Isten bennlakozása

 

Az emberek nagy része azzal a tudattal éli mindennapi életét, hogy Isten távol van. Csakhogy némi filozófiai háttérrel nyomban eszünkbe juthat, hogy mi magunk sem léteznénk, ha Isten nem lenne jelen minden egyes pillanatban. A teremtés nem olyan esemény, amely egyszer megtörtént, s azzal véget is ért. A teremtés Isten folyamatos ajándéka, amely minden szinten érvényesül, a legapróbb kvarktól egészen a tudat legmagasabb fokáig. Avilai Szent Teréz azt mondta, „az imádsággal kapcsolatos minden nehézségnek egyetlen oka van: úgy imádkozunk, mintha Isten távol lenne”. Ez a meggyőződés már gyerekkorunkban kialakul bennünk, s később meghatározza a mindennapjainkat, sőt általában az egész életünket. Életünk előrehaladtával egyre szilárdabb lesz, kivéve, ha megérint minket az evangélium, s rálépünk a lelki útra. A lelki út folyamán lebomlik az a roppant illúziónk, hogy Isten valahol máshol van, s távol van tőlünk. Ha nem teljesednek az Istenhez intézett kéréseink, csak még biztosabbak leszünk abban, hogy Isten egészen messze van tőlünk. Ám ez az elképzelésünk teljesen irracionális. Érzelmi ítéleten alapul, nem pedig értelmi belátásból fakad. Rakoncátlan érzelmeink sajnálatos módon nem vetik alá magukat értelmünknek és akaratunknak, hanem a saját életüket élik. Ha értelmünk és akaratunk elhatározza magát valamire, érzelmeink kupaktanácsot tartanak, s eldöntik, hajlandóak-e együttműködni vagy sem. Ha a tervünk nem felel meg annak, amit kellemesnek vagy kellemetlennek tartanak, azonnal fellázadnak.

A lelki út elején, középső szakaszán és legvégén egyaránt az a meggyőződés áll, miszerint Isten mindig jelen van. Az úton előrehaladva egyre világosabban felismerjük Isten jelenlétét. Ahogy gyerekkorunkat magunk mögött hagyva eljutunk a teljes öntudatra, rendszerint homályos és kezdetleges elgondolásaink vannak arról, hogy miként van jelen Isten. A lelki út folyamán érzelmi, értelmi és fizikai téren egyaránt egyre átfogóbb kapcsolatba kerülünk Isten valóságával, amely jelen van bennünk, de nem úgy nyújtja magát érzelmeinknek és gondolatainknak, mint a többi dolog.

A Szentháromság dogmája azt közli velünk, hogy az egy Isten három isteni személyben létezik. Az első személyt Atyának nevezzük. A második személynek Ige a neve. A harmadik személy a Szentlélek, s a neve eredetileg lélegzetet jelent. Ismer-e bárki olyan személyt, aki ige vagy lélegzet lenne? Senki sem ismer ilyet, s ezért tudatosítanunk kell magunkban, hogy Istenről beszélve egészen másféle személyekről beszélünk, mint akikhez hozzá vagyunk szokva.

Az Istenben létező személyek valójában olyan viszonyokat alkotnak, amelyek csupán hasonlítanak az emberek között létesülő kapcsolatokra. Éppen ezért nem számíthatunk arra, hogy Isten ugyanúgy van jelen, mint az emberek. Az ószövetségi lelkiségnek az volt a legjelentősebb gyümölcse, hogy hosszas tanulási folyamat során a választott nép elvetette azt a korlátolt elgondolást, mely szerint Isten a számos közel-keleti isten sorába illeszkedik, s felismerte, hogy Isten transzcendens. Izrael a monoteista hit nagyszerű ajándékát nyújtotta az emberiségnek. Isten szüntelenül jelen van számunkra, de nem tudunk mit kezdeni vele, amíg kizárólag érzékszervi és érzelmi benyomásainkon alapuló elgondolásainkra és véleményeinkre támaszkodunk. Jézus szavait a következőképpen is visszaadhatnánk: „Isten országa közel van – nincs távol, nincs messze. Bennetek van, közöttetek van.”

Ennélfogva a lelki út az Isten bennlakozását kimondó teológiai elven alapul. A Szentháromság jelen van bennünk, hiszen a létünk forrását alkotja életünk minden szintjén. Életünk valamennyi szintjét Isten jelenléte tartja létben, elementáris fizikai voltunkat éppúgy, mint legszellemibb dimenziónkat. Ha azzal a tudattal veszünk részt a liturgián vagy imádkozunk, hogy Isten távol van, nem tudunk megfelelő kapcsolatot kialakítani Isten jelenlétével.

