Nicolas Herman (ez Lőrinc testvér polgári neve) fiatalságáról kevés adatunk van. 1614-ben, Hériménilben, a lotaringiai Lunéville mellett, született.

Szüleitől, Louise-tól és Dominique-tól keresztény elveket örököl. Erényekben lehet, de nem valószínű, hogy anyagi javakban is bővelkedtek volna, mivel az egyébként jó eszű Nicolas-nak – ismereteink szerint – nem volt lehetősége tanulmányokat folytatni.

Nem tudjuk, voltak-e testvérei, hogyan telt a gyermekkora, milyen iskolába járt, mi lehetett az első munkája…

Tizennyolc évesen egy hirtelen, kozmikus élményben mélyen megragadja Isten jelenléte, Isten nagysága. Az isteni Misztérium csendes hívása ez, és Nicolas első megtérésének pillanata.

Mégsem készül egyelőre szerzetesi életre, hanem, a rettenetes pusztítást okozó Harmincéves Háború idején, ebben az igen zaklatott időszakban, a katonáskodást részesíti előnyben (EL 8). Bizonyos idő múlva a „német” csapatok kémkedés gyanújával letartóztatják, halálbüntetés vár rá; sikerül azonban bizonyítania ártatlanságát. Újra csatlakozik a lotaringiai csapatokhoz, de Rambervillers ostromakor (1635) megsérül. Nicolas ekkor hazamegy a szüleihez.

Intenzíven keres. Siratja „fiatalkori kihágásait” és „korábbi élete bűneit”, és elszántan szeretné „helyrehozni korábbi életmódját”. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy jókora belső utat tesz meg, mielőtt arra az elhatározásra jut, hogy megpróbálkozik a remete élettel egy magányba vonult nemes úrhoz csatlakozva. Erre az életformára azonban nem érett, nemsokára fel is hagy vele.

Minden bizonnyal e próbálkozás utánra kell tennünk párizsi tartózkodását, mely alatt Madame de Fieubet inasaként dolgozik.

Huszonhat évesen lép rá végleges útjára. 1640 júniusának közepe táján kötelezi el magát segítőtestvérként a sarutlan kármeliták Vaugirard utcai házában, Párizsban. Augusztus közepén Nicolas Herman felveszi a kármeliták barna habitusát és szerzetesi névként a Lőrincet (talán faluja védőszentjének a neve?), melyet a Feltámadás misztériuma egészít ki. Ez utóbbit milyen csodálatra méltóan élte meg az élő Istennek és Krisztusának tekintete előtt!

A noviciátusban a segítőtestvérek bekapcsolódtak a többi szerzetesnövendék oktatásának bizonyos óráiba, ugyanakkor a saját feladataiknak és lehetőségeiknek megfelelőbb képzésben is részesültek. Újdonsült testvérként A Feltámadásról nevezett Lőrinc bevallja csalódottságát, még szemrehányásokkal is illeti az Urat: „Rászedtél engem!” Azzal a félelemmel lépett be ugyanis, hogy „majd elevenen nyúzzák meg az elkövetett hibákért és ügyetlenségekért” (ahogy a maga közvetlen és csiszolatlan, gyakran humorral fűszerezett stílusában kifejezi), ám szerencséjére és a többiek szerencséjére „csak megelégedettséggel találkozott”.

Ennek ellenére sűrű sötétség vesz erőt rajta, amely több évig tart, s amelynek az utolsó négy éve a legkegyetlenebb. Zavarának forrása egyik részről Isten bensőséges ismerete, a másik részről a vágy, hogy mindenben neki tetsszen. Ebben a vívódásban egyetlen törékeny és mégis erős fegyver áll rendelkezésére: a hit. Mély benyomást keltő tanúsága egy lelki beszámolójában a feloldást is vázolja: „Amikor már azt gondoltam, hogy ebben a zavarban és aggodalomban fogom tölteni életem hátralévő részét, […] hirtelen éreztem, hogy megváltoztam. Az addig folytonos zaklatottságban élő lelkem mély benső békére talált, mintha központjába vagy nyugvóhelyére jutott volna.” Nem üres ez a központ, nagyon is lakott! Hiszen Lőrinc egész módszere abban foglalható össze, hogy újra és újra visszatér Isten jelenlétébe, akinek édes szeretetét gyakran élvezi.

