Megfeszített–Megdicsőült Jézusról nevezett Mária Magdolna nővér tanúságtétele

 

 “Védőn körülvette, oltalmazta, óvta, mint szeme világát.” (MTörv 32,10) Ezt a mondatot választottad 2021. február 2-án ünnepelt ezüst fogadalmad mottójául.

Mesélnél magadról?

Amikor megszülettem, a városomban “szerencsés” gyereknek neveztek, mivel abban az évben az első voltam a városban, aki megszületett, és édesanyám ajándékban részesült. Az első ilyen “jóslat” beteljesedett, mivel 7 hónapra, agyvérzéssel születtem és az orvosok 1 napot adtak nekem az életből. Azóta sokszorosan meg lettem ajándékozva az élet napjaival. Sokáig nem volt szememben ajándék a mai nap, de most már minden napot ajándékként élek meg.

 

Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodról?

Az egyik emlék, ami feltört bennem: Amikor egyszer óvodában voltam, a kis gyerekcsoport egy adott pillanatban rosszalkodni kezdett és zaj, lárma keletkezett. Én távolról figyeltem mi történik, talán nem is értettem a dolgot, mert nem voltam benn a sűrűben. Egyszer csak az óvó néni kézen fogott, bevezetett egy másik terembe, leültetett a székre és a szekrény tetejéről ideadta az addig elérhetetlen nagy babát, hogy jászak vele. Erre felfigyelt az egész gyerek csoport és körém gyűltek, néztek és szerették volna a babát. Nem volt szabad oda adnom. Kérdéseik nyomán tudtam meg, hogy azért részesültem ebben a kiváltságban, mert jó voltam. Természetesen feloszlott a rendetlenség, és sokan leültek, hogy ők is jók lesznek, hogy megkaphassák a babát. Persze akkor ebből nem lett semmi. Ez egy bölcs húzása volt az óvó néninek, hogy rendet teremtsen. Én meg felnőtt fejjel megtanultam: jó jónak lenni. Ajándékban részesültem mások miatt. Nem kerestem, hogy elérjem a babát, és azt se, hogy kitüntetett módon bánjanak velem.

Egy másik fontos emlékem: Egyszer édesanyámmal mentünk meglátogatni a nagytatát. A sínek mellett mentünk. Egyszer csak az az ötletem támadt, hogy mehetnék a síneket összekötő fa gerendákon lépegetve. Elég jól mentem, meg voltam elégedve magammal, édesanyám meg hiába hívott, hogy menjek le, nem engedelmeskedtem. Elérkeztünk egy kis hídig. Édesanyám újból szólt, de én mentem tovább. A híd közepén elvétettem a lépést és a két gerenda közé beestem úgy, hogy a karomnál fogva akadtam fenn a hídon, így nem estem be a kis patakba. Lenéztem, hogy mekkorát esek, ha elengedem magam. És ekkor távoltól felsípolt a vonat és robogott felém. Megfordultam, megnéztem, hogy a fejem felett el tud-e menni a vonat, vagy nem. Úgy láttam, hogy a mozdony eleje egészen lent van, tehát nem tud elmenni a vonat. Akkor gondoltam, hogy elengedem magam és az a kisebb baj, ha beleesek a patakba, legfeljebb eltörik valamim. (Ezt mind kiskoromban gondoltam végig, ott a sínek között; ez az életösztön talán.) Édesanyám felsikított, ezt még hallottam, s ekkor két erős kéz megragadott, felemelt az ölébe és kirohant velem a sínekről. Abban a pillanatban robogott el a vonat, a bácsi az ölében tartott magához ölelve, én meg néztem a vonatot. Addig észre se vettem, hogy vasutas munkások dolgoztak a közelben. Nem tudom, ki volt a jótevőm, aki megmentett, azóta remélem, a mennyben van.

Kényeztetett gyerekként indult az életem, mivel 6 -7 éves koromban 1 évet voltam különféle kórházakban. Aztán megváltozott ez általános iskolás koromban, mikor édesanyám beteg lett s a róla való gondoskodás lett életem egyik alap pillére. Ez abban állt, hogy minden reggel, mielőtt iskolába mentem volna (kis iskolásként is), mosdatnom és öltöztettem kellett, az iskolából sietnem kellett haza, s rá figyelni, segíteni abban, amit kért. Édesapám szerint nem volt gyermekkorom.

