Arnaldo Pigna, Íme a te anyád c. könyvéből ízelítő

Amikor Isten megteremtette a világot, a teremtés csúcsára helyezte az embert, hogy bevezesse családjába mint gyermekét és részesévé tegye örök boldogságának. Tökéletesnek teremtette, s gazdagon megáldotta természetes és természetfölötti adományokkal. De azt akarta, hogy az ember szabadon csatlakozzon ehhez a tervhez, és felajánlotta neki a választás lehetőségét, mert a szeretetválasz mindig szabadon hozott döntés. Isten tudta, hogy ezzel nagy kockázatot vállal, mégis megtette, mert a szeretet vagy szabad, vagy nem szeretet. S Ő szeretetkapcsolatra akart lépni az emberrel. Tudjuk, mi lett a vége.

A Biblia elmondja, hogy Ádám engedetlensége zavart és teljes rendezetlenséget okozott benne és körülötte. Az ember szívébe jutva, a bűn rombolást és feszültséget szül, folyamatos küzdelmet jó és rossz között, amely végig kíséri a történelmet. Az Istentől tökéletesnek alkotott ember a bűnbeesés után a gonosz hálójába kerül, a természete megromlik és a szabadság adománya gyakran pusztító eszközzé válik.

Az ősszülők bűnének következtében sebzett, rosszra hajló természettel születünk. Isten azt akarta, hogy gyermekeiként az Ő életét éljük, mi pedig híján vagyunk az isteni életnek. A természetfeletti adományoktól megfosztva és természetes adományokká silányítva, sebzetten jövünk világra. Arra teremtettünk, hogy az igazságot keressük és jót tegyünk: most mindkettőt rendkívül nehéznek találjuk.

Íme, az eredendő bűn, a kegyelemtől megfosztottság, a rosszra hajlás állapota, amely mindenkiben megtalálható, amikor világra jön.

1. A DOGMA TARTALMA

A „szeplőtelen fogantatás” kifejezéssel az Egyház kimondja, hogy Szűz Mária, az összes többi embertől eltérően, eredendő bűn nélkül fogantatott; ő az egyetlen teremtmény, aki mentes maradt ettől. Egyedülálló kiváltsága révén Szűz Mária úgy kezd létezni, hogy teljesen nyitott Isten világosságára, áttetsző, nincs benne sötétség és nincs benne semmi elzárkózás Isten végtelen szeretetének hatása elől. Létezésének első pillanatától kezdve Isten totálisan megragadta és megszentelte őt élete minden pillanatában, minden eseményében, minden szándékában. Negatív oldalról ez annyit jelent, hogy őt sohasem érintette a bűn sötétsége, s ezért mentes volt az eredendő bűntől is, amely Ádám minden ivadékának öröksége. A szeplőtelen fogantatás dogmáját, vagyis azt, hogy ez az igazság szerves részét képezi a keresztény hitnek, IX. Pius hirdette ki 1854. december 8-án az Ineffabilis Deus bullával. Azzal, hogy Mária szeplőtelen, két, egymással összefüggő dolgot állítunk: azt, hogy Mária úgy jött a világra, hogy az isteni kegyelem teljesen átjárta, áthatotta és beborította, valamint azt, hogy Mária az eredendő bűn foltja nélkül fogantatott. A pozitív aspektust aláhúzandó, a keleti atyáknál Mária a „Panaghia”, vagyis a teljesen szent, míg a latin Egyházban „Tota pulchra”, vagyis a teljesen szép.

Az a megállapítás, hogy Mária teljesen szent és teljesen szép, tehát benne minden szent, harmonikus és áttetsző, egyértelműen kifejezi, hogy nincs benne semmilyen bűn vagy rendezetlenség, beleértve az áteredő bűnt, amely viszont Ádám minden ivadékának öröksége. A szeplőtelen fogantatás által jelölt kiváltság abban áll, hogy a Boldogságos Szűz természete kezdettől fogva teljesen nyitott Istenre, tökéletesen rendezett és harmonikus, amely folyamatosan fejlődik a teljesség felé.

Amikor azt mondjuk, hogy Mária az eredendő bűntől mentesen fogantatott, negatív formulát használunk a Máriában meglévő pozitív tulajdonság, a tökéletesség jelzésére. Ahogy, analóg módon, Istenről beszélve nyelvileg negatív kifejezéseket használunk egy mérhetetlenül nagy pozitivitás kifejezésére – Isten végtelen, Isten halhatatlan –, úgy a bűn tagadása, a bűn foltjának hiánya, ahogyan Máriáról beszélünk, az ő meglepő, páratlan szentségére utal.

