Jean-Gabriel Rueg o.c.d. atya elmélkedése

 

János Pál pápa csodálatos enciklikát hagyott ránk az Eucharisztia misztériumáról. Az Ecclesia de eucharistia utolsó, hatodik, fejezetében arra kér bennünket, hogy lépjünk be Szűz Mária iskolájába, akit az „eucharisztikus asszony” gyönyörű névvel minősít: „Mária egész életében eucharisztikus asszony”(53. §) – írja a pápa.

Ebben az elmélkedésben szeretnénk teljes egészében belehelyezkedni II. János Pál pápa perspektívájába, hogy elmélyítsük ezeknek a kifejezéseknek az értelmét, hogy jobban felfogjuk – különösen is lelki életünk szempontjából betöltött – jelentőségüket. Valóban, fel kell fedeznünk azt a kapcsolatot, amely Máriát „belső magatartásából kiindulva” egyesíti az Eucharisztiával. (uo.) Ezzel a hozzáállásával Mária hű tükör az egyház minden tagjának, kiknek ő a modellje, vagy „előképe”, hogy a II. Vatikáni Zsinat kedvelt terminológiát használjunk: „az Istenszülő a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egyház előképe” tanítja a zsinat (LG 63. §).

 

Hálaadás Máriával

A misztérium, melynek mélyére akarunk hatolni, hitünk középpontját képezi: „Íme, hitünk szent titka” – hirdetjük minden eucharisztikus liturgián, a kenyér és bor konszekrációja után…

Mária feltárhatja előttünk, hogyan ünnepelhetjük teljes mértékben ezt a misztériumot, hogyan fogadhatjuk be, hogy jobban megélhessük. Ehhez azonban kérnünk kell tőle, hogy vezessen be minket a szíve érzületébe; eucharisztikus szívébe, amely megőrzi az üdvösség minden eseményét, hogy elmélkedjen rajtuk, emlékezzen rájuk (ez az értelme annak, hogy úgy éljük meg az eucharisztiát, mint az üdvösségünkről való Megemlékezést), mielőtt azokat gyakorlatba ültetné.

Ha lehetséges utánozni Szűz Máriát, ahogy Kis Teréz vallotta[1], ez az eucharisztia liturgiájának eseményében történik. Valóban be kell fogadnunk ezt az ajándékot, melyet Isten készít számunkra Őbenne, hogy „szent áldozatként” ajánlhassuk fel neki, képessé válva „hálát adni” az ajándékért, melyet saját Élete árán ad nekünk. Az „Eucharisto” görög szó, amelyből az eucharisztia szó származik, azt jelenti: „megköszönni”. Máriához hasonlóan meghívást kapunk arra, hogy ne csak hálaadásban éljünk, hanem Krisztus kegyelmének cselekedetében is (a franciában szójáték: „dans l’action de grâce” és „de l’action de la grâce du Christ”), aki önmagát adja nekünk az eucharisztikus színek alatt.

Mit jelent hálát adni? Ez azt jelenti, hogy „megköszönöm” az Úrnak minden jótéteményét. Hálát adni nem csak azt jelenti, hogy az ember képes rácsodálkozni arra, amit az Úr tesz, hanem mindenekelőtt arra, Aki Ő a számunkra: irgalmas Isten, aki szabadon, ingyenesen, kegyelemből adja oda magát, tiszta szeretetből. Hálát adni az Úrnak pontosan azért a kegyelemért, amelyet Jézus Krisztusban készített számunkra.

Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk, néked…”: így kezdődik minden eucharisztikus prefáció. Mielőtt Istenhez imádkozna, hogy konszekrálja a kenyeret és a bort, az egész egyház rácsodálkozik a minden ember üdvösségéért végbevitt nagy tettekre. A keresztény élet tehát elsősorban az imádásban és az Isten felé megnyilvánuló köszönetben gyökerezik. Az Eucharisztia pedig, amelyre az egyház épül, mindenekelőtt a hálaadás, a dicséret áldozata. A szentmisén mindenekelőtt köszönetet mondunk. A görög „eucharisztia” szót, amellyel általában a szentmisét jelöljük, Görögországban ma is használják a mindennapi beszélgetések során a köszönet kifejezésére; hallhatjuk, amint azt mondják az emberek: Ευχαριστώ πολύ” [Efcharistó polý], „nagyon köszönöm” egy adott szolgálatért. A keresztény eucharisztia tehát az a cselekvés, amelynek révén az egyház a Fiúval egyesülve köszönetet mond az Atyának az üdvösségért.

