Miben áll a belső ima? Hogyan fogjunk hozzá és miért tartsunk ki? – Reinhard Körner OCD atya gondolataiból és a kármelita lelkiségből merítve válaszolunk. (+könyvajánló)

 

Ki vagy Te, Istenem? – És ki vagyok én?

Avilai Szent Teréz hangsúlyozza, hogy aki el szeretne kezdeni imádkozni, annak nélkülözhetetlen először is belegondolnia abba, kicsoda ő, és ki Az, Akivel beszélni szeretne, együtt szeretne lenni. Teréz újra és újra hangsúlyozza az alázat alapvető fontosságát, mely nem más, mint az igazságban járás, és azt, mennyire összefügg önmagunk helyes ismerete és Isten ismerete. Mi a mi valóságunk, igazságunk Isten fényében? – Teréz Szentlélektől ihletett válasza a következő:

„Gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van… Mert ha jól meggondoljuk, nem más az igaz lelke, mint egy paradicsom, amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja. De hogy milyen sokat birtokolhat ez a lélek, s ki van ennek a léleknek a bensejében, vagy milyen nagy értéke van a léleknek, abba csak ritkán gondolunk bele (…).

Ebben a várkastélyban sok lakás van(…), és mindezek között középen van a legfőbb lakás[Isten jelenlétének helye], ahol nagyon titokzatos dolgok történnek Isten és a lélek között.

Amennyire meg tudom érteni, az a kapu, amelyen keresztül be lehet lépni ebbe a várkastélyba, az imádság és elmélkedés.”

(Avilai Szt. Teréz A belső várkastély c. művéből)

Mindig az út elején vagyunk abban az értelemben, hogy az ajtón, amely az imádság, szüntelenül be kell lépnünk. Szent Teréz és Keresztes Szent János is szenvedélyesen hirdetik: »Belső világ vagy, lakott vagy, ez a szépséged! Ne ragadj le a külső dolgoknál, lépj be bensődbe!«

 

Mit értünk belső ima alatt?

A belső ima szó a latin „oratio mentalis” kifejezés magyar megfelelője. A »mens« latin kifejezés az ember belső világát jelöli, annak szellemi, lelki képességeivel együtt, tehát nem csak az értelmi képességeire vonatkozik. Az oratio mentalis/belső ima fogalma a keresztény imádság alapmagatartását és lényegét is kifejezi egyben. Ez az, ami az imát imává teszi, az imádság lényege. Egy belső magatartás, szerető figyelem, személyes odafordulás a rejtetten jelenlévő Istenhez. Szent Teréz anyánk megfogalmazásában: „Nézetem szerint a belső ima nem más, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran vagyunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret minket.”

Vehetjük egy fa hasonlatát (R. Körner atya), melynek ágai és gallyai a különböző imaformákat jelölik. Ennél a hasonlatnál az életnedv áradása jelenti a belső imát, mely a földből a gyökereken és a törzsön keresztül az ágakat és a gallyakat táplálja. Enélkül a belső szerető figyelem nélkül az ágak, vagyis mindenféle imaforma, csupán száraz ág, külsőség lenne.

Mi táplálja ezt a személyes belső odafordulást? Honnan forrásozik az éltető nedv? – Jézus azt ígérte: „…aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak. Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek” (Jn 7,38-39). Illetve: „…a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”(Jn 4,14). Rá kell tehát döbbenünk, hogy az élő víz Forrása bennünk van, tulajdon lelkünk mélyéből tör fel! A keresztségben megkaptuk a Szentlelket, aki bennünk imádkozik (vö. Róm 8,15. 26.), és Aki egészen át akar járni minket, el akarja árasztani testünket-lelkünket.

A belső ima lényegét, a szerető Isten felé fordulást gyakorolhatjuk a nap folyamán bármikor, azonban ha mélyebb kapcsolatban, benső barátságban szeretnénk élni Istennel, szükséges, hogy fenntartsunk olyan csendes időket, amelyeket csak a Vele való együttlétnek szentelünk.

 

Hogyan kezdjünk hozzá?

Keressünk egy megfelelő helyet és időt. Általában érdemes a reggelt és/vagy az estét választani, de nap közben is megállhatunk. Ajánlott olyan helyet keresni, ahol a külső csend segítheti a belsőt – egy kápolnát, szentségi helyet, vagy valamilyen más, csendes zugot.