De elébe vágtunk az eseményeknek. A noviciátus két éve után, 1642. augusztus 14-én a huszonnyolc éves fiatal testvér leteszi az örökfogadalmat.

Szent Terézről nevezett Lajos, aki perjele volt, segítőtestvéri hivatását így foglalja össze: „imádság és kétkezi munka”. Fogadalma után Lőrinc tizenöt éven át szakács a párizsi közösségben, mely bizonyos években száznál több szerzetest – köztük jó néhány képzésben lévő fiatal testvért – számlál.

Talán a harctéren szerzett sérülése következtében, Lőrinc egyre többet szenved, „amolyan köszvényféleség kínozta a csípőjét, amitől sántított is”. A konyha ellátása túl nehéz feladat a rokkant fizikum számára, így „ülőbb” munkát bíznak rá, a cipőjavítást, sarutlan testvérei kétszáz lábbelijének rendben tartását.

De más feladatokat is bíznak a cipőjavító testvérre, például a borbeszerzést. 1665-ben emiatt hosszú auvergne-i utazásra kell vállalkoznia – két-háromhetes utazásra, oda-vissza mintegy nyolcszáz kilométer megtételével és különféle kapcsolatok kialakításával. 1666-ban hatszáz kilométer vár rá Bourgogne-ig oda-vissza vízi úton, noha szegény “a nyomorék lábával nem tudott a hajón járni, csak a hordókon gurulva”!

Nem csak ilyenkor nyílt alkalma kapcsolatok kialakítására. Jártak a kolostorba munkások, koldusok a portára, látogatók a beszélőkbe és a templomba… A segítőtestvéreknek ki kellett járniuk különféle megbízatásokkal, gyakran adománygyűjtés céljából, hiszen a jelentős részben fiatalokból álló közösségnek meg kellett élnie. És természetesen ott voltak a rendtestvérek, akik épülhettek az isteni jelenlét e csöndes tanújának tanácsain és példáján.

A szerény cipőjavító testvér kisugárzása egyre szélesebb körben hat. És nem csak a „szegények” között, akiket segít és akiknek tanácsokat ad. Életrajzírója, aki 1666-tól kezdve rendszeresen látogatja, kiemeli, hogy “több nagy tudású pap és szerzetes” sokra becsülte Lőrincet. A párizsi Goujet atya talán túloz, amikor úgy tárja elénk Lőrincet, mint akit „egész Párizs” tisztelettel övezett, mindamellett igaz az, hogy sokan, köztük nem jelentéktelen emberek, nagyra értékelték az annyira Istenbe gyökerezett, szerény testvérrel való társalgást. Életrajzírója „Franciaország egyik jeles püspökének” példáját említi, aki több ízben beszélgetett Lőrinccel.

Lőrinc testvér természettől darabos, ám a kegyelem révén kifinomult. Szeretetre méltó ez a keverék, és a benne lakó Istent mutatja.

A társas kapcsolatoknak milyen szép portréját hagyta ránk egy életrajzíró: „Lőrinc testvért az erény egyáltalában nem tette mogorvává. Nyitott fogadtatásra talált nála mindenki, mellyel bizalmat ébresztett, és mindjárt azt az érzést keltette, hogy mindent feltárhatunk előtte, és hogy barátra találtunk. Ő pedig, amikor ismerte azokat, akikkel dolga volt, szabadon beszélt velük és nagy jóságot mutatott irántuk. Amit mondott egyszerű volt, de mindig igaz és mély értelmű. A darabos külső mögött egyedülálló bölcsességet, egy szegény segítőtestvér szokásos adottságait meghaladó szabadságot és olyan tisztánlátást lehetett fölfedezni, mely minden várakozást felülmúlt..”