Minden misén, akárcsak a kánai menyegzőn, Mária, „Jézus anyja” is jelen van. De ez már nem emberi menyegző; hanem a Bárányé, akit a világ életéért feláldoztak. Krisztus-Vőlegény és az egyház-menyasszony menyegzői ünnepe, amelynek Mária a hű tükre.

 

A kánai menyegző és Jézus anyja

„Harmadnapon menyegző volt a galileai Kánában – mondja Szent János evangéliuma –, és ott volt Jézus anyja” (Jn 2,1). Ebben a rövid mondatban Szent János sokat elmond nekünk. Értelmezhetjük allegorikus vagy szimbolikus módon, az első egyházatyák módján: „a harmadik napon” tartják ezt az menyegzői ünnepet a galileai Kánában. Mint sok exegéta rámutat, Szent János első fejezete, amely a prológus végétől a kánai menyegzői lakomáig tart, hat napra oszlik, amely annál is inkább a Teremtést idézi (1Móz 1,3–31), minthogy János a kezdő sorokban Krisztus – Isten Igéje és a Világ világossága transzcendenciájáról tesz tanúságot:

– „Benne élet volt,

és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1, 4)

– „És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől” (Gn 1, 3-4).

Ebben a párhuzamban jól láthatjuk, hogy János egy Új Teremtés, egy új Genezis szemlélésére hív bennünket, mely az Ige Megtestesüléséből ered és ami egy új kezdet: „Kezdetben volt az Ige” / „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet(Gn 1,1), és hogy a hatodik nap, amely a Genezisben megfelel a férfi és a nő teremtésének, megfelel a kánai menyegző napjának. A kánai menyegzőt valójában a „harmadik nap”, a Feltámadás napjának említésével jelenti be, mely ennek az új teremtésnek a megvalósulása Krisztus feltámadása révén, ahol az egész egyház meghívást nyer a menyegzőre, és ahol jelen van Mária, hogy megmutassa nekünk „méhének áldott gyümölcsét” és mindenekelőtt, hogy megadja számunkra, hogy őt hallgassuk (rá hallgassunk), a testté lett Igét, az Atya örök szavát, és mindent megtegyünk, amit mond nekünk… A perspektíva határozottan krisztológiai: Máriát úgy jelöli, mint aki „Jézus anyja”: ez az ő becsületes neve, amely, isteni anyaságát hangsúlyozza, nem vonja el a figyelmet a jelenet főszereplőjétől, aki nem más, mint Krisztus. Mária azonban mellette van. Nem elnökli Krisztus és egyháza örök menyegzői ünnepét, de mellette áll, és közvetítő szerepet tölt be Jézus és köztünk… A Jézus és anyja közötti távolságot egyébként a szavak is jelzik, melyekkel a kérésére válaszol: „Asszony, mit akarsz tőlem? Még nem jött el az én órám…”. Szent Ágoston Szent János-kommentárjában így magyarázza ezt a távolságtartást:

