Alázat: gyengeség vagy erő? Miért lehet okunk az örömre a gyöngeségeink miatt, főképp, ha mások is látják azokat? Hogyan növekedhetünk egymás által? – Tilmann Beller schönstatti atya¹ gondolatainak A Kármel útja: a szeretet élete címmel megjelent összeállításából idézünk².

 

Ha nagy eszmény van a szemünk előtt, hamar bűnösökké válunk. Aki Isten előtt áll, kicsinek, gyarlónak érzi magát. Ez volt az alaphang a Szűzanya életében is: Isten nélkül kicsinek, gyarlónak érezte magát. A Magnificatban ezt ki is fejezte: „…tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát (…) Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt.” (Lk 1,48.52).

Mivel eszményünk a Jóistentől származik, ezért az eszmény fényében gyarlónak látjuk önmagunkat. Úgy éljük meg magunkat, mint ahogy a Szűzanya élte meg magát a végtelen Isten előtt. Ő nem bűnösnek, hiszen bűn nélkül volt, de érezte: Minden, ami vagyok, az az irgalmas Atya ajándéka. A Fiam is az Atya irgalmas szeretetének ajándéka. Minél inkább előrehaladunk az életszentségben, annál inkább az irgalmas Atya ajándékának éljük meg magunkat, de egyben az Istennel nagynak és gazdagnak is, amint a Szűzanya mondja: „Boldognak hirdet engem minden nemzedék…” (Lk 1,48).

A lelki élet mesterei az alázat három fokát különböztetik meg. Kentenich atyának saját meghatározása van az alázatot illetően. Mivel a modern ember nincs tudatában saját értékének, nem elég, hogy kicsinek mondja magát. Ezért nem elég, ha azt mondjuk: Kicsi vagy, kicsi vagy –, mert így rövidesen kisebbségi érzésekkel terhelt ember áll majd előttünk, lelkileg beteg, és nem alázatos.

Ezért ő így írja le az alázatot: Alázatosnak lenni azt jelenti, hogy gyarlónak éljük át magunkat Isten nélkül, egyúttal gazdagnak és nagynak Istennel. – Ezt az alázatot figyelhetjük meg a Szűzanyánál. Isten letekint szolgálójának gyarlóságára. Ez az egyik oldal. A másik oldal pedig, hogy Isten jóságosan néz gyarló szolgálójára, és irgalmas.

Tehát az alázat három fokozata:

  1. FOKOZAT: Örülünk a gyengeségeinknek.

Aki gyengeségén bosszankodik, az nem alázatos. Aki állandóan igazolni akarja magát, nem alázatos. Az életfolyamat a következő: ha gyengeségem világossá válik előttem, tudatosítom magamban, hogy a Jóisten közel van hozzám, és átadom Neki magamat. Tudom, hogy az Ő szeretete megtart engem. Ez az alázat első foka.

  1. FOKOZAT: Örülünk, ha mások látnak minket gyengeségünkben.

Ez egy lépéssel előbbre van, mert ha mások látják gyengeségünket, az fáj, és ez megtöri az önámítást, hiszen sokat ámítjuk önmagunkat. Nem akarjuk elismerni gyengeségeinket, ezért ha mások látnak minket gyengeségeinkkel, az talál, és kénytelenek vagyunk elkönyvelni: Ilyen vagyok. – Az életfolyamat megint ugyanaz: ha gyengeségem ily módon is világossá válik előttem, tudatosítom magamban, hogy a Jóisten közel van hozzám, és átadom magam Neki. Átéljük a Jóisten szeretetét, amely mélyen behatol a szívünkbe. Ekkor a Jóisten szeretete mélyebben hatolhat be, mint előbb.

  1. FOKOZAT: Örülünk, ha mások, akik látták gyengeségeinket, annak megfelelően is bánnak velünk.

Örülünk, mert ez a bánásmód még mélyebben elvezet bennünket a Jóisten szívébe.

Láthatjuk, hogy a Jóisten a házasságban is, akárcsak a szerzetes életben, az alázat iskolájába járat. A társunk vagy testvérünk, nővérünk állandóan lát bennünket gyengeségeinkkel. A többi ember előtt jobb színben tüntethetjük föl magunkat, mások előtt a legjobb oldalunkat mutathatjuk, de a társunk vagy testvérünk, nővérünk előtt nem játszhatunk szerepet.