Isten országa lényegében azonos azzal, amit Isten végbevisz bennünk. Az isteni valóság olyan energiaként van jelen, amely a legkisebb szünet nélkül létben tartja fizikai, értelmi és lelki tevékenységeinket. Jézus emberségünk teljes kibontakoztatására hív minket, és segít nekünk abban, hogy újra gyökeret verjünk létünk forrásában. Segítségével megtapasztalhatjuk, hogy az isteni energia végtelenül gyengéd, együttérző, tápláló, erőt adó és bátorító. Jézus tapasztalata szerint az Atya valódi Abba, olyan Isten, aki végtelen figyelemmel és gyengédséggel viszonyul minden élőlényhez, különösen az emberekhez. Korának vallási világán belül forradalmian újnak számított ez az istentapasztalat. Szemléletmódja visszaköszön az egyházatyák szentírásmagyarázatában, napjainkban pedig legelőször erről kell beszélnie minden hitoktatónak, s rendszeresen be kell mutatnia minden igehirdetőnek. A Szentháromság bennlakozásáról szóló hitigazságról könnyen megfeledkezünk, s könnyen háttérbe szorítjuk. A mélyreható személyes megtérésnek azonban nem lehet más alapja.

A keresztény hagyománynak meggyőződése, hogy Isten Igéje, amelyet a Szentírás tár elénk, közvetlenül megszólít minket. Az Ige testté is lett, annak érdekében, hogy Jézus példája felvázolja számunkra, miként válhatunk teljesen emberivé és teljesen istenivé. Isten örök Igéje azért szólít meg minket a Szentírásban és a liturgiában, hogy tudatára ébredjünk: állandóan jelen van bennünk. A szemlélődő imádság révén megnyílunk és ráébredünk arra, hogy szüntelenül kapcsolatban vagyunk Istennel, arra, amit Isten tesz, tett és tenni fog értünk. Az ókori keresztények elsősorban nem olvasták, hanem hallgatták a Szentírást, mivel nem igazán  voltak könyveik. Ha valaki csak hetente egyszer hallhatta az evangéliumot, és érdeklődött a lelki út iránt, nyilván csupa fül volt a templomban, és egész lényével hallgatta a felolvasott szövegeket. Mi már elképesztően sok mindent olvasunk, s ettől annyira eltompultunk, hogy alig érzékeljük a Szentírás eleven erejét. Emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Krisztus sajátos módon jelen van a Szentírásban, s jelenléte mindazok szívéhez szólni tud, akik nyitottak és megfelelően felkészültek rá. A Szentlélek arra indít, hogy észrevegyük, a saját személyes helyzetünkre vonatkozik mindaz, amit hallunk, feladat elé állít, és egyben bátorít is minket. Ha megértjük, hogy az evangélium már eleve meglévő jelenlétet szólít meg bennünk, akkor Isten igéjének hallgatása révén fokozatosan eljutunk a belső világosságra.

Az ókori egyházatyák a lelki érzékek kibontakozásának nevezték ezt a folyamatot. Külső érzékszerveink az anyagi valóság közvetlen jelenlétét fogadják be. Lelki érzékszerveink a különböző formában megnyilvánuló isteni valóság közvetlen jelenlétét fogadják be, oly módon, hogy fokozatosan magunkba engedjük, belsővé tesszük és megértjük Isten Igéjét.

A folyamat kibontakozása során lassan megjelennek a Lélek gyümölcsei, amelyeket Pál (Gal 5,22–23) és a hegyi beszédben Jézus (Mt 5,3–11) sorol fel. A Lélek gyümölcsei azt jelzik, hogy ráébredünk Isten jelenlétére.

E folyamat első szakaszában csupa figyelem vagyunk, mintha osztatlan figyelemmel fordulnánk egy nagy tanító felé, akitől tanulni szeretnénk. Keresztény kontextusban Jézus a megvilágosodott tanító, aki megdicsőült Krisztusként él a keresztény közösségben.

A liturgiában úgy kerülnek egymás mellé szövegek, hogy szavak és szimbólumok segítségével ráébresszenek a bennünk meglévő isteni jelenlétre, s arra, hogy az imádság és a cselekvés területén miként fejt ki hatást az életünkben. Az imádság, a szentségek és a jócselekedetek egyetlen célt szolgálnak: rá akarnak ébreszteni, hogy valójában kik vagyunk, csak éppen ténylegesen még nem tudjuk. Az eucharisztia vételével nem Krisztus futó látogatásában van részünk, hanem ráébredünk arra, hogy Krisztus szüntelenül jelen van bennünk, s lehetővé válik számunkra, hogy újabb tapasztalatokra tegyünk szert az Atyáról.