Lőrincnek volt bizonyos szellemi kultúrája. Beszél olykor a „könyvekről”, melyeket olvasott vagy tanulmányozott. A kolostor templomában vagy más párizsi templomokban számos „szép beszédet” hallhatott. És voltak „tudós” rendtestvérei és látogatói!

Ha beszélt is Lőrinc, sokkal többet hallgatott. A segítőtestvérek háttérben éltek a Kármel amúgy is nagy csendjén belül. Jogilag az utolsó helyet foglalták el a házban; még a novícius kartestvérek is megelőzték őket! Nagyon ritka kivételektől eltekintve nem vettek részt a kórusimán, hanem helyette meghatározott számú Patert mondtak el – csodálatraméltó ima. Reggelenként az atyák miséinél segédkeztek. Feladataik miatt általában nem tudtak részt venni sem a reggeli, sem az esti közös csendes elmélkedésen, hanem az elöljáró utasításai szerint más időpontban, sokszor éjszaka, végezték el imájukat. De Lőrinc – ahogy számos helyen olvassuk – hozzászokott, hogy mindig Isten jelenlétében éljen, hogy megszakítás nélkül, mindenen keresztül imádkozzon. A szíve mintegy „beimádkozott” lett.

Annak a Lőrinc testvérnek mindig szolgálatkész jószívűsége, aki a szemlélődés mélységeiből élt, ahonnan tanácsainak bölcsessége is fakadt, több mint fél évszázadon át örvendeztette meg és ragadta magával a Vaugirard utcai kolostor testvéreit. Fizikai problémái súlyosbodtak: a köszvény, amitől sántított, miután már „mintegy huszonöt éve gyötörte”, „elfekélyesedett a combnál, ami igen éles fájdalmat okozott”. Élete utolsó éveiben háromszor volt súlyosan beteg. Amikor első alkalommal kilábalt a betegségből, azt mondta az orvosnak: „Doktor úr, túl jól válnak be nálam az orvosságai, csak késlelteti a boldogságomat!”. Elevenen várja a tündöklő Találkozást. „Isten önnel – írja halála előtt három héttel – remélem, hamarosan megláthatom [Istent]”. Hat nappal előtte pedig így ír: “Azt a kegyelmet remélem irgalmától, hogy néhány napon belül megláthatom”.

A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér az utolsó pillanatig tiszta tudattal, hetvenhét évesen, 1691. február 12-én hunyt el.

 

 

ISTEN JELENLÉTÉNEK GYAKORLATA

(Idézet-gyűjtemény Lőrinc testvértől)

 

„A lelki életben a legszentebb és legszükségesebb gyakorlat Isten jelenléte: jól érezni magunkat vele, és hozzászokni isteni társaságához, alázattal megszólítani és szeretettel beszélgetni vele mindenkor, minden pillanatban, szabály és mérték nélkül, de főként kísértések, fájdalmak, szárazság, kedvetlenség, sőt hűtlenségek és bűnök idején.”

„Folyamatosan azon kell lennünk, hogy minden cselekedetünk, különbség nélkül, Istenhez forduló kis beszélgetés legyen, de mesterkéltség nélkül, csak amint a szív tisztaságából és egyszerűségéből fakad.”

„Minden dolgunkat kellő mértékkel végezzük, ne hévvel vagy kapkodva, ami a zavart szellemet jellemzi. Szelíden, nyugodtan és szeretettel kell dolgozni Istennel együtt, kérni, hogy fogadja szívesen munkánkat, és ezen szüntelen Isten iránti figyelemmel eltiporjuk majd a démon fejét, és kiütjük kezéből fegyvereit.”

