Élisabeth Catez 1880. július 18-án született a Bourges melletti Avor-i laktanyában. 1880. július 22-én, Mária Magdolna ünnepén keresztelték meg, ez a szent – Isten barátja – egész életére fontos példaképpé vált a számára. 1882 novemberében a család Dijonba költözött. 1883. február 20-án megszületett húga, Marguerit (Guite). 1887. október 2-án az édesapjuk váratlanul meghalt.

Élisabeth katonatiszt leánya volt, akaratos, heves természet. Ugyanakkor vonzotta minden, ami magasztos, jó és szép, és nyitott volt Jézus felé. Később Jézusért akarta szeretetből legyőzni szörnyű természetét. 1891. április 19-én volt az első szentáldozása Dijonban, a Saint Michel templomban.

Élisabeth megértette, hogy az egyetlen fontos dolog „szeretetből élni”. Egyedül Isten volt képes rá, hogy legyőzze lobbanékony és hirtelen haragú temperamentumát és rabul ejtse érzékeny és szépségre szomjazó szívét. Találkozott a Szeretetből megfeszített Jézussal, aki meghódította és már egészen fiatalon arra a döntésre vezette, hogy teljesen az övé legyen. Erre a találkozásra élete legszebb napján, elsőáldozása alkalmával került sor.

13 évesen zongorajátékával első díjat nyert a Konzervatóriumban, törekvése mégis másra irányult: Jézust akarta „őrülten” szeretni, és Neki szentelni az életét. Elisabeth úgy élt, mint ez idő tájt bármelyik fiatal lány, szenvedélye volt: a zene, a tenger, a hegyek, a barátság, de ugyanakkor a részvétel a plébániai közösség életében, a betegek látogatása, a gyermekek hitoktatása, és még sok más dolog, de mindezeken keresztül minden tevékenység szívében az imádság.

Egyre erősebben érezte magában a kármelita hivatást, hogy szüntelenül imádkozzék és hogy közel kerülhessen Isten emberségének misztériumához. Miután sikerült édesanyja ellenkezését leküzdenie, 21 éves korában belépett a dijoni Kármelbe. Mély boldogságot tapasztalt: egy teljesen az imádságnak szentelt életforma szegény, fáradságos, de Isten jelenléte, és a testvéri szeretet Napja által beragyogott élet keretei között.

A sugárzó jelöltidő és egy nehéz noviciátusi év után, 1903. január 11-én tett szerzetesi fogadalmat. Isten Igéjéből táplálkozott, különösen is Szent Pál szavaiból, aki meghívta őt, hogy Isten „dicsőségének dicsérete” (Ef 1,6.12) legyen, azé az Istené, aki „túláradó mértékben szeret minket” (Ef 2,4).

Erzsébet nővér a mindennapi dolgok közepette és a közösségi életben, szeretetért szeretetet akart adni viszonzásul. Leveleiben megosztotta barátaival, főként hétköznapi, „laikus” emberekkel legcsodálatosabb felismeréseit, azt, hogy minden (meg)hívás, minden szeretet, minden a Jelenlét által belakott, minden az Istennel – az Atya, Fiú, Szentlélekkel – való egyesülésre, kommunióra hív.

1904-ben írta híressé vált imáját: Istenem, imádott Szentháromság… melyben egészen átadta önmagát. Kevéssel ezután, az akkor még gyógyíthatatlan Addison-kórtól megérintve, hosszú, kilenc hónapnyi agónia után ismerte meg, mit is jelent ez a teljes önátadás. A nagy szenvedések közepette is kifejezte örömét azért, hogy képes szeretni és felajánlani magát. 1906. november 9-én halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: „Megyek a fénybe, a szeretetbe, az életbe…”

1984. november 25-én II. János Pál pápa boldoggá avatta.

2016. október 16-án Ferenc pápa szentté avatta.

Az örökkévalóságban betöltött küldetését így fogalmazta meg: „Úgy érzem, a Mennyben az lesz a hivatásom, hogy vonzzam a lelkeket: segítsem őket, hogy szálljanak ki önmagukból és egészen egyszerűen, tiszta szeretetből Istenhez csatlakozzanak, s hogy megtartsam őket abban a nagy belső csendben, amely lehetővé teszi, hogy Isten beléjük vésődjön, Önmagává változtassa át őket.”

 

 

Szentháromságról nevezett Erzsébet kármelita nővér szentté avatása >>