele vagyok. Ez határoz meg engem a legigazabbul. A legmélyebb biztonságom, a békém, az örömöm, az erőm alapja ez a tény: Én veled vagyok. Sokszor rejtetten, csöndes jelenlétben, a fényes felhő sátrában, de ez elég. Mózes ennek erejében vállalja a küldetést, amelyet Isten bíz rá.

„Azt parancsolod, hogy vezessem fel ezt a népet, de nem adod tudtomra, kit küldesz majd velem! … Ha kegyelmet találtam színed előtt, mutasd meg nekem arcodat, hogy ismerjelek, és valóban kegyelmet találjak szemed előtt.” (Kiv 33, 12-13)

Ám Isten lényegét a hozzá legközelebb álló emberek sem foghatják fel. Kinyilatkoztatja magát: megmutatja, hogy Ő uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű (vö. Kiv 34, 6), megmutatja Mózesnek egész jóságát és kimondja előtte az Úr nevét (vö. Kiv 33, 19), „ám arcomat nem láthatod” (Kiv 33, 20). Szép Istennek ez a gyengédsége: „De íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára! Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod!” (Kiv 33, 21-23)

Az Ószövetségben Isten nagy barátai: Ábrahám, Izsák, Jákob ősatyáktól Mózesen, Dávidon, Illésen és a többi prófétán át, mind meghívást kaptak erre a kapcsolatra. Meghallották Isten hívó szavát és követték. Elindultak egy úton, s útközben, a különböző események közepette ismerték meg egyre mélyebben az Urat. Amikor elindultak, nem tudták, mi vár rájuk, merre vezet az út. Hitből engedelmeskedtek. Ábrahám nem érte meg, hogy övé legyen a föld, melyet Isten neki és utódainak ígért. Mózes nem mehetett be az Ígéret Földjére, ahová el kellett vezetnie Isten népét. És mégis mindketten megérkeztek. Istennel jártak és megérkeztek Isten országába. Isten országa maga az út, amelyet Isten jelenlétében teszünk meg.

„Aki a dicséret áldozatát áldozza, az tisztel engem;
és akinek útja szeplőtelen, annak megadom, hogy meglássa Isten üdvösségét.” (Zsolt 50, 23)

És Isten üdvössége, amelyet vágyva vágytak látni az emberek, Jézus Krisztus személyében megjelent a földön.

Mária, amikor az Úr angyala hírül viszi neki: „Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni.” (Lk 1, 31-32), hittel befogadja az Igét, Isten kezére bízza magát: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1, 38) Mária még nem látja, nem érti, miképpen lesz ez, de bizalommal elindul Isten felé azon az úton, amelyre őt hívja.

Erzsébet szintén nem láthatja testi szemeivel Isten arcát. Amikor azonban Mária köszönti őt, méhében a magzat felujjong, és őt betölti a Szentlélek, Erzsébet mindenkinél előbb felismeri Isten jelenlétét. Látja a hozzá érkező Urat.

„Az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 14)

Jézust születése után negyven nappal felviszik Jeruzsálembe a templomba, hogy bemutassák az Úrnak (vö. Lk 2, 22). Az Isten Fia első alkalommal jelenik meg népe körében. Eljött Izraelhez, mely annyira vágyódott meglátni Isten üdvösségét, Isten arcát.

„Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta.” (Jn 1, 9. 5) Ketten ismerik fel csupán a gyermekben az Úr Felkentjét: Simeon és Anna prófétaasszony.

Simeon, az „igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne” (Lk 2, 25), hittel az Úristen vezetésére bízza magát, nyitottan a Lélek indításaira. Igazak rá a zsoltáros szavai: „aki a dicséret áldozatát áldozza, az tisztel engem”, azaz istenfélő férfiú – féli Istent, aki a Teremtő, az Örökkévaló, akinek útjai nem a mi útjaink, akinek gondolatai nem a mi gondolataink, hanem mérhetetlenül felülmúlják azokat (vö. Iz 55, 8-9), és tisztelettel leborul Őelőtte. Ezt jelenti számomra a dicséret áldozatát bemutatni. Olyan sokszor nem értjük Istent, olyan sokszor elrejtőzik előlünk, olyan sokszor enged meg fájdalmas tapasztalatokat, olyan sokszor megvárakoztat, hogy úgy tűnik, végleg elhagyott – és akkor, tudva a helyünket (Ő a Teremtő, mi a teremtményei), tudva, hogy Ő jóságos és emberszerető Istenünk, hittel és bizalommal Rá hagyatkozunk. Továbbá Simeon igaz férfiú, „akinek útja szeplőtelen”. Neki szól az ígéret: „annak megadom, hogy meglássa Isten üdvösségét”. Simeon hitt az Írás szavainak, hitt a Lélek sugallatának, és várta az Úr Felkentjét. Szívét tisztán megőrizte, nem engedve, hogy a világ gondjai elnehezítsék, teljesedett benne Jézus szava: „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5, 8) És valóban: Simeon meglátta a Gyermekben Istent. Ezzel beteljesedett az élete: „most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, békességben” (Lk 2, 29).