Itt érezzük a Szűzanya kezét, aki nevel bennünket.

Milyen élményt küld nekünk? – A társam vagy testvérem, nővérem lát a gyengeségemben, és lehet, hogy a Szűzanya hasonlóvá tesz magához engem. Olyan emberek leszünk, akik egészen mélyen átélik a Jóisten irgalmát. A Szűzanya gondoskodik arról is, hogy a társunk vagy a testvérünk, nővérünk ennek megfelelően bánjon velünk. Ekkor újra a mennyei Atyához fordulunk, és mondjuk: Ilyen vagyok! – Az Atya pedig azt feleli: Ilyennek szeretlek!

A sok hiba mélyebben vezet be bennünket a Jóisten szívébe. Szent János írja: „Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent.” (1Jn 3,20). Elmélkedésünkben ez a harmadik rész: gyarlóságunkban az irgalmas Istenhez jövünk, amit ketten (házasságban) vagy többen (szerzetes közösségben) is megtehetünk. Odamegyünk a mennyei Atyához, és azt mondjuk: Atyánk, ezek vagyunk mi. – Az Atya pedig könyörületesen tekint reánk. Ez az alázat nagyon magas foka. Többen mondjuk, hogy nem vagyunk minderre képesek, Isten elé megyünk, és kérjük Őt, irgalmasan nézzen reánk. Van, hogy nagyon sok probléma összejön a házasságban vagy a közösségben, amiben mindannyian hibásak vagyunk, és már nem is tudjuk, ki kezdte, mert a kezdet már sokkal előbb volt: gondolatokkal, bosszúsággal, messze a múltban történt eseményekhez kapcsolódóan. Nem tudhatjuk, ki a hibás, de megállapíthatjuk, hogy jelenleg olyan helyzetben vagyunk, amelyet átjár a hiányosság, a rossz. Így lépünk Istenünk elé, és azt mondjuk: Nézd, gyarlók vagyunk! – A Szűzanya pedig hozzánk fordul, és magával visz a mennyei Atyához. Magával visz Jézus iránti szeretetével, és közösen átéljük Isten megbocsátó szeretetét, ami egy egészen sajátos életérzést ad. Nem a teljesítményünk talaján állva élünk, nem azért érezzük magunkat biztonságban, mert mi magunk nagyok vagyunk, hanem mert a Jóisten nekünk ajándékozta irgalmas szeretetét.

Milyen ez a ház? A „Nap Háza”. Az isteni szeretet napja ragyog benne. Minden nemzedék boldognak fog minket mondani! – énekeljük ekkor a Szűzanyával.

Az egyházban mindig a személyes bocsánatkérést ismertük és használtuk a gyónásban vagy az imában. Ismerjük az egész közösség vagy az egyházközösség bocsánatkérését (pl. a szentmisében). Mi van akkor, amikor a férj és a feleség, vagy egy szerzetes közösség együtt átérzi bűnösségét, amikor rosszul megy a soruk, vagy egy nehéz helyzetből nem találnak kiutat? Például, ha túl sokat beszélek, és ezzel megnehezítem a társam vagy testvérem, nővérem életét, ami azt az érzést kelti benne, hogy szorult helyzetben van. Maga azonban nem tud szólni, ezért visszahúzódik. Ez nem bűn, pusztán tökéletlenség, vagy annál is kevesebb: természetünk hibája, az áteredő bűn következménye, amit nem kell meggyónni, de átérezzük ezt a rossz (= bűnös) állapotot. Kentenich atya ezt a természet hibájának mondja, amiért nem vagyunk felelősek. Szent Pál ezt mondja: „Amíg ugyanis a test szerint éltünk, a törvény folytán a bűnök szenvedélyei működtek tagjainkban, s azok a halálnak hoztak gyümölcsöt.” (Róm 7,5). Vagyis érezzük tagjainkban a bűn törvényét. A Szűzanyához jövünk, és ezt mondjuk: Ilyenek vagyunk! – ezzel örülünk a gyengéinknek. Örülünk, mert most a Szűzanya lekérheti számunkra az Atya egész irgalmas szeretetét. Most az isteni irgalom tengerén úszunk – mondja Kentenich atya.

