„Mit tegyek? Mondj egy Igét az üdvösségemre!” A sivatag szerzeteseinek világából ránk maradt mondások és történetek gyűjteményében ez a két mondat fordul elő a leggyakrabban. Azok a férfiak és nők, akik a 4. és az 5. században radikális keresztény életre vágytak, s ezért az emberek lakta településekről Egyiptom és Palesztina sivatagába húzódtak vissza, az apostolok nyomdokain járva élő hagyományból, egy tapasztalt mestertől akarták elsajátítani a tanítványi léttel járó gyakorlatokat és tudást. A „sivatagi atyák” néven ismert mesterek pedig nem mással vezették a keresőket az üdvösség útjára, mint ami őket is krisztusi emberekké tette: a meghallott, befogadott és életre váltott Igével. Ebből a Szentírással átitatott és abból forrásozó életből született az apoftegmáknak a gyűjteménye. A görög szó jelentése „kimondott szó”, műfajilag pedig az különbözteti meg az ókori filozófusok feljegyzett bölcsességeitől (hréma, gnómé), hogy a mondással együtt megőrződött az élethelyzet, a kontextus, amiben az ige elhangzott.
Olyan klasszikus szövegeket találunk köztük, melyek évszázadokon át táplálták a szerzetesi spiritualitást és inspirálták a világirodalmat Tolsztojtól kezdve Hessén át a kortárs Jevgenyij Vodolazkinig.
„A Paradicsom könyvének” magyar fordítása a Jean-Claude Guy által készített görög kritikai kiadás alapján készült.