Gábriel angyal ezt úgy foglalta össze, hogy „kegyelemmel teljes”, ami pontosan azt jelenti, hogy Mária teljesen szent és teljesen szép. Ő egy olyan kegyelmet személyesít meg, amely létezése legvégső mélységét érinti, s megvalósítja benne Isten legszebb tervét.

Eredendő tisztaságának köszönhetően Mária mindig, a lét szintjén, radikálisan átlátszó volt Isten előtt. A szeplőtelen fogantatás, amely ragyogó szüzességbe torkollik, állandó felsőbbséget biztosít Isten anyjának az egész teremtés felett. A teremtményekkel szemben megőrzött szabadsága – akik közül egyik sem tartja őt függőségében – lehetővé teszi számára, hogy mindegyiküket tisztán felvállalja és mindent a valóságban lásson, így mindegyiknek megadja valódi helyét a szeretetben. Tehát nincs semmi fátyol közte és Teremtője között, semmi sötétség: a fény és az élet átjárja egész lényét. Élete minden pillanatában tudja, hogy szeretve van, elmerül a fényben, tele van élettel. Gyermekkorától fogva, tudatának legelemibb megmozdulásaitól kezdve megtapasztalja a tiszta emberi életet. Minden rendezetten zajlik benne, teljes összhangban Isten bölcsességével és szeretetével: benne szív és értelem spontán harmóniában van az isteni élettel. „A Boldogságos Szűz – írja Keresztes Szent János – kezdettől fogva fel volt emelve (az Istennel való egység) magasztos állapotára, lelkébe nem vésődött bele egyetlen teremtmény képe sem, s az nem ösztönözte a tetteit, hanem mindig a Szentlélek indítására cselekedett.”

Mária lelke, mondhatnánk, a fény végtelen kiterjedése a sötétség legkisebb árnya nélkül; a legtisztább fény tükre, amely tökéletesen tükrözi – már amennyire egy teremtményneklehetséges – Isten szentségét. Mivel teljesen bűn nélkül való, Isten művének ragyogása és szépsége megnyilvánul benne.

Szűz Máriában a szeplőtelen fogantatás fogalma nem csak azt jelenti, hogy a fogantatása makulátlan és bűn nélkül való. „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” – így mutatkozott be Lourdes-ban, vagyis ő maga a szeplőtelenség, a tisztaság, úgyhogy a két fogalom között ugyanaz a különbség, mint a fehér és a fehérség között: egy fehér dolog bepiszkolódhat, de a fehérség nincs kitéve a szín változásának. Kolbe atyának ezek a szavai nem csak bárminemű bűn hiányára mutatnak rá, hanem a bűn elkövetésének lehetetlenségére is. Ezt a Szentlélek jelenléte okozza, aki megerősíti mátkáját a kegyelemben, ami kizárja benne a legkisebb hűtlenség lehetőségét is. Isten e kegyelem által készíti fel Fiának anyját. Ahogy az Éden volt a teremtés paradicsoma, úgy Mária a megtestesülés paradicsoma, s benne, mint egy kertben, megtörténik

Isten és az ember násza. Végleges és örök nász, amelyben Isten Fia feleségül veszi az emberi természetet, s olyan bensőséges, mélységes módon egyesíti magával, hogy egy lesz vele. Ez a fenséges csoda, amit csak Isten végtelen bölcsessége tudott kigondolni, egy asszony méhében megy végbe. S Isten felkészítette őt erre a magasztos feladatra azáltal, hogy szeplőtelennek teremtette létezése első pillanatától kezdve.

2. A DOGMA ALAPJA

Az egész keresztény hagyomány mindig is különleges módon szentnek, bűn nélkülinek tartotta Máriát. Mindazonáltal az, hogy Mária mentes volt az eredendő bűntől is, nem található meg világosan a Szentírásban. A dogma közvetlen alapját egy teológiai érvelés adja, miszerint Szűz Máriának, aki arra rendeltetett, hogy anyja legyen Isten Fiának, aki tőle veszi a testét, abszolút tisztának és a bűn minden foltjától mentesnek kell lennie. Ez világos érvelés, melyet mindenki békésen elfogadott. Ám a szeplőtelen fogantatásról szóló kifejezett szentírási hivatkozás hiánya hosszú ideig heves vitákat váltott ki a teológusok között. Egyesek a fogantatástól kezdve szeplőtelennek tartották, míg mások szerint eredendő bűnnel fogantatott, de aztán Krisztus érdemeire való tekintettel azonnal megszabadult, azaz megváltott lett.