„Munka és más tevékenységek, még olvasás és írás közben is – legyen akár az lelki tárgyú -, külső ájtatosságaink és szóbeli ima közben is, amilyen gyakran csak tudunk, meg kell állnunk egy-egy pillanatra, hogy Istent szívünk mélyén imádjuk, ízleljük őt, ha csak futólag is, mintegy lopva. Mivel tudomásotok van arról, hogy Isten jelen van cselekedeteiteknél, hogy ott van lelketek mélyén és középpontjában, mért ne szakítanátok meg legalább olykor-olykor külső elfoglaltságaitokat, még a szóbeli imát is, hogy bensőleg imádjátok őt, dicsérjétek, könyörögjetek hozzá, neki ajánljátok a szíveteket, vagy hálát adjatok? Mi lehet kedvesebb Istennek, mint ha napjában ezer- és ezerszer így elhagyunk minden teremtményt, hogy visszavonuljunk, és bensőnkben imádjuk őt? Semmivel sem bizonyítjuk ékesebben hűségünket, mint ha ezerszer elutasítjuk és megvetjük a teremtményt, hogy csak egy pillanatra a Teremtőt élvezhessük. Ez a gyakorlat lerontja az önszeretetet, mely csakis a teremtmények között maradhat fenn, melyektől pedig ezen Istenhez fordulások észrevétlenül megszabadítanak!”

„Ez az isteni jelenlét a lélek élete és tápláléka, és az Úr kegyelmével sajátíthatjuk el. Íme ennek eszközei: nagyon tiszta élet”; „éberen őrködni, hogy semmit ne tegyünk, ne mondjunk és ne gondoljunk, ami Istennek ellenére lehet”; amikor pedig mégis ilyesmi történt, alázattal kérni bocsánatát és vezekelni érte; „nagy hűség e jelenlét gyakorlásához és Isten benső tekintetéhez magunkban, amit mindig szelíden, alázattal és szeretettel kell megvalósítani, s nem engedni, hogy bármi megzavarjon”.

„Különösen kell vigyáznotok arra, hogy ez a belső tekintet legalább egy pillanattal előzze meg külső cselekedeteiteket, hogy időnként legyen azok kísérője, és ezzel fejezzétek be mindig őket. Nem szabad elcsüggedni, ha megfeledkezünk e szent gyakorlatról”, csak kezdjük újra békében; „amikor a szokás már kialakult, élvezettel teszünk mindent”.

„Erre az állapotra nem juthatunk el másként, mint az érzékek megfékezésének árán, mivel lehetetlen, hogy teljesen élvezhesse az isteni jelenlétet az a lélek, amely még valamelyes örömöt talál a teremtményekben, hiszen ahhoz, hogy Istennel legyünk, maradéktalanul el kell hagyni a teremtményeket.”

„Isten egyedül akarja birtokolni szívünket: ha nem ürítünk ki onnan mindent, ami nem Ő, nem cselekedhet, és nem teheti benne azt, amit szeretne.” „Gyakran panaszkodik vakságunk miatt, fel-felkiált, hogy szánalomra méltók vagyunk, amiért oly kevéssel beérjük. ’Végtelen kincseim vannak számotokra – mondja -, ti pedig megelégedtek a pillanatnyi érezhető áhítattal…’ Így megkötjük Isten kezét, és akadályozzuk kegyelmeinek áradását.”

Hogy Isten jelenlétének gyakorlatában előrehaladjunk, az is hasznos, ha „megszabadulunk minden egyéb gondtól, még a számos külön ájtatossági gyakorlattól is, amelyek ugyan nagyon jók, de gyakran helytelenül vállaljuk magunkra őket, hiszen ezek végül is csak eszközök a cél eléréséhez. Tehát amikor Isten jelenlétének gyakorlása által már azzal vagyunk, aki a célunk, szükségtelen visszatérnünk az eszközökhöz, mivel szent jelenlétében maradva, folytathatjuk szerető párbeszédünket, hol az imádás, a dicséret, a vágyakozás egy-egy aktusával, hol felajánlással vagy hálaadással vagy bármi egyéb módon, amit csak lelkünk kiötölhet.”

