A Feltámadásról nevezett Colette-Marie nővérünk (1944-2019) 2017-ben ünnepelte fogadalomtételének 50. évfordulóját.  Ez alkalomból P. Péceli Bence Imre OCD kérdezte életéről és hivatásáról. 

 

Colette-Marie nővér már több mint két évtizede Magyarországon él. Életének nagyobb részét mégis Franciaországban töltötte. Meséljen arról, hogyan indult a kármelita hivatása!

Apró, de meghatározó élmények maradtak meg bennem: hétéves koromtól jártam hittanórára. „Monsieur l’Abbé”, „az atya” – így hívtuk – ajánlotta nekünk az Ígéretek című folyóiratot. Otthon megkérdeztem anyukámat, megvehetném-e, s ő persze megengedte. Onnantól kezdve rendszeresen olvastam ezt az újságot. Különösen is hatott rám egy cikk: egy kisfiúról szólt, akiből később missziós atya lett. Ötéves korában gyakran a földre tette a fülét, és figyelt. Édesanyja meglepett kérdésére azt válaszolta, hallja, hogy a kínaiak hívják őt. Gyakran gondoltam rá…

Később, már kilencéves lehettem, amikor „Monsieur l’Abbé” megkérdezte a hittanórán, hogy közülünk akar-e valaki szerzetes lenni. Az egyik kislány fölemelte a kezét. Csodáltam őt, s bár én is erre vágytam, nem akartam beszélni róla, mert előtte már volt egy szerencsétlen próbálkozásom. Elmondtam a szándékomat a nagymamámnak, aki naponta járt szentmisére. Úgy gondoltam, helyeselni fogja, de tévedtem. Tiltakozni kezdett: „Ó, te nem!” Többet nem beszéltem róla…

Az érettségim évében táborozni mentünk az Alpokba, és megnéztük az Assyben lévő templomot. Amikor beléptem az egyik mellékkápolnába, megláttam Germaine Richier bronz feszületét. Nagyon erős és mély benyomást tett rám. Örökre megfogott a belőle sugárzó végtelen szeretet. Megszűnt számomra az idő. Ott maradtam előtte. Akkor mondtam igent az Úrnak. A busz már indult volna a csoporttal, de mivel én még nem voltam meg, értem kellett küldeni egy lányt.

Aztán a lelki atyám kölcsönadta a kármelita szentek műveit, így megszerettem a belső imát. Huszonegy évesen beléptem a Kármelbe.

Miután belépett a Kármelbe, milyen tapasztalatok kísérték? Milyen volt a közösség? Mindig ugyanabban a kolostorban élt, vagy más helyre is küldték?

Franciaországban két Kármelben éltem. Tizenhárom évet töltöttem a bagnères-de-bigorre-i Kármelben, utána pedig szintén tizenhármat a Frileuse-ben. Az első közösségemben megtanultam élni a Kármelt: a csendet, a belső imát, a közbenjárást. Frileuse-ben pedig megtapasztaltam egy szeretetben élő, egymáshoz őszinte és igaz közösség megtartó erejét. Itt a nővérek lehetővé tették, hogy a strasbourgi egyetem levelező szakán teológiát tanuljak.

Mikor és hogyan merült fel a Magyarországra való költözés gondolata? Belülről is érezte az Úr hívását, ösztönzését egy ilyen misszióra, vagy egyszerűen engedelmességből jött Magyarországra?

1992-ben a pécsi Kármel kérésére az akkori Generális, Camilo Maccise atya körlevelet írt mind a száz francia Kármelnek, melyben tolmácsolta a magyar nővérek kérését: küldjünk néhány nővért, akik segíteni tudnak a közösség újraindulásában. Bennem élő maradt a hivatásom missziós dimenziója. Sokan voltunk a frileuse-i Kármelben, és aránylag fiatalok.