A Szentírásban tehát nem találunk kifejezett megállapítást a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatásáról.

A Teremtés könyvének sokat idézett részletét is csak akkor lehet a dogma alapjának tekinteni, ha az Egyház élő hagyományán keresztül olvassuk. A kérdéses szövegrész a Ter 3,15, ahol a bűnbeesés elbeszélése után az Úr ezekkel a szavakkal fordul a kígyóhoz: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” Különféle értelmezések születtek erről a szövegrészről, s mindegyik azt a kérdést tette fel, hogy kire vonatkozik az a szó, hogy „Ő”. Szent Jeromos latin fordításában a személyes névmás egy asszonyra vonatkozhat; ez az asszony természetesen Mária. Tehát Mária lenne az, aki széttiporja a kígyó fejét. A görög hetvenes fordításban viszont a névmás nem az asszonyra (vagyis Máriára) vonatkozik, hanem az ivadékára (vagyis Jézusra). Ilyen esetben nem Mária lenne, aki széttiporja a kígyó fejét, hanem Jézus. A tudósok közül mások egy harmadik értelmezést javasolnak, mely szerint valójában a személyes névmás (ő) közvetlenül nem Máriára, nem is az ivadékára (Jézusra) vonatkozik, hanem Éva leszármazottjaira, vagyis az emberiségre.

Ez annyit jelent, hogy az ördög, miután megtévesztette Ádámot és Évát, s rávezette őket, hogy jobban higgyenek neki, mint Istennek, átvette az uralmat az emberiség felett, de végül az emberiség reagálni fog és szét fogja tiporni a fejét. A szövegben nyilvánvalóan nem szerepel, hogy mikor és hogyan. A későbbi kinyilatkoztatás fényében ma már tudjuk, hogy ez Krisztus megváltása által fog megtörténni.

Említsük meg a jeruzsálemi Bibliát, ahol az egyik jegyzet így magyarázza a Teremtés könyvének idézett részét:

A héber szöveg ellenségeskedést hirdet a kígyó ivadéka és az asszony ivadéka között, szembeállítja az embert az ördöggel és annak ivadékával, de egyben előrevetíti az ember végső győzelmét is: ez az üdvösség első felvillanása, proto-evangélium. A görög fordítás, amely az utolsó mondatot hímnemű névmással kezdi, ezt a győzelmet nem általában az asszony utódainak, hanem az asszony egyik fiának tulajdonítja: így olyan messiási értelmezés készül el, melyet aztán több egyházatya kibont és egyértelművé tesz. A Messiással anyja is részese, így a latin fordítás máriás értelmezése – ipsa conteret – hagyományossá vált az Egyházban.

Ha elfogadjuk a harmadik értelmezést (amelyik az asszony ivadékát azonosítja az emberiséggel), akkor el kell ismerni, hogy a Teremtés könyvében nincs közvetlen utalás Szűz Máriára. De ha a Krisztus altal felvallalt emberiseg tiporta szét a kígyó fejét, és Krisztus Máriától született, akkor ebből logikusan következik, hogy a szövegben említett

emberi ivadék közvetlenül Máriától származik, s hogy Mária a Fiával való elválaszthatatlan egysége révén Vele együtt tiporja szét a kígyó fejét. Így visszatérünk a hagyományos olvasathoz, ahol az „ő” személyes névmás alanya nem általános kollektív értelemben vett mag vagy ivadék, hanem egy konkrét asszony konkrét fia, egy személy: a fiú a Messiás és az asszony Mária. Így a különböző értelmezések végül összhangba kerülnek.

„A Teremtés könyvének szövege így lesz proto-evangélium, amely a reményt hirdeti, noha alaphangját az adta, hogy az emberi történelem valójában egy hatalmas küzdelem

terepe, ahol egymással harcol jó és rossz, a kígyó ivadéka és az asszony ivadéka. A szeplőtelen Szűz Mária alakja a valósággá vált remény, az üdvösség hajnalának kezdete, amely előrevetíti azt a napot, amikor »Isten lesz minden mindenben.«” A szeplőtelen Szűz a megígért üdvösség kezdeti megvalósulása. Az Újszövetségből ismerünk részeket, melyek kapaszkodót jelenthetnek Mária szeplőtelen fogantatása tekintetében, pl. Lk 1,28, ahol az angyal úgy szólítja meg Máriát, hogy „kegyelemmel teljes”, és Lk 1,42, ahol Erzsébet azt mondja neki: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse”. De ezekben a szövegekben sincsen világos utalás Mária szeplőtelen fogantatására.