 

Az ifjúsági éveket hogy élted meg?

 A megadott keretekben, éltem, tomboltam. 

Mindenhova elmehettem, ahova akartam, a megadott időn belül (korcsolyázás a barátokkal, mozi, színházi előadások, diszkók, csárdás estek, bálok, házibulik, túrák a hegyekben, lovaglás). Nem éreztem azt, hogy lemaradtam volna valamiről. Nem voltam vallásosan nevelve, védtelen voltam, és mégis Isten gondviselő keze őrzött meg, hogy nem zuhantam a mélybe. Annak ellenére, hogy a gonosz szeretett volna behálózni, valami védelem volt körülöttem; biztos sokan imádkoztak értem.

Érettségi után nővérem férjhez ment, és hamarosan meghalt az édesanyám. Édesapámmal maradtam, most őt kellett ellátnom. De jó kapcsolat alakult ki, beszámoltunk egymásnak, ki hova megy. Kellemes emlékként őrzöm azokat az ebédeket, vacsorákat, amelyeket ilyen megosztással töltöttünk meg, s a gyász letelte után kikérte engedélyemet, hogy megnősülhessen. Éreztem, hogy szeret és tisztel, és én is szeretem és tiszteltem őt. Meghagyta szabadságomat. Azt mondta, hogy életemről én döntök, mivel én fogom azt megélni; jól gondoljam meg.

 

Édesapád újranősülése után milyen volt a kapcsolatod az új „mamával”?

Tulajdonképpen mire bekerült a családba, én hamarosan útnak indultam. Távolról figyeltem, hogy milyen nagy gonddal és szeretettel vette körül édesapámat és kísérte végig a haláláig. Hálás vagyok neki, mert helyettesített minket az odaadó szolgálatban édesapám körül. Mikor édesapám meghalt, továbbra is tartottam a kapcsolatot vele, s mielőtt meghalt, három nappal előtte kérte, hogy hívjam fel. A telefonon keresztül elköszönt tőlem, s mondta, hogy szeret.

 

– Említetted, hogy nem volt részed vallásos nevelésben. Hogyan találkoztál Istennel, hogyan jutottál el a hitre?

Munkába jártam, amikor a barátnőm kirándulás címén elvitt Somlyóra, a hegyre, Szentmisére. Sokan voltak, s beültünk az első padba, tömve lett a kápolna s nem tudtam kimenni. Így vettem részt végig, majd az érdeklődésére azt válaszoltam: ” jöhetünk még zenét hallgatni, de nem legelöl”.

Majd működni kezdett a kegyelem s én lassan megnyíltam Isten felé. Kölcsönkértem egy Újszövetséget, hogy elolvashassam. Egy hétre adták ide. S mikor elolvastam, egy hét alatt, összecsukva a könyvet azt mondtam: ” VAN ISTEN”. Ekkor kezdtem el imádkozni úgy, ahogy tudtam, majd eljutottam atyákhoz, ilyen egyszemélyes hittanra és ifjúsági hittanokra.

 

Hogyan született meg benned a szerzetesi hivatás?

Mint minden fiatal, én is „udvaroltattam”, volt egy barátom, akivel már komolyabban is kezdtünk a jövőre gondolni. De működött a frissen megtérők lángoló kegyelme is bennem. Hallottam a szerzetességről is, mint életformáról. Közben már megegyeztünk a barátommal abban, hogy másfél év múlva megtartjuk az eljegyzést és már vitt el bemutatni távolabbi rokonainak.

Én meg így gondolkodtam: Ha van Isten, aki hatalmasabb és nagyobb, mint minden, akkor kikérem a véleményét, mit csináljak. Menjek férjhez, vagy legyek nővér? De mivel én frissen megtérő vagyok, nekem konkrét jelre van szükségem. Küldjön két héten belül egy szál virágot: szegfűt vagy rózsát, ha azt akarja, hogy szerzetes legyek. Úgy másfél hét után mikor mentem haza az esti Szentmiséről, más úton haladtam, mint ahogy szoktam, és a járdán, ahol mentem (esős idő volt, nem sokan jártak az úton), egyszer csak előttem volt egy fehér rózsa. Megálltam és felvettem. Akkor, abban a pillanatban hasított belém, hogy ez mit jelent. Megrémültem és eldobtam a rózsát. — Nem, nem kell!