„Mert isteni cselekedetet készült tenni, mondván, hogy ami belőlem a csodát teszi, nem te szülted, az istenségemet nem te szülted, ám mivel te szülted gyengeségemet, akkor ismerlek meg téged, amikor a gyengeség (emberi természetem, melyet tőled kaptam) a kereszten fog függeni (és egyesítelek áldozatommal)”.[2] Ez az elismerés és a megváltó áldozattal való egyesülés, amelyről Szent Ágoston beszél, valójában a Szenvedés Órájában valósul meg, amely egyben az Emberfia Órája is, akit felemelnek a földről, hogy minden embert magához vonzzon. Ugyanez az Asszony Órája is, amikor Jézus a kereszten Anyának adja őt a szeretett tanítvány – és rajta keresztül egyháza minden tagja – számára. Jézus az új Ádám, mint ahogy Mária ezentúl az új Éva. Ő, aki hitt és engedelmeskedett az Igének, amelyet az Úr mondott neki („legyen nekem a te igéd szerint”), és aki arra kéri az egyházat (minket), hogy tegyünk meg mindent, amit az Úr mondani fog nekünk. Arra kér minket, hogy álljunk be az Ige szolgálatába, aki megmenti Isten szeretetének szolgáit, aki úgy volt az emberek között, „mint aki szolgál”, mint az Atya szeretetének Szenvedő Szolgája. Mellette mostantól fogva ott áll Mária, az anyja. A tanítványokra bízott Anya; az Egyház Anyja. Mostantól együttműködik Fiával, az emberiség Egyetlen Megváltójával „a lelkek természetfölötti életének helyreállításában”, és talán a „kegyelem rendjében” anyánknak nevezhetjük (LG 61). A II. Vatikáni Zsinat, bár emlékeztet arra, hogy „nincs olyan teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani”, mégis megjegyzi, hogy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt. (62. §) Ezért ő „Krisztust méhébe fogadva, evilágra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve – engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével”. (61. §)

Az egyházban tehát Mária valóban „alárendelt szerepet” tölt be Fia megváltó művében. Ő nem egy ernyő, amely elrejtené Jézust előlünk, sokkal inkább egy ajtó, amely lehetővé teszi számunkra, hogy biztosabban eljuthassunk Hozzá: „Máriának ezt az alárendelt szerepét az egyház kétkedés nélkül vallja, szüntelenül tapasztalja, és a hívők szívének ajánlja, hogy ennek az anyai oltalomnak támogatásával bensőségesebben ragaszkodjanak a Közvetítőhöz és Üdvözítőhöz.”(62. §). Az egyház ismét arra indít minket, hogy utánozzuk Mária igenjét (Fiat-ját), mely minden keresztény hívő igenjének is kell lennie:

„Mélységes analógia van ezért Máriának az Angyal szavára kimondott igenje és az Ámen között – jelentette ki enciklikájában II. János Pál –, amit minden hívő kimond, amikor magához veszi az Úr testét. Máriának azt kellett elhinnie, hogy akit méhében fogan ’a Szentlélek erejéből’, az Istennek a Fia (vö. Lk 1,30-35). Mária hitének folytatásaként az eucharisztikus Misztériumról nekünk azt kell hinnünk, hogy ugyanaz a Jézus, Isten Fia és Mária Fia, teljes isten-emberi valóságában jelen van a kenyér és a bor színe alatt” (Ecclesia de eucharistia 55. sz.).

Ezért Máriának az Angyali Üdvözletkor tanúsított hitével és magabiztosságával kell az Eucharisztia ünneplésére (a szentmisére) mennünk. Valójában teljesen, visszavonhatatlanul kiszolgáltatja magát Mária az önmagát ajándékozó Isten ajándékának, csak arra az Istenre tekint, aki önmagát adja, és egészen átadja magát ezen ajándék örömének.

 

Befogadás

Az Úr legyen veletek”: a pap így vezet be minden eucharisztikus ünnepet, visszhangozva bizonyos módon az Angyal köszöntését az Annunciáció (Angyali üdvözlet) napján. Az Úr kegyelemből velünk akar lenni, és kegyelemből meghív bennünket, hogy vele együtt lépjünk be Krisztus szeretetének áldozatába, amelyet az egész egyházért mutat be.

A misekönyv egy másik formulát is javasol, mely ennek az alapvető kifejezésnek a szentháromságos kifejtése: „a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”. A liturgia első szavaitól kezdve elmerülünk a Szentháromság misztériumában, aki keresztségünk óta nekünk adta magát, és mindannyiunkban megalapította otthonát. Rögtön visszautal minket a megváltó misztériumhoz, Isten Igéjének Máriában való megtestesüléséhez, mely az Atya akaratából és a Szentlélek erejéből valósul meg. Mária pedig ott van, őt szemlélve megtanulhatjuk Istentől kapni magunkat, befogadva a Megváltó Krisztus kegyelmét. Ez az ajándék lehetővé teszi számunkra, hogy a Krisztus Jézus által „az Atyaisten dicsőségére és mindenki üdvösségére” felajánlott dicséret és közösség (communio) áldozataivá váljunk.