Ha megteremtettem a kereteket, megpróbálom szelíden és határozottan összeszedni magam, bensőleg önmagam lenni, úgy ahogy éppen vagyok, és arra gondolok, hogy Isten jelen van, még ha az érzékelésem számára rejtett módon is. Isten körülöttem van, felettem, alattam, bennem – akár a levegő, mely körülvesz, áthat és életben tart. Emlékezetembe idézem, hogy Isten valóság. Tudatosítom, hogy Isten, akiben hiszek, akit keresek, akiről elmélkedem, ugyanúgy jelen van, mint minden más jelenlévő személy.

Ezután következik a lényegi lépés: megszólítom Istent, a bensőmből kiindulva, úgy hogy valóban én vagyok az, aki beszél. Azt mondom Istennek: »TE«. Ennek a felfoghatatlanul nagy Istennek, akiről igazából csak megsejthetek valamit. Nem csak az értelem mondja ki azt, hogy „TE” – bensőnk mélyebb rétegei szinte maguktól bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Ebből bontakozik ki egy csendes, szóbeli vagy szavak nélküli, kölcsönös – személytől személyig való – odafordulás, a tekintetek találkozása; közeledés ehhez a nagy Misztériumhoz, mely engem és minden létezőt körülvesz, ehhez a felfoghatatlanul nagy és tágas Istenhez, Aki egyszerre rejtőző és bensőségesen közeli.

 

Egy egyszerű gyakorlat (R. Körner atya)

A következő egyszerű gyakorlat segíthet az elején, hogy megértsük, megízleljük a belső ima lényegét:

– Becsukom a szememet, és egészen tudatosan mondom: „Hiszek Istenben”.  Figyelmesen ízlelem a szavakat… Röviden átgondolhatom, milyen az Istenképem… Közelebbről nézve és átérezve, ezzel azt fejezem ki – sem többet, sem kevesebbet –, hogy vallásos, istenhívő világnézetem van, megvallom hitbéli meggyőződésemet egy bizonyos világ- és életszemléletben.

–  Megismétlem ezt a mondatot, és hozzáteszek egy másikat, melyet ugyanolyan tudatosan mondok: „Hiszek Benned, Isten!” Átérzem ezeket a szavakat is, megpróbálom különösen a „Benned, Isten” szavakat komolyan venni. Ami eközben bennem történik, amit eközben teszek, ami a különbség az első és második mondat között – ez a belső ima.

–  Egy harmadik mondat követheti az első kettőt. Ugyanolyan tudatosan és szerető bizalommal mondom: „Hiszek Neked, Istenem!” – Mit hiszek el Neked? – fogja kérdezni szívem és értelmem. Isten válasza, melyet az imádkozó Jézus mindnyájunkat megtestesítve hallott, és mint örömhírt hirdetett, így hangzik: Te vagy az én szeretett fiam, szeretett leányom. (vö. Mk 1,11)

 

Szeretve lenni és viszontszeretni

Alapvető és megrendítő tapasztalat az Istennel való kapcsolatunkban, amikor felfedezzük és merjük hinni: megszólítottak vagyunk, már szeretve vagyunk. Isten már várt rám, már elém sietett, hogy találkozhassunk.

„Az ima ajándék. (…) Az ima Jézus Atyjával való közösség Jézuson keresztül, a Szentlélekben – egy már létező közösség, amelybe nekünk kell belépnünk. Nem kell törnünk a fejünket azon, hogyan jutunk be: már benne vagyunk ebben az átölelő szeretetben. Nincs más dolgunk, mint igent mondani rá.”  (Ruth Burrows OCD)

A belső imának nincs kötött módszere, a belső ima valami nagyon egyszerű dolog, mindannyian képesek vagyunk rá. Csak „csinálni” kell, hogy tudjuk, miről van szó. Az imádság lelkét az kapja meg, aki imádkozik! Az Úr vár ránk, vár minket, hogy válaszoljunk az Ő hívogatására, hogy elfogadjuk a szeretetét; vágyik rá, hogy megosszuk vele életünket, Ő pedig egyre teljesebben megoszthassa velünk az Ő isteni életét.

Ruth nővér a következőképpen buzdít minket az  Az imaélet lényegéről című művében:

„Amennyiben a kereszténység szíve egy olyan Isten, aki nem kevesebbet ad, mint önmagát, ennek logikus következménye, hogy a keresztény ember alapvető beállítottságának az Ő befogadására kell irányulnia. Legelőször is el kell fogadnunk, hogy szeretnek; hagyni kell, hogy Isten szeressen, hogy Ő legyen az aktív, az adakozó; hagyni kell, hogy Isten Isten legyen számunkra. (…)