Hasonlóképpen Anna prófétaasszony, aki „böjtöléssel és imádsággal szolgált a templomban éjjel és nappal” (Lk 2, 37), a benne levő hiányokat megnyitotta Isten felé, egész valóját átengedve Neki. És Isten megmutatta neki Arcát, ami után vágyakozott.

Izrael évszázadokon át várta az Úr Felkentjét. Vágyva vágyódott látni az Úr arcát. Miért nem ismerte fel látogatásának idejét? Mindazok, akik azon a napon ott voltak a templomban, láthatták Krisztus arcát, de nem ismerték fel benne az Örök Atya Fiát. Isten Arcának látása ugyanis a szívünkben dől el, a kérdés: elég tiszta-e hozzá? Kérjük az Urat: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem!” (Zsolt 51, 12)

„Krisztus akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt, hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra.” (Fil 3, 10-11)

Az Újszövetség idején

„’A te arcodat keresem, Uram.’ (Zsolt 26, 8) Istenem, te magad oktasd lelkemet, hol és hogyan keressen téged, hol és hogyan találhat meg téged. Sohasem láttalak még téged, Uram, Istenem, és arcodat nem is ismerem.

Mire való, magasságbeli Uram, mire való ez a te messze távolléted? Mit tehet a te szolgád szeretetedtől gyötrődve, és messze elvetve színed elől? Lángolva vágyakozik, hogy megláthasson téged, és íme, arcod nagyon is távol van tőle. Szeretne közelebb jutni hozzád, de íme, lakóhelyed megközelíthetetlen. Áhítozva keres téged, de nem találja arcodat.

Uram, te vagy az én Istenem és Uram, de még sohasem láttalak. Te alkottál, majd pedig újjáteremtettél, minden javam tőled való, és mégsem ismerlek téged. És végül is a te látásodra teremtettél engem, de még sohasem értem el, ami végett teremtettél engem.

És te, ó, Uram, meddig, meddig rejted el arcodat előlünk? Mikor tekintesz ránk, és mikor hallgatsz meg minket? Mikor világosítod meg szemünket, és mikor mutatod meg nekünk arcodat? Mikor ajándékozod magad nekünk?

Taníts meg engem, hogyan keresselek, és mutasd meg magad, amikor téged kereslek. Hiszen keresni sem tudlak, ha erre meg nem tanítasz, és megtalálni sem bírlak, ha te meg nem mutatod magad. Kereslek vágyammal, és óhajtalak keresésemmel; találjalak hát meg szeretetemmel, és szeresselek, ha megtaláltalak.” (Szent Anzelm: Proslógion)

Az ószövetségi ember vágyakozása Isten látása után az Újszövetség idején is folytatódik. Miért? Hiszen Isten megmutatta nekünk Arcát Jézus Krisztusban. Hiszen Jézus az „Atyaisten dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1, 3) és Isten ismerete felragyogott Jézus Krisztus arcán (vö. 2 Kor 4, 6). Jézus maga mondja tanítványainak búcsúbeszédében: „Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14, 9).

Miért mégis a keresés újra és újra? Ennek oka, hogy a szívünk még nem elég tiszta. Újra és újra rárakódik az út pora, és elhomályosítja látásunkat. Az utolsó vacsorán Jézus, hogy szeretetének végső jelét adja, mosni kezdi tanítványainak lábát. Péter megrendülve a Mester megalázódásától tiltakozik: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” (Jn 13, 8) Jézus válaszára – „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.” – Péter, aki egész lényével Mesterén csügg, felkiált: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!” Jézus válasza: „Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.” (Jn 13, 10. 15, 3) A Istent kereső lélek az Ő szavát hallgatva megtisztul. Isten Igéjében újra és újra megfürödve tisztul meg látásunk. Ehhez azonban fontos Jézus parancsát is követnünk: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Ha tehát én, az úr és mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát hagytam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 34. 14-15) Jézus megmossa lábunkat. Minden szentgyónásban megtisztít minket és helyreállítja, sőt elmélyíti a Vele való kapcsolatunkat. Ugyanakkor elvárja, hogy mi is ezzel a lelkülettel forduljunk testvéreink felé. Hiszen mindannyian az élet zarándokútján járva – hol poros, hol sáros úton járva – bepiszkoljuk lábunkat, az éles kövek esetleg meg is sebeznek. Készek vagyunk-e lehajolni, a piszkos lábat megmosni, a sebeket bekötözni – a másikra irgalmasan tekinteni és felemelni, elismerve istengyermeki méltóságát? Ha erre készek vagyunk, felismerjük benne az Istent, mindnyájunk Atyját. Felismerjük a hozzánk érkező Urat.