A Lélek tanúságot tesz Krisztus feltámadásáról, mégpedig úgy, hogy erőt önt belénk a Lélek gyümölcseivel és a jézusi boldogmondásokkal. Ami a Szentírás betűjét illeti, semmi más dolgunk nincs, mint hogy jóindulatúan hallgassuk a bibliai üzenetet, s megkezdjük annak az illúziónak a lebontását, hogy Isten távol van tőlünk. Hétköznapi életünkben egyre nagyobb teret kap a Lélek cselekvése, ha megpróbáljuk valóra váltani az evangélium értékeit. Ezt a folyamatot a középkori szerzetesek a Szentírás erkölcsi szintjének feleltették meg. Ha magával ragad minket Jézus életének szépsége és példája, el merjük hinni, hogy legyőzhetők azok a boldogság elérését célzó érzelmi programok, amelyek megakadályozzák, hogy eljussunk Isten bennünk való jelenlétének és cselekvésének teljes világosságára.

Ha Isten Igéje még mélyebb szinten megszólít minket, kapcsolatba kerülünk a Szentírás allegorikus értelmével. Tudatára ébredünk, hogy személyes életünkben is megvalósulnak azok a kegyelmek, amelyekről az evangéliumi elbeszélésekben hallunk. Ha Jézus elviselte az apostolok ballépéseit, talán a mieinket is elviseli. Az allegorikus szinthez eljutva lassan felfogjuk a Szentírásnak azt a mélyebb értelmét, amelyet Jézus akkor ajánlott a tanítványok figyelmébe, amikor azt mondta: „ha van fületek a hallásra, kérlek, halljátok meg”. E szavakkal arra utalt, hogy a tanítványok nem azon a szinten figyeltek rá, ahol beszélt hozzájuk. Isten Igéje nem csupán a fülünkhöz, az értelmünkhöz és a szívünkhöz szól, hanem elsősorban ahhoz, akik lényünk legmélyebb szintjén vagyunk. Istenben gyökerezünk, s ha kapcsolatba lépünk ezzel az isteni energiával, egyesülünk Istennel, és meg tudjuk tenni, amit Jézus tett: megjelenítjük Isten gyengédségét és együttérzését azok körében, akiket szolgálunk és szeretünk.

Az allegorikus szint arra figyelmeztet minket, hogy Jézus elkötelezett barátságra hív minket. A baráti kapcsolatban az egységnek mindazok a szintjei elérhetővé válnak, amelyeket az egyházatyák összefoglalóan az egyesülés útjának neveztek. Ezt az utat járva tudatára ébredünk Isten szüntelen jelenlétének, amelyet nem ásnak alá sem az érzéseink, sem másokról alkotott gondolataink, de még csak szörnyű tragédiák sem. Rátaláltunk a forrásunkra. Átalakultunk Isten igéjévé, s kifejezésre juttatjuk Isten jelenlétét, ahogyan Jézus is kifejezésre juttatta mindennapi életében.

Ahányszor csak hitünk révén új szinten kezdjük meghallani Isten igéjét, valamennyi kapcsolatunkban változás következik be: megváltozik az önmagunkhoz, Istenhez, másokhoz és a mindenséghez fűződő viszonyunk. Ilyenkor sok időbe telik, mire az összes kapcsolatunkat be tudjuk ágyazni a feltáruló új távlatba. Miközben figyelmesen olvassuk a Szentírást, s nyitottan, elgondolkodva és szeretettel választ adunk rá, belsővé és magunkévá tesszük az üzenetét. A Szentírás továbbá arra ösztönöz minket, hogy reagáljunk azokra a pozitív dolgokra, amelyekről olvasunk. Ily módon imádságunkkal spontán reakciót adunk Isten Igéjének jelenlétére. Isten Igéje ugyanis nem csupán hallható hangként, hanem személyként van jelen. Isten Igéje éppúgy jelöli Isten írásba foglalt szavait, mint a Jézusban testté lett Igét. Mindkét ige folyamatosan kopogtat legbensőbb lényünk ajtaján, legbelsőbb lényünkén, ahol hitünk gyengesége miatt mintha álomba merülne Krisztus. Mivel soha vagy csak ritkán tapasztaltuk meg jelenlétét, azt hisszük, hogy távol van. Hitünk növekedésével párhuzamosan azonban fokozatosan erejét veszti és szertefoszlik ez az illúzió.

