(2024. április 5-én ünnepeltük az Életadó Keresztről nevezett Veronika nővérünk ezüstfogadalmát. Az ünnepi szentmisét Balogh Péter Piusz premontrei apát mutatta be. A szentbeszédet tesszük közkinccsé.)

Krisztusban Kedves Nővérek! Kedves Veronika Nővér!

Húsvétnyolcadában ünnepelni mindig nagy öröm, hiszen a legnagyobb, ami történt: megváltásunk, Jézus Krisztus feltámadása, Jézus Krisztus új élete, Istenként és emberként. Azért sarkalatos pontja ez a hitünknek és keresztségünknek, az Úr Jézussal való elköteleződésünknek, mert egy olyan győzelemről van szó a halál fölött és minden fölött, ami a halálhoz mint elmúláshoz, mint az Istentől való eltávolodáshoz tartozik, amely valójában győzelem a bűn fölött. Jézus nem visszatért ebbe a világba, nem pusztán a halálból támadt föl, mint Lázár, vagy Jairus leánya, vagy a naimi ifjú, hanem Krisztus feltámadván halottaiból a halottak közül már meg nem hal, a halál őrajta többé nem uralkodik. Mert hogy a bűn miatt meghalt, egyszer halt meg, de hogy él, már az Istennek él. Ez az a világot legyőző hit, amelyről Szent János apostol is beszél, túlzás nélkül. Csak ez az egyetlen hit és egyetlen valóság lehet az, amely igazi, szilárd alapot tud adni a keresztény elköteleződésnek. Ez lehet az egyetlen olyan győzelem, amelyre a szerzetesi elköteleződés is épülhet, hiszen tudjuk, hogy ez keresztségünk kegyelmének és ajándékainak különleges kibontakoztatása földi életünkben. A fogadalmakat, amelyeket egy szerzetes tesz, nem pusztán ígéretek, amelyeket jól-rosszul megtartunk, nem pusztán olyan kimondott ígéret, amelyhez időnként visszatérünk, és amelyre próbálunk mint kincsre vigyázni, hanem mint evangéliumi tanácsok, az evangéliumból fakadó és sarjadó, az Úr Jézus száján elhangzó irányok, amelyek természetfölötti javakkal és kegyelmekkel vannak megtáplálva. Ha az isteni erényekről beszélünk, akkor az nem puszta hit, remény, szeretet, amelyeket földi életünkben művelnünk kell, de mi magunk is képesek vagyunk rá, hanem olyan elköteleződés és olyan élet, amely Isten kegyelmének befogadása nélkül nem lehetséges.

S akkor, amikor húsvéti ünnepünkhöz társulva egy fogadalmi fél-jubileumot, 25 éves évfordulót ünneplünk, akkor belehelyezzük ezt az ünnepet ebbe a világot legyőző hitbe és győzelembe. Azért, mert ennek két oldala van: az Isten kegyelmének befogadása, de ugyanakkor a mi elszántságunk, a mi életodaadásunk. Ezt jól tudta az Úristen, hiszen szabad akarattal ajándékozott meg bennünket. Szabad akarati döntés nélkül, a döntések újra és újra megerősítése nélkül mindez nem működik. Az isteni kegyelem az emberi természetre épül, és az emberi természet ebben az esetben az Úristennek átadott szerzetesi lélek, akarat, teljes emberség, amelyet az Úristen elfogad és megszentel, s ami ünnepelhető benne, az az Úristen győzelme. A mi oldalunk a hálaadás a hűségért, saját erőfeszítéseinkért. A mai napon hálaadás, különösen Veronika nővér életében, minden erőfeszítésért, az Úristenhez való ragaszkodásért és tartozásért, az Úristen folyamatos ajándékáért és kegyelméért, amelyet az egyes embernek juttat, de természetesen a közösségnek is, annak a helynek, ahol kibontakozik ennek az életnek a teljessége.

A találkozástörténetek, amelyeket húsvét nyolcadában olvasunk, rólunk emberekről, meghívottakról, keresztényekről, de különleges módon a szerzetesi életben elkötelezettekről szólnak. Hiszen az apostoloknak is olyan elköteleződésre volt szükségük ezen találkozások által, amely életre szól, amely nem azért kezdődik, hogy vége legyen. Nem azért ad az Úristen és az Úr Jézus nagy indítást és lendületet, hogy azután ez az indulás és lendület alább hagyjon, hanem azért, hogy az a lelkesedés, amely ezek által a találkozások által az apostolokban élt, kitartson, megmaradjon, mert az elszántság, lelkesedés is túl van az emberi természet produktumán, mert természetfölötti tartalommal van megsegítve. Az a fajta buzgóság, amellyel Péter apostol kiszállt a bárkából, felövezve magát, mert neki volt vetkőzve, és kiszaladt az Úrhoz – ez a mi hivatásunk is. A mi odafordulásunk ahhoz, Aki egyedül tud hiteles módon bennünket szólítani és hívni. Az emberi erőfeszítések kevesek. Az az elkeseredés, ahogyan Péter apostol elment halászni, és ahogyan a tanítványok követték őt reményüket vesztve, maguk mögött sok-sok szép emlékkel, meghívással, de ugyanakkor nagypéntek borzalmaival is – reménytelenség. Ám ha ez meg van táplálva egy természetfölötti meghívással, a halál és a világ fölötti győzelemmel, akkor maga a lelkesedés, a belső indulat, az a vágyakozás, buzgóság, amely az Úr házáért való, az Ő Egyházáért, az Ő közösségéért, az mindig élő, friss, fiatal marad úgy, mint ahogy maga az Isten is az. S akkor szakadozik a háló és roskadoznak az asztalok, mert szinte nem képes a világ befogadni azt a sok ajándékot, kegyelmet, amelyet az Úristen rajtunk keresztül akar ajándékozni sokszor látható módon, sokszor láthatatlanul, de valóságosan.