Mint láthatjuk, a keresztény élet annak az ajándéknak az elfogadásával kezdődik, melyet Isten ingyenesen ad Őbenne, szeretett Fiában. Eucharisztikus teste és Igéje kenyerének kiosztásában és magunkhoz vételében, melyet hagyományosan az eucharisztia „két asztalának” nevezünk, Isten eljön, hogy önmagát adja nekünk.

És mi mit hozunk neki? Semmi mást, mint a mi semminket, hogy átformálódjon Őbenne. “Semmi mást, csak az én nyomorúságomat ajánlhatom fel neked” – mondta Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet. Ez a bűnbánati felkészülés jelentése, melyben megvalljuk a bűnünket.

Az eucharisztikus ünneplés legelején a celebráns arra hív bennünket, hogy ismerjük fel bűnösségünket, és kérjük Isten megbocsátását. Ez a Confiteor vagy bűnbánati felkészülés ideje. Nem arról van szó, hogy egy bűntudatot kiváltó, és bénító magatartásba helyezkedjünk, hanem arról, hogy annak igazságába helyezkedjünk, hogy úgy állunk Isten előtt, mint szegény bűnösök, akik Isten irgalmát kérik. „Az alázat az igazság” – mondta Szent Terézia Anyánk. Mind önmagunkról, mind Istenről szóló igazság, mivel nincs igazi alázat, csak Istennel kapcsolatban. Az igazság arról, hogy kik vagyunk, és arról, ami Isten akar lenni számunkra.

Ezért minden pap az eucharisztikus ünneplés kezdetén, mielőtt Istentől megbocsátást kérne hibáinkra, arra hívja az egybegyűlteket, hogy tekintsenek magukba:

Készüljünk fel az Eucharisztia megünneplésére azáltal, hogy felismerjük, bűnösök vagyunk.” A misekönyv ezután előírja „a csend idejét, amely alatt mindenki számba veszi az életét Isten előtt”, mielőtt a javasolt három formula egyikével megvallja bűnös voltát:

A Confiteor vagy közgyónás, a váltakozó könyörgés (Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk. – Mert vétkeztünk ellened. – Urunk, mutasd meg nekünk irgalmasságodat. – És add meg nekünk az üdvösséget), vagy a litániás könyörgés (Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket: Uram, irgalmazz! – Uram, irgalmazz!… stb.) mint a bűnbánati felkészülés lehetséges formuláival. Majd ezt követi a Kyrie éneklése.

Hangsúlyozzuk, hogy ez a közgyónás nem mentesít az egyéni gyónás alól, mely szükséges, hogy képesek legyünk szentáldozáshoz járulni. Mert van egy olyan feltétel, amely elengedhetetlen ennek a szentségnek a befogadásához, és amelyet talán kissé hajlamosak vagyunk a jelenlegi lelkipásztori gyakorlatban elhanyagolni: a kegyelem állapotában lenni. Amint azt a Tridenti Zsinat XIII.  ülésén hivatalosan tanította, önmagában a hit nem elegendő feltétel, és a halálos bűn állapotában lévők kötelesek kiengesztelődni Istennel a bűnbánat szentségén keresztül, mielőtt szentáldozáshoz járulnak (kivéve abban az esetben, ha lehetetlen gyóntatót találni). Mert a szentség (szakramentum) – annak „a láthatatlan kegyelemnek az érzékeny jele”, amely nem a kiszolgáltató életszentsége, hanem kizárólag a kegyelem (ható)ereje által működik –, nem egy automatikus vagy mágikus működésnek van alávetve. Ez egy olyan kegyelem, melyet gyümölcsöztetni kell, nem bagatellizálni. Aki szentáldozásban részesül, annak tudnia kell, hogy ki Jézus Krisztus, mit hoz nekünk, és vágynia kell arra, hogy megfeleljen annak a valóságnak, akik megkeresztelésünk óta vagyunk: Isten gyermekei. Végül feleljen meg a Jézus Krisztusban ránk ruházott kegyelemnek, amelyet az Atya azért adott a világnak, hogy Őáltala és Őbenne minden ember életéből „örök felajánlást tegyen dicsőségének dicséretére”.

