– Adjon Isten, anyóka! Mit csinál itt egymagában, ebben a nagy sötét erdőben?
– Fát gyűjtök, szívem, mert egyedül vagyok, és nincs, amit a tűzre rakjak.
– Ó, ne fáradjon hiába. Üljön csak le, pihenjen, én majd összegyűjtöm magának a fát.
A  fiú fogta a fejszét, amit mindig magánál hordott, kivágott egy szép nagy fát, felaprította, majd az erdő szélén álló házikóhoz hordta, ahol az öregasszony lakott.
– Így most már nyugodtan élhet, sok évre elég lesz a fa – mondta a  fiú, és tovább akart indulni.
– Állj meg még egy pillanatra – kérte az öregasszony –, mivel te jó voltál hozzám, én is megajándékozlak valamivel. Tudom, mi járatban vagy errefelé. Ha az élővizek forrását keresed, keletre kell tartanod, oda, ahol a Nap felkel. Egy nagy hegy tövében látni fogsz egy kristálytiszta tavat. Minden reggel, mielőtt útnak indulna a fényes égbolton, a Nap megfürdik benne. Ezért van ilyen ereje a víznek. Várd meg tehát, amíg a Nap elhagyja a vizet, utána pedig te magad is fürödj meg benne, és ebben a kulacsban vigyél magaddal az útra, mert hosszú és nehéz lesz az még a sárkány kastélyáig.

Puvák Tarzíciusz atya erdélyi származású kármelita szerzetes. Noviciátusát Grazban töltötte, teológiai tanulmányait Budapesten, a Piarista Hittudományi Főiskolán, majd Rómában, a Teresianumban végezte. Lelkipásztorként szolgált a budapesti, győri és keszthelyi kármelita templomban, majd újabb két évig továbbtanult a Teresianumban. 2017-től az olaszországi Bari kármelita közösségében él, a plébániai munkában vesz részt.