Sokan állítják, hogy a lelki út során megtisztulunk az illúzióinktól, megszabadulunk attól a hibától, hogy rossz dolgokra törekszünk, vagy éppen túlságosan törekszünk a jó dolgokra, s mentesülünk azoktól a kényszerektől, amelyek abból fakadnak, hogy nem megfelelően keressük a boldogságot – ez a téves törekvés ugyanis jelen van a tudattalanunkban és felzaklató érzelmekben fejeződik ki. Gyötrő érzések akkor támadnak bennünk, ha bekövetkezik valami olyan, ami ellenünkre van, vagy éppen nem következik be valami olyan, amit szeretnénk. Hiába határozzuk el tudatosan, hogy követni fogjuk Krisztust, ezzel a tudatos döntéssel még nem tudjuk begyógyítani az eredeti bűn okozta sebeket. Ha nem tudják megszerezni maguknak, amit akarnak, továbbra is felzaklatnak minket azok a boldogság elérését célzó tudattalan programok, amelyeket gyerekkorunktól fogva magunkban hordozunk, és nem ismerünk fel teljesen, amíg eltökélten meg nem kezdjük a lelki utat.

Ha például elsősorban a hatalomgyakorlás és mások irányítása jelenti a boldogság elérését célzó programunkat, akkor hiába fogadjuk meg akárhányszor, hogy nem fogunk bosszankodni, ha valami kikerül az irányításunk alól, egészen biztosan dühösek, letörtek vagy csüggedtek leszünk, ha nem sikerül megvalósítanunk egy-egy tervünket. A törekvéseink és a szándékaink mindig feszültségben lesznek a nemes elhatározásainkkal ellentétes érzéseinkkel. Hétköznapi életünkben ennek a területnek kell figyelmet szentelnünk. Krisztus sugárzó energiát bocsát rendelkezésünkre, ha igéje végre visszhangra talál lényünk legmélyebb  szintjén, s ennek érzete lassan utat tör egész gondolkodásunkhoz és cselekvésünkhöz, hogy hatására ugyanazzal a szeretettel tudjunk reagálni az élet eseményeire, amely magának Krisztusnak is mozgatórugója volt.

A lelki út tehát a következőkre tanít minket. Először is, hinni kezdünk abban, hogy bennünk lakozik Isten, teljességgel jelen van, s energiával tölti meg létünk minden szintjét. Másodszor felismerjük, hogy Isten energiája jóindulatú, gyógyító hatású és átalakító erejű. Harmadszor apránként az imádság és a cselekvés terén egyaránt megnyílunk annak, hogy fokozatosan kibontakozhasson bennünk.

A szemlélődő emberek imádsága a hit, a remény és a szeretet (az isteni szeretet) folyamatos gyakorlását jelenti. Ez az imádság szívünk csendjében zajlik, miközben Isten Igéjére figyelünk – nem csupán a fülünkkel és az értelmünkkel, de lényünk legmélyével is. Isten elsősorban a csönd nyelvén szólal meg. Szó sincs arról, hogy imádság közben ne lennének kéretlen gondolataink, ám fontos, hogy újra és újra visszatérjünk ahhoz az alapvető önátadáshoz és bizalomhoz, amellyel elfogadjuk Isten jelenlétét. Igent mondunk rá, s ismételten egységbe kerülünk vele, felismerve, hogy a Krisztus emberségében megvalósuló isteni jelenlét ugyanolyan, mint a bennünk megvalósuló. Amikor úgy imádkozunk, hogy „jöjj, Uram, Jézus”, emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Krisztus már jelen van, s az eljövetele egyszerűen azt jelenti, hogy egyre inkább tudatosul bennünk a jelenléte. Krisztus nem halad sehonnan sehová. Mi haladunk. Ezt a folyamatot az viszi előre, hogy elfogadjuk Isten jelenlétét, átadjuk magunkat a jelenlétének, és átalakulunk a jelenlétévé. Meg kell tanulnunk, hogyan figyelhetünk a bennünk jelen lévő isteni igére; közben egyre érzékenyebbek leszünk a Lélek hét ajándékára, s engedjük, hogy Isten energiája megfelelő módon megnyilvánuljon az imádság idején és a hétköznapi élet eseményeiben. Jézus eljön hozzánk az eucharisztiában, hogy szüntelenül velünk legyen, s megtanítsa, emberi életünket hogyan élhetjük isteni módon.

 

(Thomas Keating atya A Lélek gyümölcsei és ajándékai c. művéből (1. fejezet).
Sarutlan Kármelita Nővérek, 2017)