Számunkra ott, nyugaton, a vasfüggöny évtizedek óta áttörhetetlen határt jelentett. Keletről alig lehetett tudni valamit, csak sejtettük, hogy a keleti keresztény testvéreink nagyon nehéz körülmények között élnek. S most íme, megnyílt a vasfüggöny, és a segítségünket kérték. Lehetetlen volt visszautasítanom ezt a meghívást. A közösségemmel megbeszéltük, és ők elengedtek. Magyarul még nem tudtam, de reméltem, hogy meg tudom tanulni a nyelvet, és sikerült is.

Akkoriban Claude nővér volt a federáció elnöke, vele indultunk Magyarországra. Teljesen telepakoltuk a kis Renault-t, a csomagok tetejére pedig fölfektettük azt a nagy fakeresztet, amit Claude nővér faragott egy frileuse-i tiszafából a pécsi Kármel ebédlőjébe. Előbb a dachaui Kármelbe mentünk, ahol Hildegard nővér, az ottani perjelnő és Enikő nővér, egy ott élő magyar kármelita nővér fogadott minket nagy szeretettel. Másnap erősen dobogó szívvel léptük át a magyar határt. Mivel az autópálya még nem volt kész, falvakon haladtunk át. Mélyen meghatottak az első magyar szavak az épületeken: pl. Élelmiszerbolt vagy Orvosi Rendelő. 15 órakor érkeztünk Budapestre, a várost Marie-Elisabeth nővérrel és Mirjam nővérrel a Halászbástyáról csodáltunk meg.

Hazánkba jövetele egybeesett a rendi élet újraindulásával. Hogyan tudott együttműködni a régi magyar kármelita nővérekkel?

Eleinte, mivel még nem tudtam a nyelvet, inkább a gesztusokra, a mosolyokra figyeltem, és próbáltam kitalálni, mit kérnek tőlem. Láttam, hogy mennyire hűségesek a nővérek az imához, milyen őszintén akarnak kármelita nővérként élni, nem csupán mint az ostyasütő műhely derék alkalmazottjai. A szegénységük nagyon tetszett. Hamarosan bekerültem a konyhába, ahol megbarátkoztam Izabella nővérrel. Kriszta nővér gyönyörű préselt virágokból vagy magokból készült képei teljesen elbűvöltek. Szintén csodáltam Lúcia nővér és Annunciáta nővér szép kézimunkáit, az egyházi ruhákat és mindenféle hímzést. Láttam Terezita nővért hihetetlen energiával, önátadással dolgozni a közösségért. Mindent megtett, hogy visszakapjuk az egész kolostort, ahol akkor még 12 család lakott velünk. Az ostyaműhelyben és a kertben is dolgoztam. Kedves emlékem, hogy Terezita nővér milyen hálás szavakkal köszönte meg, hogy körbetányéroztam a 60 kis gyümölcsfát, amit a nővérek ültettek.

A legfontosabb az volt, hogy tiszteltük és megszerettük egymást. A következő évben, amikor Franciaországból jöttünk vissza Claude nővérrel, Szekszárdhoz közeledve már egyre gyorsabban vezettem. Éreztem, hogy haza sietek.

Mirjam nővér kezdeményezésére a noviciátus készített Elisabeth nővérnek és nekem egy szépen lepecsételt pergament, amelyben az állt, hogy Szent István gyermekeivé fogadott bennünket. Hiszem, hogy így volt. A szívünkben mindketten jóval korábban magyarrá lettünk, mint ahogy az állandó tartózkodási engedélyt megkaptuk.

A pécsi kármelita nővérek az újrainduláskor egy bölcs és szentéletű vezetőt kaptak az Urunk Színeváltozásáról nevezett Marie-Elisabeth nővér személyében. Hogyan emlékszik Őrá, és milyen emlékeket elevenít fel a kettőjük kapcsolata, közös munkálkodása?

Könyvet tudnék írni erről a témáról. Nehéz kiválasztani, hogy mit meséljek el. Két különböző közösségből jöttünk. Ahhoz, hogy együtt tudjunk működni, előbb meg kellett ismernünk egymást és össze kellett hangolódnunk. Néhány képet említenék.