Isten szavának hallgatása lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük, mit vár tőlünk az Úr, hogy képesek legyünk – nem az Ő kegyelmi segítsége nélkül – aktívan belépni felajánlott üdvösségébe. Szűz Mária ismét példa lesz számunkra; akit Jézus maga áldottnak (boldognak) jelentett ki mondván: „még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják, mint az, aki méhében hordozta” őt (vö. Lk 11,28).

Vele, „a szűzzel, aki hallgat”, VI. Pál híres szavaival, teljesen természetes módon megtanuljuk azt az egyszerű és bízó ráhagyatkozást Isten akaratára, mely a szentmise olvasmányaiban tárul fel, és amelyet a homíliának kell kibontania.

Hallgatás, befogadás, fogékonyság, ez az eucharisztikus hálaadás első mozzanata.

 

A felajánlás

A második eucharisztikus mozzanat a kapott ajándékok hálaadó felajánlása. Más szavakkal, önmagunk odaadása abban a gesztusban, melyet régen offertóriumnak hívtunk, és amit ma inkább „az adományok előkészítésének” szoktunk nevezni. Ám mielőtt meghívna bennünket önmagunk odaajándékozására, a liturgia arra hív, hogy szemléljük és befogadjuk azt, Aki előttünk járt a felajánlásnak és az adományok előkészítésének ezen útján, és akit az eucharisztikus liturgia nyújt nekünk. Így az „offertórium” során csodálatos csere valósul meg: a hívek, akik a kenyeret és a bort hozzák, az eucharisztikus konszekráció kegyelméből az Úr testéből és véréből részesülnek.

Krisztus fogja a mi emberségünket és megisteníti: ez a mély jelentése annak a nagyon szép imának, amelyet a pap csendben mond el, amikor az adományok előkészítése során egy kis vizet önt a kehelybe: „a bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek”.

Itt minden eddiginél jobban megértjük, hogy „minden kegyelem”: a föld termése és az emberi munka gyümölcse a Lélek ereje által és válaszul Krisztus felajánlására az Örök élet Kenyerévé válik. Az Úrnak azonban szüksége van az együttműködésünkre, mint ahogy szüksége volt arra, amit Szűz Mária felajánlhatott neki, nevezetesen az ő teljes befogadó- és ajándékozó-képességére: „történjék velem szavaid szerint”. A kenyér és a bor tehát minket is képvisel; jelzi életünket, amelyet Jézus átalakítani, átisteníteni akar. A felajánlási körmenet (az adományok felvitele az oltárhoz) jó, ha láthatóvá teszi a hívek részvételét, akik egyesülnek Krisztus áldozatában. Ez az oka annak, hogy a katekumenek (a keresztségre készülők) nem vehetnek részt benne. Mert ez a megkereszteltekre jellemző cselekedet, amely így azt jelzi, hogy az egyház, miközben felajánlja az Úr Jézust, felajánlja magát Vele együtt egy olyan lelki áldozatban, amely képes Istennek tetszeni.

Az egész egyház – jelentette ki VI. Pál Mysterium Fidei enciklikájában –, mely Krisztussal egyesülve a pap és az áldozat szerepét tölti be, felajánlja a szentmise áldozatot, és mindenkiért ajánlja fel azt”.

Mária ismét tökéletes modellje ennek az Isten szeretetében való önfelajánlásnak.

