2022. július 3-án kolostorunkba Krisztina nővérünk ünnepélyes örökfogadalommal Krisztus szorosabb követésére kötelezte el magát. Az alábbiakban az ő tanúságtételét olvashatják.
Budapestről származom, a IV. kerületben nőttem fel. Gimnazista voltam, mikor az ikertestvéremmel és két osztálytársammal, akik vallásgyakorlók voltak, elhatároztuk, hogy iskolát váltunk. Az egyik barátnőm javaslatára mind a négyen a Patrona Hungariae Gimnáziumba mentünk. Itt kezdtem el megismerni a kereszténységet, az Egyház tanítását Istenről. Szép lassan, valahogy „észrevétlenül” kerültem személyes kapcsolatba Istennel. Nem tudnám meghatározni azt a pontot az életemben, amikor elkezdtem igazán hinni.
Az igazán mély, belső megtérésem az egyetem után történt. Egyedül laktam albérletben. Lelkileg egy nagyon nehéz időszakot éltem meg, nem volt támaszom, csak Istenbe tudtam igazán kapaszkodni. Nagyon sokat imádkoztam. Sokat voltam csendben és egyedül. És ebben a nagy belső csendben valahogy nagyon mélyen megtapasztaltam azt, hogy Isten szeret engem, és megéreztem, hogy az Ő szeretete mindig velem van.
Ezután ébredt bennem egy nagyon nagy vágy a szerzetesség iránt. Elkezdett hatalmas erővel vonzani minden, ami a szerzetességgel kapcsolatos. Ennek hatására kezdtem el keresztény közösséget keresni, szerettem volna szorosabban tartozni az Egyházhoz, szerves része lenni egy konkrét közösségnek. A Pesti Ferencesekhez kezdtem el járni a Ferenciek terére két hittancsoportba is. Hivatáskeresésemről azonban nem beszéltem senkinek. Túl bátortalan voltam még, nem akartam, hogy bárki befolyásoljon. Elsősorban Istentől akartam hallani a választ, nem az emberektől. Magamban elég intenzíven kerestem a hivatásomat: mire hív engem Isten, Ő mit szeretne az én életemmel, a szerzetesség iránti vágyam csak az én álmodozásom, vagy ez Isten hívása, vezetése? Számomra akkor ez olyan hihetetlennek tűnt, hogy én (én?) lehetnék szerzetes. A mai világban ez olyan elrugaszkodott ötletnek tűnt. De engem mégis nagyon vonzott.
Aztán egy idő után már meg mertem nyílni egy-két ember előtt ezen a téren, több szerzetessel, közösséggel is megismerkedtem, többen is említették a Kármelt, hogy megnézhetném. Egyik nyáron eljöttem Magyarszékre a kolostor vendégrészébe, de az első látogatásom alatt nem azt kaptam a Szentlélektől, amit vártam, csalódottan tértem haza. Ennek ellenére következő évben mégis visszajöttem, és a rákövetkező évben is. A lelkiség egyre jobban vonzott, ezt éreztem igazán a sajátomnak. Lassan kialakult a belső bizonyosság, hogy Isten ide hív.
A kármelita lelkiséget először Lisieux-i (Kis) Szent Terézen keresztül kezdtem megismerni. Nagyon megfogott az ő életpéldája, tanítása a „kis út”-ról és a szenvedésről: hogy a felajánlott szenvedés a lelkek üdvösségét szolgálhatja. Ő minden apró dolgot szeretetből próbált tenni, mindig az igaz szeretet volt a motivációja.
Magát a Kármelt azonban csak belépésem után ismertem meg igazán. Amíg az ember csak kívülről látja, nem ismerheti meg teljesen, benne kell élnem ahhoz, hogy valóságában lássam. Ahogy én eddigi utam során tapasztaltam, a kármelita életforma egyszerű és lényegre redukált élet, melynek hangsúlyai nem a külső történéseken vannak, hanem a belsőkön, a lelkieken. Ha a külsődleges dolgok fontosabbá lesznek, akkor valamit rosszul csinálok, rosszul élek meg. Életünk alappillére az imádság, mely Avilai (Nagy) Szent Teréz megfogalmazásában: „bensőséges együttlét azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket”. Az istendicséret és a belső ima köré szerveződik az egész napunk. Részben közösségi, részben remete jellege van a Kármelnek. A csend és az egyedüllét segít nekem a Szentlélek hangjára figyelni, Isten jelenlétét tudatosítani, Vele kapcsolatban lenni. Fontos a testvéri közösség, mely számomra nagy megtartó- és formáló erő. Egymás által folyamatosan tanulhatunk, érettebbé válhatunk. Egész életre szóló feladat mások szolgálata, a közösség szolgálata, mely során önmagamat ajándékozom oda. Bármilyen hivatást is kap az ember Istentől – akár családos, akár szerzetes, akár orvos, tudós… – mindegyikben közös az, hogy másokért kell élnünk, nem önmagunknak. Ezt élte elénk Jézus, és ezt jelenti a kereszt. Önmagát adta, hogy megmentsen minket, minden embert.
Szerzetesi életem mottójául ezt az idézetet választottam Szent János evangéliumából: „hogy életük legyen” (Jn 10,10). Számomra ez a pár szó nagyon sok mindent magában foglal. Kifejezi Jézus ebben a mondatában, hogy ő teljesen másokért élt. És mivel szerzetesként én is Őt akarom követni, nekem is meg kell tanulnom egyre inkább másokért élni. Fontos ehhez az áldozathozatal. Az igazi szeretet tulajdonképpen ebben nyilvánul meg: tudok-e áldozatot hozni a másikért?
Isten irgalmáról is tanúskodik számomra ez az idézet, mivel az Életet nem tudjuk magunk megszerezni, kiérdemelni; azt csak Isten adhatja meg nekünk ingyen, ajándékként.
Krisztus azért jött közénk, azért testesült meg és vállalta a kereszthalált, hogy nekünk Életünk, azaz örök életünk legyen. Ráirányítja a figyelmemet az igazi célomra: az Örökkévalóságra. Az „élet” szó itt elsősorban nem a biológiai életet, hanem az örök életet, az üdvösséget jelenti. Isten határtalan szeretete mutatkozik meg ezért Krisztus keresztáldozatában. Ő mindig az ember javát akarja.
Saját életemben pedig segít, ha erre a mondatra gondolok, mert mikor felajánlom az imáimat, örömeimet, nehézségeimet… a világért, a lelkekért, egy-egy konkrét személyért, akkor én is szeretném Krisztussal együtt mindezt azért tenni, hogy nekik életük legyen. Ez értelmet ad a küzdelmeimnek, és a hitemben tudom, hogy így segíthetek másoknak.
Urunk Mennybemeneteléről nevezett Krisztina nővér OCD