„Nem szükséges mindig a templomban lennünk ahhoz, hogy Istennel legyünk; szívünket oratóriummá tehetjük, amelybe időnként visszavonulhatunk, hogy beszélgessünk vele. Mindenki képes ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel”, „elég egy pillanatra felemelni szívünket – írta Lőrinc testvér, midőn egy nemesembernek tanácsolta ezt a gyakorlatot -, egy pillanatig Istenre gondolni, bensőleg imádni őt, akár futtunkban és karddal a kézben. Ez olyan imádság, amely rövidsége ellenére nagyon kedves Isten előtt, aki a legveszélyesebb helyzetekben egyáltalán nem veszi el a bátorságát azoknak, akik fegyvert viselnek, hanem megerősíti őket. Gondoljon tehát rá, ahányszor csak tud. Az imádságnak ez a módja igen megfelelő és nagyon szükséges katonáknak, akiknek az élete és sokszor az üdvössége is naponta veszélyben forog.”

Isten jelenlétének gyakorlata igen hasznos a belső ima jó végzéséhez is, „hiszen ha nap közben nem engedjük szabadjára a szellemet, és szorosan Isten ellett tartjuk, az imádság idején is könnyebben marad nyugalomban”.

„Isten folyamatos, tevőleges segítsége nélkül nem kerülhetjük el azokat a veszélyeket és zátonyokat, melyekkel tele az élet. De hogyan kérhetnénk ezt tőle, ha nem vagyunk vele? S hogyan lehetnénk vele, hacsak gyakran nem gondolunk rá? Hogyan gondolhatnánk rá gyakran, hacsak ki nem alakult bennünk a szent szokás”, hogy jelenlétében tartózkodunk, „kegyelmeit kérve, melyekre minden pillanatban szükségünk van”?

Mi sem könnyíthet annyit az élet gondjain és fájdalmain, mint ez a bensőséges beszélgetés Istennel. Ha hűségesen gyakoroljuk, „a test minden betegsége könnyű lesz számunkra. Isten gyakran megenged egy kis szenvedést, hogy lelkünket megtisztítsa, és arra késztessen, hogy vele maradjunk. Hogy volna képes szenvedni az olyan lélek, amely Istennel van, és csak őt akarja? Imádjuk tehát a betegségekben, ajánljuk fel neki időnként fájdalmainkat, és kérjük tőle szeretettel, mint gyermek atyjától, hogy segítsen kegyelmével, és szent akaratához tudjunk igazodni.” E rövid imák kiválóan megfelelnek a betegeknek, és nagyon hatékonyan űzik el a fájdalmat.

„Szenvedni és vele lenni maga a Paradicsom. Hogy ezt elérjük, hozzá kell szoktatnunk magunkat, hogy a szenvedések idején vele beszélgessünk barátilag, és ne hagyjuk a lelkünket eltávolodni ettől. Fáradhatatlanul őrködnünk kell magunkon, hogy ne tegyünk, ne mondjunk, sőt ne is gondoljunk semmi olyat betegségünkben a megkönnyebbülés ürügyével, ami ellenére lenne. Ha majd ennyire Isten foglal el bennünket, a szenvedések tele lesznek édességgel, áhítattal és vigasztalással.”

„A világ nem érti ezeket az igazságokat, és ezen nem is csodálkozom. A betegséget a természet sérelmének tekintik, és nem Isten kegyelmének. Azok viszont, akik úgy tekintik, hogy Isten kezéből jön, az Ő irgalmának megnyilvánulása, és olyan eszköz, amelyet üdvösségünk érdekében használ, azok rendszerint nagy édességet és érezhető vigasztalásokat ízlelnek meg benne.”