Felajánlás, mely az átváltoztatásban csúcsosodik ki, mikor is az eucharisztikus liturgia központi misztériumát a Szentlélek ereje (az epiklézis pillanatában) beteljesíti: Krisztus maga válik jelenvalóvá számunkra üdvözítő szeretetének teljes erejével, szentségi – de nem kevésbé valóságos – jelenlétében, hogy bevezessen minket a szentháromságos szeretet közösségébe. Krisztus halálának és feltámadásának emlékezete, az eucharisztia felidézi számunkra Jézus szeretetből való halálát a kereszten. Annak halálát, aki életét adta barátaiért, és továbbra is ezt teszi testének és vérének odaadásával. Az eucharisztia bizonyos értelemben a szeretet transzfúziója.

 

Communio és misszió

Ezentúl az eucharisztikus közösség Isten életében való közösségnek számít, vagyis részvétel az Ő szentháromságos közösségében. A szentáldozás (communio – közösség), a legmegfelelőbb és legelterjedtebb kifejezés az eucharisztikus kenyér elfogyasztásának jelölésére, azt jelenti, hogy eggyé válunk Ővele, aki a szent színek alatt odaadja magát. Krisztus áldozatával egyesülve mindennapi életünk „élő áldozattá válhat Isten dicsőségének dicséretre” (A magyar misekönyvben: Fölséged dicséretére Krisztusban élő áldozattá váljanak), amint azt a IV eukarisztikus ima mondja az epiklézis (Szentlélek-hívás) végén. Az eucharisztikus közösségben megízleljük, milyen jó az Úr, mennyire életünk élete, és egészen felismerve Isten irántunk tanúsított szeretetét, viszonzásul arra kaptunk meghívást, hogy, mintegy hálából (ingyenesen), mi is adjuk oda az életünket a testvéreinkért. „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket – Krisztus úgy tűnik, mintha azt mondaná nekünk – egészen életem odaadásáig, amelyet a szentmise nem szűnik meg továbbadni nektek.

A celebráció végén tehát a liturgiáról az életre, az emlékezésről az Eucharisztia utánzására való áttérésről van szó, ahogy az 1981-es Lourdes-i Eucharisztikus Kongresszus meghívott rá: „A mai egyháznak újra fel kell fedeznie azt a bensőséges csomópontot, amely az Eucharisztiát az emberek életéhez köti, megmutatva, hogy az eucharisztikus összejövetel meghosszabbítása egyfajta napi liturgia, amit a keresztény személy a hitben, a reményben, és a szeretetben, valamint az evangéliumhoz hű gyakorlatban él meg”.

Miután elnyerték Isten kimondhatatlan ajándékát, a keresztények arra kaptak meghívást, hogy hordozzák magukban, és egész életükkel tegyenek tanúbizonyságot róla. Ez a látogatás, a Vizitáció ideje (utalás a Szűzanya látogatására Erzsébetnél), vagy az ad gentes (a népekhez) küldetés (a misszió) ideje. Az eucharisztikus ünneplést jelölő mise szó az „ite missa est” ből származik, amelyet a pap a latin rítus liturgia végén mond, amit nagyon hozzávetőlegesen fordítottunk így, hogy: „menjetek Krisztus békéjében”. A magyar misekönyvben: „a szentmise véget ért, menjetek békével”. Ezeket a szavakat nem csak az ünneplés befejezésére mondják, hanem mindenekelőtt arra hívják meg a híveket, hogy világítsanak a világban, azáltal, amit kaptak és mivé váltak: Krisztus teste által (melyet elnyertek, és amik mostantól). Misszió, amely inkább a tanúságtétel és az evangéliumi kisugárzás rendjébe fog tartozni; az Erzsébetet meglátogató Szűzanya példája nyomán, Isten Jelenlétének tabernákulumává válni, aki rokonának, Erzsébetnek a buzgó szeretet tanúságtételét vitte el.

Az egyház missziós lendülete tehát az egyházi közösségben forrásozik, amely maga is a szentháromságos közösségből származik. „A küldetés végső célja – írta II. János Pál a Redemptoris Missio-ban – az, hogy az emberek részt vegyenek az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egyesítő közösségben”.