Lehet, hogy fel kell adnunk az imádságról alkotott összes olyan elképzelésünket, miszerint az ima egy olyan hosszabb-rövidebb időtartam, melynek során Istent – úgymond – szórakoztatnunk kell szent gondolatokkal vagy értékes érzelmekkel és szavakkal. Ha érezzük, hogy előadásunk reménytelen, elbátortalanodunk, és azt a következtetést vonjuk le, hogy számunkra időpocsékolás… Elfelejtjük azt az igazságot, hogy Isten az, aki cselekszik, és aki ad. A keresztény ima nem más, mint jelen lenni Isten előtt, oly módon, hogy Isten adni tudjon nekünk. Csak az számít, hogy hiszünk ebben és Vele maradunk, tekintet nélkül arra, milyen érzelmek töltenek el közben, ha egyáltalán eltöltenek… A hitet úgy tudjuk a legmélyebben kifejezni, ha minden nap fenntartunk egy konkrét, sérthetetlen időt, bármily rövid legyen is, amikor vakon bízó hittel el- és befogadjuk Isten irántunk való korlátlan szeretetét.”

 

Ahhoz, hogy egy szinten tudjunk találkozni, Isten és én, szükséges, hogy én is teljesen átadjam magamat Neki, hiszen Ő is teljesen odaadja magát nekem. Most és szüntelenül. Ez az ima lényege. Felfedezem, ki vagyok én Isten szemében, az igazi valóságomban; az imában a hitre támaszkodom és ebben a bízó hitben átadom magam Neki. Nem nekem kell magamhoz vonzanom, magamhoz könyörögnöm Istent! Egyszerűen hinnem kell, hogy jelen van körülöttem, bennem, és válaszolnom kell erre a jelenlétre. A tennivalóm az, hogy egyre teljesebben jelen legyek Vele.

 

A belső ima gyümölcsei

Miért tartsunk ki? – Az igazi ima mindig átalakít. Ha gyakoroljuk magunkat ebben a szeretet-kapcsolatban – nem csak az imaidők alatt – és gyakorta felidézzük magunkban Isten jelenlétét, megváltozik az egész létmódunk. A Vele való gyakori és őszinte együttlét az Ő kegyelméből lassan átformál és az Ő tanújává tesz minket. A lelkünkben eddig parlagon heverő erők életre kelnek, mélyebb látást kapunk a dolgokról, értelmünk és megértésünk tágasságot nyer és megtanul csodálkozni. Lelkünk mélyéből ráhangolódunk az Istenre vágyakozás és a hozzá való vonzódás megtapasztalására. A Szentírás szavai elkezdenek hozzánk szólni. Egy többé-kevésbé szilárd, csupán világnézeti meggyőződés élővé válik bennünk.

Isten itt van; Ő, aki ismer engem, mindig jelen van – ha ezt tudatosítjuk és mint egy jó „szokással” együtt élünk vele: ez a hit élete. A hit életmóddá válik – együtt élni, együtt szeretni, együtt szenvedni Jézussal. A belső ima a lélek „cselekvése”, mely igazi imává teszi az elmondott imákat. Az élet és a munka a nap folyamán Istennel végzett közös munkálkodássá válik. A szokásos napi feladatokat nem csupán imába foglaljuk, vagy Istennek felajánljuk, hanem Istennel együtt végezzük.

A belső ima igazi találkozás Istennel és emberrel. Ez az „embernek lenni” keresztény módja. Én-Te kapcsolatról van szó, ahol nem annyira az a fontos, miről beszélünk, hanem inkább az, hogy ki kivel beszél.

„Olyan jó Istennek ez a jelenléte! Legszívesebben odalent, egészen mélyen, lelkem Mennyországában keresem fel Őt, mivel sohasem hagy el engem…”

„Napközben gondolj néha Arra [Istenre], Aki benned él, és Aki annyira szomjazik a szeretetre! … Élj Vele! Szeretném elmondani minden léleknek, micsoda erő-, béke- és boldogság-forrásra találnának, ha hajlandók volnának ebben a bensőséges kapcsolatban élni.”

(Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet)

 

További gyakorlati útjelzők az imához  ide kattintva » 

Forrás: a 2011-es Madridi Ifjúsági Világtalálkozó szóróanyaga. Angolból fordították: a kármelita nővérek.

 

Kiadványaink, melyek segíthetnek a belső ima útján járni:

Burrows, Ruth OCD: Az imaélet lényegéről (3. kiadás)

Kovács Endre: Ti azért így imádkozzatok

Matthew, Iain OCD: Az ima évszakai Keresztes Szent Jánosnál

McCormack, Mary OCD: Ezen a hegyen

de Osuna, Francisco: Harmadik Lelki Ábécéskönyv (2. kiadás)

Renault, Emmanuel OCD – Abiven, Jean OCD: A terézi ima

Stinissen, Wilfrid OCD: Istenbe rejtve (2. kiadás)