Együtt vagyunk, és hitünk által felfedezzük, hogy az Isten irgalmasan tekint ránk azért, mert a házasság szentségében vagy a szerzetesi fogadalom, ígéret által Jézus itt van köztünk, mint ahogy az Oltáriszentségben is jelen van. Amikor a közösség az Oltáriszentség köré gyűlik, a mennyei Atya irgalmasan néz reá. Ha pedig mi Krisztussal együtt, mint gyarló házaspár, mint gyarló szerzetes testvérek, nővérek az Atya elé állunk, az Atya irgalmasan tekint reánk is.

Ennek a hitben megélt folyamatnak van egy fontos lélektani következménye: lelkileg elernyedünk, felszabadulunk görcseinkből, és már nem vádoljuk magunkat meg a mellettünk élőt. Belső szabadság jön létre, és könnyebben rá tudunk mosolyogni a másikra. Tudom, hogy Isten nekem ajándékozza irgalmas szeretetét, és a társamnak vagy a testvéremnek, nővéremnek is ajándékozza. Ezzel adva van egy új megértés feltétele, ezt tudjuk mondani a másiknak: Bocsáss meg! –, és meg tudunk bocsátani, mert Isten is megbocsátott nekünk. Ekkor új módon leszünk a másik számára Isten képmása, mégpedig annak az Istennek a mása leszünk, aki megbocsát. Minél inkább előrehaladunk az életszentségben, mindez annál inkább valóság lesz. Annál inkább hajlunk rá, hogy együtt álljunk az irgalmas Isten elé, és társunknak vagy testvérünknek, nővérünknek irgalmasságot, valamint megbocsátó szeretetet ajándékozzunk.

Mi öregek, nem sokat beszélgetünk, hanem kérjük az Isten irgalmát. – Ha idősebbek leszünk, megtanuljuk, hogy magunkon már nem sokat tudunk változtatni. Amilyenek vagyunk, olyanok is maradunk, de újfajta kapcsolatba kerülünk a gyengéinkkel. Sokkal inkább a Jóisten elé visszük azokat, mint korábban, és ezáltal mégiscsak megváltozik valami: lényünk jóságos lesz és nyugodtakká, bölcsekké válunk.

Bűnösök kis közössége vagyunk, ezért az isteni irgalom kis közössége is vagyunk. Kentenich atya erre egy hasonlatot használ: a sérült gyermekek mindig kedvenc gyermekek. Az ölbeli, kedvenc gyerekek csodagyerekekké lesznek. Az egyik ilyen kisfiú apja ezt így fejezte ki: Annyi öröm van ebben a kisgyermekben! – Így van ez a mi Istenhez fűződő viszonyunkban is. Sérült gyermekek, ölbeli gyermekek, csodagyerekek vagyunk.

Most ismét mint pszichológus szólok. Minden emberi hiányosságnak megvan az emberi következménye. Ez a hiányosság pedig görcsösséghez vezet, összerándulunk, és azon a helyen, ahol a hiány van, megkeményedünk, bosszúsak, elégedetlenek leszünk, így az ember saját magát fogja. Ez sokkal rosszabb, mint maga a hiba. Ezért jó, ha az ember szándékosan blamálja magát, mert az felszabadít. Mindennap legalább egyszer blamáljuk magunkat!

Egy alkalommal nagy tanfolyamra mentem Schönstattba. Több mint ezren voltak ott, és mind vezető emberek. Jelentkezési lapom valahol elveszett, ami egy kis izgalmat okozott, de aztán mégis beengedtek, és megkaptam a résztvevőkártyát. A szünetben beszélgettünk a nagy udvaron, és ezzel jött oda egy atya: A generális atya megkapta az Ön jelentkezését, de ott felejtette az asztalán. – Ugyanis nagyon jó kapcsolatban voltam a generálissal, írtam neki, és a levélhez csatoltam a jelentkezésemet. Általában persze a generálist nem használják postásnak. Mindenesetre ő elfelejtette leadni. Ez az atya még ezt is hozzátette: Meglátja, nem nyugszik addig, míg ezt mindenkinek el nem meséli. – Így is volt. Ahhoz a csoporthoz mentem, ahol a legfőbb vezetők álltak, különböző közösségek legfőbb elöljárói meg a püspökök. Mikor a generális atya meglátott, odafordult hozzám, és jó hangosan mondta: Ne haragudj, jelentkezésedet az íróasztalomon felejtettem, elhanyagoltam! – Ez szép, ugye?

