Két misszionáriusjelölt keresi meg a lisieux-i Kármelt, hogy lelki nővért kérjen, aki imáival, áldozataival segíti szolgálatában. A perjelnő mindkettőjüket Teréz nővérre bízza. „Régóta volt egy vágyam, amely számomra teljesen megvalósíthatatlannak látszott: legyen egy pap testvérem, és íme, nemcsak az történt, hogy Jézus megadta a kívánt kegyelmet, hanem lélekben egyesített két apostolával is, akik  testvéreim lettek” – írja Teréz az Önéletrajzában. Maurice Bellière-rel sohasem találkozik. Amikor Teréz már súlyos beteg, engedélyt kap, hogy fényképet „cseréljenek” a szeminaristával, akit fokozatosan készít föl saját közelgő halálára, miközben föltárja előtte az Isten iránti bizalom és szeretet útját. Adolph Roulland-nal egy alkalommal találkozik: amikor a frissen felszentelt pap újmisét mutat be a Kármel kápolnájában, utána a perjelnővel együtt felkeresik a beszélőszobában, amelynek rácsos ablaka, a kor szokása szerint, el van függönyözve. Lelki testvéreinek írva „szíve vérét” pazarolja rájuk, elfeledve saját szörnyű testi szenvedéseit és a hit éjszakájának szorongásait. Csak segíteni akarja őket apostoli munkájukban, életcéljának megfelelően: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket, s főként azért, hogy a papokért imádkozzam”. A Kármelben leélt egész élete folyamán hű marad ehhez a hivatáshoz.