Este, a kompletórium után Marie-Elisabeth a kóruson maradt, és csöndesen hangolta a pszaltériumot, amit Mirjam nővér édesapjától kaptunk ajándékba… Ebéd után együtt vonultunk vele és a fiatalokkal a kertbe, leültünk a ház mögé vagy sétáltunk, vicceket meséltünk vagy énekeltünk… Gyakran beszélgettünk kettesben is a közösség helyzetéről, a fiatalokról és a francia Kármeleinkről. Megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, a meglepetéseinket, hiszen egy új kultúrában sok újdonsággal találkozik az ember.

Amikor 1998 januárjában bizalmasan elmondta nekem, hogy rákos, először nem hittem a fülemnek, de aztán szembesülnöm kellett a könyörtelen valósággal. Egy alattomos, halálos betegséggel küzdött, és mi igyekeztünk segíteni, vele küzdöttünk a gyógyulásáért. Bár a testi egészségét nem adta vissza az Úr, az önátadása által titokzatosan megerősített minket. Mindnyájan tanúsíthatjuk, hogy halála után is jelen volt közöttünk. Kinga nővér többször beszél róla a naplójában.

A pécsi, majd később a magyarszéki kármelita közösségben hosszú ideig a novícia mesternő szolgálatot látta el. Mit szeretne kiemelni ebből a hosszú, szép időszakból?

1999-ben, amikor Mirjam nővér perjelnő lett, rám bízta a fiatalokat. Hálás voltam a bizalmáért. Sokan voltak a noviciátusban, és úgy éreztem, hogy azzal a tiszta meggyőződéssel kell belépnem ebbe a nagyon élő, dinamikus és tarka csoportba, hogy az Úr segíteni fog. Rendkívül nagy kegyelmet jelentett számomra, hogy Mirjam nővér elküldött Nemes Ödön atya egyik kurzusára. Nagy ajándék volt megismerni őt és a többi résztvevőt. Nehéz beszélni arról a titokról, hogy mit jelent tanúja lenni Isten kegyelmének és csodáinak egy lélekben. Hadd idézzek két szentírási szöveget, amely a sajátommá vált:

Iz 8,18: „Íme, én és a gyermekek, akiket nekem adott az Úr…”

És a János evangélium 17. fejezetében refrénként visszatérő kifejezés: „azok, akiket nekem adtál”. Nagyon sokat imádkoztam ezzel a fejezettel, és most is folytatom: Jézus szavaival hordozom azokat a nővéreket, akik most foglalkoznak a fiatalokkal.

Hosszú magyarországi tartózkodása alatt hogyan tudott kapcsolatot tartani a régi franciaországi közösségével és a családjával?

Egyszerűen, természetes módon maradtunk kapcsolatban, levélben, vagy a családommal telefonon. A kapcsolatok nem szűntek meg, csak más a konkrét megvalósulás. Ritkábban találkozunk, évente vagy kétévente, de mivel naponta imádkozom velük és értük, az Úr szívében közel állunk egymáshoz.

Colette-Marie nővér szerint a 21. században mi kellene, hogy jellemezze leginkább a kármelitákat? Milyen feladat elvégzését, megélését tartja fontosnak?

Csak egy a fontos: hitelesen élni az igazságban. Az Úr igaz és hűséges. Jézus mindvégig szerette az övéit. Utánoznunk kell Őt.

Még egy idézetet említenék: „Mindenki téged keres”– mondja Simon Jézusnak. (Mk 1,37) Ez talán még igazabb, mint ahogyan Simon a konkrét helyzetben értette. Jézus eltűnt az emberek elől, Simon és társai pedig a keresésére indultak. De ez így van ma is, csak nem mindenki tudja, hogy Jézust keresi. Mi, kármeliták, azért állunk az Úr előtt, hogy testvéreink mind megértsék, hogy Jézust keresik, és hogy találkozhassanak is vele igazságban.

 

(Megjelent a Kármel újságban.)