 

Konklúzió

Az Eucharisztia tehát jobban, mint számtalan beszéd, elvezet minket annak megértésére, hogy a keresztény élet, még mielőtt feladat lenne, egy olyan kegyelem, amelyet Attól kapunk, aki nélkül nem létezhetnénk.

Szűz Mária, mindenkinél jobban meg tudja értetni velünk ezt, ha vállaljuk, hogy beiratkozunk az iskolájába.

Sőt, mivel „kegyelemmel teljes” Mária jobban, mint bármely más teremtmény, valóban részesült Isten ajándékában. A kegyelem tehát Mária mély identitása. Története, akárcsak a miénk, a „kegyelem” szóval kezdődik… Ő a Szeplőtelen Fogantatás, mert a kegyelem, az Isten kiemelkedő kegyelme az Ige Megtestesülésére tekintettel megőrizte az eredeti bűn foltjától és minden tényleges bűntől. Isten „mindent előre megadott neki”, hogy Kis Teréz szavait használjuk [3]. És ez tiszta kegyelem. Más szavakkal, ez azt jelenti, hogy számára, mint ahogy nekünk is, az egész keresztény élet forrása kegyelem, Isten szabad és ingyenes választása, megmagyarázhatatlan jóindulata, hogy eljött, hogy találkozzon velünk és ajándék, melyet tiszta szeretetből önmagából ad nekünk. Hol találnak a keresztények a lelki életükre nézve jobb tanítást, mint az Eucharisztiában?

„Az [isteni] misztérium Krisztusban teljesedik be, és Krisztusban Isten teljesen odaadja magát. A misztérium ebben a kinyilatkoztatásban és ebben az ajándékban teljesedik be, amelyet önmagából ad nekünk. Beteljesül abban a kinyilatkoztatásban, amelyet az emberek kapnak, abban a végtelen ajándékban való részvételben, amelyet Isten adott nekik önmagából. Így az isteni misztérium megvalósulása nemcsak egy önmagát kinyilatkoztató és önmagát teljes egészében kommunikáló Istent foglal magában, hanem egy emberiséget is, amely szemléli és befogadja. (…)

A keresztény közösség életében és legkivált liturgikus életében a két kifejezés valóban egyesül. Az istentiszteletben nemcsak az Úr, és a kereszten meghaló Úr teszi jelenvalóvá magát, hanem az ember is jelen van; és az istentisztelet során valósul meg az egyesülés” (Divo Barsotti, La révélation de l’Amour [A Szeretet kinyilatkoztatása], Alsatia, 1957, 279. o.).

Az egész egyház legkiválóbb hálaadása, az Eucharisztia szentsége tehát egy élő katekézist jelent, ahol Szűz Mária, akárcsak Kánában, megtaníthat bennünket arra, hogy elfogadjuk, amit Ő ad nekünk, és arra ösztönöz, hogy megtegyük „mindazt amit mond nekünk”, mert Ő az életünk igazi kenyere és az örök öröm forrása.

Ha ez így van, akkor az Eucharisztia, amint azt II. János Pál pápa enciklikájában írta, „elsősorban dicséret és hálaadás”, melyet Mária elsőként ünnepelt az ő Magnificatjában; Melyben magáévá tette „a valódi eucharisztikus magatartást”, amely abban áll, hogy „dicséri az Atyát Jézus által, Jézusban, és Jézussal is” (§ 58). És „ha a Magnificat kifejezi Mária lelkületét – vonta le a következtetést –, e lelkületnél semmi sem tud jobban segíteni nekünk az Eucharisztia Misztériumának megélésében”.

 

(fordította: Hedvig nővér)

 

 

[1]     „Elérhetetlennek mutatják, pedig követhetőnek kellene ábrázolni…” – jelentette ki a Szűzanyáról kevéssel a halála előtt, 1897. augusztus 21-én. In Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései, 175. o.

[2]     Szent Ágoston: Beszédek Szent János evangéliumáról I., Jel Kiadó, Bp, 2008, 129-130. old.

[3]     „…mert már előre megbocsátott, megakadályozva abban, hogy elessem” írja Kis Szent Teréz Önéletrajza „A” Kéziratában (38v°)