Ebben rejlik egyik oka annak is, miért fontos számunkra az Úr arcát keresni. Istent keressük, mennyei Atyánkat, vágyódunk a Vele való közösségre. Epedünk a Szeretet után, melyet Ő oltott belénk. Az Atyához azonban csak Krisztuson keresztül juthatunk el, aki „az út az igazság és az élet” (Jn 14, 6), és „senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Lk 10, 22). Jézus maga mondja tanítványainak: „Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.” (Jn 14, 7) Ezért fontos Jézus Krisztust megismernünk. Hogyan ismerhetjük meg Őt? Elsősorban a Szentírásból. Olvassuk minél gyakrabban az evangéliumokat! Kutassuk Jézus arcát! Nézzük, hogyan fordul Atyjához, hogyan tekint a Vele kapcsolatba kerülő emberekre, hogyan viszonyul a különböző eseményekhez, hogyan van jelen az adott helyzetben! És kövessük Őt! Járjuk Vele az utat! Amint Szentanyánk, mondjuk Neki mi is: „Menjünk együtt, Uram! Ahol Te vagy, ott akarok én is lenni. Amerre Te jársz, arra akarok én is járni.”

Járjunk Vele, a mi Urunkkal, és utánozzuk Őt, hogy ugyanaz az érzület lakjon bennünk, amely Jézus Krisztusban is megvolt (vö. Fil 2, 5). És akkor eljutunk Isten ismeretének egy mélyebb szintjére: belülről ismerhetjük meg Őt. Az intellektuális ismeret leszáll a szívünkbe, a tagjainkba, s már nem mi élünk, hanem Krisztus él mibennünk.

Lassanként átalakulunk: az Ő szemével kezdjük látni a dolgokat, az eseményeket, az embereket. Megtanulunk az Ő szívével szeretni, az Ő fejével gondolkodni. Átadjuk tagjainkat Neki, hogy odavigyen, ahová akar, azt tegye általunk, amit akar – a kis Sámuel készségével: „Hívtál, Uram, itt vagyok.” (1 Sám 3, 9), Izajás prófétával együtt: „Íme, itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6, 8) És Isten még tovább megy: megosztja velünk saját életét. Megosztja velünk a szegénységét, hogy az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét (vö. Mt 8, 20), a magányát. Engedelmességünkkel bekapcsolódhatunk az Ő mindhalálig menő engedelmességébe. Az Ő tiszta, önzéstől mentes szeretete megtisztítja a mi emberi kapcsolatainkat. Részt enged nekünk kiszolgáltatottságából, elárultatásából, haláltusájából. Vele együtt hordozhatjuk a keresztet, s megízlelhetjük az Atyától való teljes elhagyatottság érzését. Vele együtt átélhetjük nagyszombat csendjét. S mindezt azzal a biztonsággal, hogy nem csupán szenvedő alanya vagyok az eseményeknek, hanem hogy „Odaadom az életemet – senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól.” (Jn 10, 17-18)

Krisztus a mi üdvösségünk: Ő az Üdvözítő, akit Isten azért küldött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen (vö. Jn 10, 10). Ez a másik oka istenkeresésünknek: szeretnénk eljutni az Életre. A Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet ezekkel a szavakkal lépte át az örökkévalóság küszöbét: „Megyek a Fénybe, a Szeretetbe, az Életbe.” Milyen ez az Élet? Mi az örök élet? Az idő kinyújtása a végtelenbe? Vagy az a hely, ahol mostani vágyaink, hiányaink kielégítést nyernek? Jézus másról beszél. Azt mondja: „Isten országa köztetek van.” (Lk 17, 21) És Isten országa olyan, mint a mag, mely kikel és növekszik, akár nappal, akár éjjel van (vö. Mk 4, 26-29); olyan, mint a mustármag, amely kisebb minden magnál, de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél (vö. Mk 4, 30-32). Jézus arra tanít, hogy ha a földbe hullott gabonaszem elhal, akkor hozhat bőséges termést (vö. Jn 12, 24-25). Továbbá a mennyek országa hasonló a kovászhoz, mely az egész tésztát megkeleszti (vö. Mt 13, 33). Olyan, mint a földbe rejtett kincs vagy a drágagyöngy, amelyért az ember örömében (!) mindent elad (vö. Mt 13, 44-46).

Egymással versengő tanítványait Jézus arra inti, hogy aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, nem megy be oda (vö. Mk 10, 15), és aki nagy akar lenni, legyen a legkisebb, mindenkinek a szolgája (vö. Mk 10, 43-44). Jézus elénk állítja a szegény özvegyasszonyt, aki utolsó két fillérjét adta a perselybe (vö. Mk 12, 41-44). Amit adott, az a persely szempontjából jelentéktelen, felesleges, mégis benne Jézus egy magához hasonló lelket talál: aki Istennek odaadta mindenét, egész megélhetését, önmagát. Az életre vezető út keskeny és a kapu szűk, amelyen át kell mennünk (vö. Mt 7, 13-14).

Mi tehát a mennyek országa, ahová vágyunk? Tér? Idő? – Jézus tanításából kiviláglik, hogy a kicsinység és nagyság, az élet és halál, az öröm és lemondás egyaránt benne van, nem statikus, hanem dinamikus, folyton növekedésben lévő valóság. Nem egyszer majd valahol kezdődik, hanem már itt és most jelen van.

Főpapi imájában Jézus nyíltan megmondja: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztus.” (Jn 17, 3)