Egy ilyen személyiségben nagy erő van, mert szívesen blamálja magát. Nem lehet sarokba szorítani, mert minden hibáját szívesen elismeri. Az emberek közötti bánásmódban van egy bizonyos stílus: a másikat sarokba szorítani. Például egy enyhe célzás, és mindenki tudja, hogy az illető mire gondol, és kit szorítanak vele sarokba. A mi generálisunk ilyen helyzetben hangosan mondaná: Igen, vannak ilyen emberek, én is ilyen vagyok.

Az alázat nagy erő, a büszkeség gyengeség. A büszke mindig fél, hogy gyengeségét észreveszik: Remélem, nem veszik észre a többiek – mondja, vagy csak átfut rajta a gondolat. Az alázatos örül, ha a többiek a gyengéjével látják: Remélem, a többiek észre is veszik – mondja. Naponta egyszer blamálni kell magunkat. Mit csinálunk, ha a társunk vagy szerzetes testvérünk, nővérünk észreveszi valamelyik gyengeségünket? Azt mondjuk: Igen, ilyen vagyok, de szeretlek! – Mint pszichológus mondom, így jó légkör alakul ki az egymással való beszélgetéshez. Nem védekezés és vádaskodás, hanem saját gyengeségeim elismerése és irgalmasság. A másik alázatát elismeréssel nyugtázom. Minden este, mikor magunk vagyunk a házi szentélyben, feltételezhetem, hogy a Jóisten irgalmával fordul a társamhoz vagy testvéremhez, nővéremhez.

 

 

Növekedni egymás hibáinak megnevezése által

“Mint házas emberek vagy szerzetesek számolnunk kell azzal, hogy a Jóisten sokszor, amikor valamilyen ke­gyelmet akar adni, azt egyedül és kizárólag társunk vagy testvérünk, nővérünk által akarja adni…”  Tovább »

 

 

1: P. Tilmann Beller (1938-2012) katolikus pap, schönstatti atya, pszichológus. A nemzetközi apostoli Schönstatt-mozgalom a katolikus egyházon belüli megújulási mozgalom, amelyet 1914-ben Németországban P. Joseph Kentenich (1885-1968) palottinus szerzetes alapított, a Rajna menti Vallendar város Schönstatt nevű kollégiumában, ahol spirituálisként működött. Céljuk: önnevelésük felgyorsítása, és az új korszak számára egy új keresztény embertípus és közösség kinevelése. A tökéletes szabadságra jutott ember, akiben a kegyelem uralkodik. A lélekkel, erkölccsel, istenivel átitatott ember, akiben harmonikusan kapcsolódik a természet és a kegyelem, aki nem szolgája sem a saját szenvedélyeinek, de korunk elszemélytelenítő hatalmainak sem, aki képes irányítani magát, és rávésni a világra Krisztus képét. Schönstatt középpontjában a Máriával kötött szeretetszövetség áll, amelynek lényege, hogy odaajándékozzák megfeszített munkájukat, törekvéseiket és az ezzel járó áldozatokat Máriának, aki gondoskodik arról, hogy Krisztus újjászülessék szívükben, valamint közösségükben, és ott újból élővé váljon. A mozgalom VI. Pál pápától 1965-ben megkapta a “Nihil obstat”-ot. P. Tilmann Beller P. Joseph Kentenich tanítványa volt. Kezdetben ifjúsági vezető, majd a mozgalom családos ágában dolgozik. Miután Ausztriában létrehozta a Schönstatt-mozgalmat, 1980-tól átjár Magyarországra, hogy felépítse a magyar Schönstattot is. 1992-től Németországban a mozgalom vezetője. 2007 óta évről évre látogatta a magyarszéki Mindenszentek Kármelt.

2: P. Tilmann Beller: A Kármel útja: a szeretet élete (Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008., 65-71.)