Hazamentem, nem találtam a helyem, a szobában járkáltam fel-alá, aztán egy idő után visszamentem, s a “rózsámat” megtaláltam ott, ahova hajítottam, a sáncban. BEMÁSZTAM ÉRTE, KIVETTEM, HAZA VITTEM, és azóta is őrzöm, mert kipréseltem, most is megvan.

Majd hamarosan szakítottam a barátommal, de ahogy később hallottam, megtalálta élete párját, akit feleségül vett és gyerekük is van. Én meg elindultam az akkor (még titokban) működő szerzetesrendhez, a ferencesekhez. Szeretve voltam a barátom által, de Istentől egy hatalmas szeretetet éltem meg, s ez vonzott.

Ezeken a külső eseményeken kívül az a vágy volt-van bennem, hogy viszontszeressem az Istent. A ferences renden belül kerültem Pécsre betegápolás-tanulás címén. De első perctől bennem volt, hogy olyan rendben szeretnék lenni, ahol “benn vannak”, imádkoznak, nem tevékenykednek nagyon kint. Akkor még így fogalmaztam meg a különbséget az aktív és a monasztikus rend között. Pécsett találkoztam a Kármellel, akik “benn” vannak. Újabb ingadozások, és győzött a Kármel.

 

Mi vonzott a Kármelbe?

 Ima, csend, “benn” levő lét.

 

Mit jelent most számodra a Kármel?

 A Kármel az a rejtekhely, ahol Istennel lehetek. Minden belső imát friss levegő vételnek élek meg. Ez az a hely, ahol szerethetem Jézusomat. Szerethetem az Istent, aki nagyon szeret engem. Isten szeretete az alapja a meghívásomnak, és szerzetesi életemnek.

 

Édesapád és testvéred hogyan élték meg a Kármelbe való lépésedet?

 Nagy lelki harccal, sok lelki küzdelembe került, sokat tépelődtek magukban és végül is édesapám írt az akkori püspöknek, hogy ne engedje meg a belépésemet. Ez mind arról tanúskodik, hogy nagyon szeretet és nem ismerte a Kármelt. Azt hitte valami nagyon rosszat választottam. Az akkori püspök megnyugtatta őt, s nem tett akadályt elém. Majd idővel megismerte a Kármel életét s nem látta olyan aggasztónak, annak ellenére, hogy az ő szemszögével nem mindennel értett egyet. De ahogy lenni szokott, ez átalakult és megtapasztaltam, hogy büszke rám. Ezt viszont én nem értettem meg, hogy miért?

Míg végül is nagy kegyelemnek éltem meg, amikor az örökfogadalmam után édesapám rám adta áldását:

 Mária Magdolna nővér, amióta véglegesen a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária rendjének tagja vagy:
őrizd meg hűségedet osztatlanul Jegyesed, Krisztus számára.
Áldjon meg téged a Mindenható Isten, hogy eleget tudj tenni az Úr előtt vállaltaknak.
Apai áldásom rád. Ámen.

 

   Mit üzensz nővéreidnek, ismerőseidnek?

 Legelőször is nővéreimnek:

„Nagyon köszönöm, hogy elfogadtak. Hogy mindennap megbocsátanak nekem, s jelenlétükkel, segítségükkel azt sugározzák, hogy szeretnek. Köszönöm a mindennapi „lelki” táplálékot, ami a mosolyban, a baráti szóban, egymás tiszteletében és segítésében nyilvánul meg. Hogy közösen haladunk úton a Menny felé és segítjük egymás lelki fejlődését.”

Ismerőseimnek:

„Köszönöm az értem mondott imákat. Minden olyan bátorítást, ami a hűséget erősítette.

Köszönök minden őszinte megosztást, amely által gazdagodhattam, s amiben megértettem, hogy bár különböző az életutunk, a lelki fejlődésben van közös. Hisz mindannyian Isten szeretetére szomjazunk, s ebben tudjuk bátorítani egymást.”

 

KÖSZÖNÖK MINDEN ÉRTEM MONDOTT IMÁT!