(A perjelnő beszéde a nagycsütörtöki lábmosás szertartásán.)
Márk evangéliumában ezt olvassuk (3,13): „Jézus felment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek.”
Isten szeretete meghívott minket, hogy megismerjük Őt és Egyszülött Fiát. Mi válaszoltunk erre a hívásra, igent mondtunk Krisztus követésére.
Krisztus kiválasztott minket, hogy kövessük Őt az Atya felé vezető úton. Magához hív minket Ő, aki az Út, az Igazság és az Élet (vö. Jn 14,6).
Amikor Jézus kiválasztotta tizenkét tanítványát, meglátta bennük azt, akivé majd lesznek, ha figyelnek Őrá, meghallják szavait, engedelmeskedve követik Őt, utánozzák tetteit.
Simon, Péter, kőszikla lesz. János és Jakab, akiket a mennydörgés fiainak is neveztek, és akik korábban hatalomra törekedtek, később elsők lesznek… Ám nem úgy, ahogy ők elgondolták. Jakab először tesz életével tanúságot Krisztus szeretetéről, ő az első vértanú az apostolok közül. János a szeretett tanítvány, akire Jézus a kereszt alatt rábízza Máriát. A Római levélben ez áll: „Isten azon könyörül, akin akar, és ahhoz irgalmas, aki neki tetszik” (9,15).
Bennünk is, akiket Isten meghívott Krisztus követésére, hogy tanúságot tegyünk az Ő szeretetéről ebben a világban, meglátta a szívünkben elrejtett kincset. Isten talált ránk, és odaadta értünk mindenét, Egyszülött Fiát, hogy meggyökerezzen és alapot vessen bennünk a Szeretet.
„A tökéletesség abban áll, hogy az Ő akaratát tegyük, hogy azzá legyünk, aminek Ő akar látni bennünket… Urunk szeretete éppen úgy megnyilatkozik a legegyszerűbb lélekben, mint a legfenségesebben, ha az semmiben sem áll ellen kegyelmének… A szeretet sajátossága, hogy leereszkedjék…”.[1]
„Urunk külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, …szolgálja minden lélek javát”.[2]
A húsvéti vacsorát Jézus választottjaival kívánta elkölteni. Tudta, ki árulja el Őt. Ott volt Júdás is, egy a tizenkettő közül. Jézus „mégis (…) fölkelt a vacsora mellől (…), és sorra megmosta mindegyikük lábát” (Jn 13,4-5). Lehajolt az Isten tanítványaihoz, és lehajol hozzánk is, kivétel nélkül, hogy megmossa lábunkat. Mindennap meghív minket erre a „több”-, erre a „mégis”-, „annak ellenére, hogy”-szeretet gyakorlására.
Példát adott nekünk, és ezt mondja: „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,14). Ez nem érzelemből fakadó szeretetgesztus, hanem akarati döntés, feltétlen szeretetet megmutató és gyakorló cselekedet. Erre hív meg mindannyiunkat.
Lehet, hogy a másikban én csak a „mindent tudó” Simont látom, vagy a hatalomra törekvő Jánost és Jakabot, de Isten a bennünk elrejtett kincset ássa ki. Látja mindannyiunk szívét, jóra irányuló vágyunkat, szándékainkat. Krisztus példája, a „mégis” lehajló szeretete ad erőt nekünk kegyelme által, hogy utánozzuk Őt. Ha megmosom ellenségem lábát, Krisztus felszabadít engem, és a magam körül fölépített védelmi gátat átszakítja. Szeretete áthatol mindenen, de szükséges az én hozzájárulásom is ahhoz, hogy cselekedhessen bennem és általam.
A lábmosás szeretetszolgálata után Jézus a tanítványaival együtt költi el a húsvéti vacsorát. Júdás is ott volt, ő is látta a példát, hallotta Jézus szavait, hogy Önmagát adja oda mindannyiunkért. Ennek ellenére Júdás elmegy, és Jézus hagyja őt elmenni. Ez is a szeretet.
Szeretetének mértéke a kereszt, az áldozat. Teljes odaajándékozásának, feláldoztatásának mértéke pedig az irántunk tanúsított feltétlen, viszonzást nem váró szeretete.
Az ott maradottaknak adja egyetlen parancsát: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).
„Ó, Uram! tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, Te jobban ismered gyöngeségeimet, tökéletlenségeimet, mint én magamat, Te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni nővéreimet, ahogyan Te szereted őket, hacsak Te magad, ó, én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem… Mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem…”[3]
„…és nem elég szeretni, bizonyságot is kell tenni róla”.[4]
„Szeretni nem más, mint odaadni mindent, odaadni önmagunkat”.[5]
Isten szeretetéért lassan elégni, mint egy gyertyaszál. Minél jobban ég, annál nagyobb és fényesebb a lángja. A világosság a sötétségben világít igazán.
Legyünk mécstartóra állított lámpások, oltárra helyezett égő gyertyák, hogy Isten szeretetének lángja világítsa be ezt a világot, és melegítse fel a mellettünk élők szívét!
Szent Családról nevezett Angéla nővér
[1] Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, „A” kézirat, 2 vº
[2] Uo. 3 vº
[3] Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, „C” kézirat, 12 vº
[4] Uo. 15 vº
[5] Lisieux-i Szent Teréz: „Miért szeretlek, ó, Mária” c. verse, 22. strófa