3. A TEOLÓGIAI GONDOLKODÁS ÉS A SENSUS FIDELIUM

Nem csak a Szentírásban, de a patrisztikus irodalomban sincs egyértelmű utalás Mária szeplőtelen fogantatására. Viszont jelen van az egyöntetű meggyőződés a szentségéről, s arról, hogy nem követett el semmilyen bűnt. Ebből a meggyőződésből – hogy Máriában sosem volt jelen a bűn sötétsége – fejlődik ki fokozatosan a szeplőtelen fogantatásának az eszméje. Vagyis Mária nemcsak hogy nem követett el személyes bűnt, hanem éppen azért, mert tökéletesen szent volt, nem örökölte az eredendő bűnt sem, amely közös sorsa Ádám leszármazottjainak. Tehát abból a mindenki által elfogadott előfeltételből indulnak ki, hogy Mária sohasem követett el semmilyen személyes bűnt. Ez a pont része a közös tanításnak és nem kell hozzá a Tanítóhivatal további megnyilatkozása.

Nem hiába mondják, hogy a dogmatikai meghatározás a „szeplőtelen fogantatás” kifejezéssel közvetlenül csak arra utal, hogy Mária eredendő bűn nélkül fogantatott; s éppen ez volt a tisztázandó pont. Ez a tisztázás azért volt szükséges, mert a történelem során – ahogy már említettük – különböző nézetek alakultak ki a teológiai gondolkodásban. A különbségek oka abban a mindenki által elfogadott hitigazságban rejlik, hogy Jézus az ember egyedüli megváltója, s hogy senki sem üdvözülhet, csakis Krisztus megváltása által. Mivel Mária is emberi teremtmény volt, neki is szüksége volt arra, hogy Krisztus vére által meg legyen váltva.

A teológusok számára az alapvető nehézség abból a kikerülhetetlen igazságból fakadt, miszerint nem lehetséges semmilyen udvosseg Krisztus megváltó közvetítése nélkül. Következésképp a teológusok úgy érvelnek, hogy mivel a Boldogságos Szűz is Krisztus által megváltott, ő is bűnben fogantatott volna, majd azonnal meg lett tőle szabadítva. Ha ő bűn nélkül lett volna, nem lett volna szüksége megváltásra, s nem mondhatta volna magáról, hogy Krisztus váltotta meg. Ami ellentétes lenne azon egyetemesen elfogadott hitigazsággal, hogy Jézus minden ember egyedüli Megváltója.

A sok teológiai vita és megoldási kísérlet után Duns Scotus (+1308) ferences teológus világos választ adott a problémára, amely fokozatosan elterjedt a történelem során. Scotus szerint a szeplőtelen fogantatás nem Krisztus megváltása alóli kivétel, hanem az egyetlen közvetítő üdvözítői működésének legtökéletesebb példája. Mária nem lett megszabaditva a bűntől, amelyet, mint mindenki, örökölt volna, hanem Krisztus érdemeire tekintettel előre meg lett őrizve attól. Ádám ivadékaként ő is arra volt rendelve, hogy olyan természetet kapjon, melyet már megfertőzött a bűn. Mégis Krisztus érdemeire tekintettel, Isten megőrizte őt ettől a kérlelhetetlen törvénytől, s már fogantatása pillanatában kegyelemmel teljes volt, akit Isten világossága teljesen átjárt. Mária tehát nem kivétel Krisztus egyetemes megváltása alól, hanem a megváltás elképzelhető legtökéletesebb példája. Isten nem megszabadította egy elkövetett bűntől, hanem megóvta tőle, úgyhogy – miként az Ineffabilis Deus fogalmaz – „sublimori modo redempta” [„A legtökéletesebb módon megváltott”] volt. Esetében megvalósult a Krisztus általi megváltás legtökéletesebb, legradikálisabb formája. Máriának is szüksége van Krisztus megváltó szenvedésére, de nem az általa elkövetett vagy örökölt bűnök miatt, hanem azok miatt, melyeket elkövethetett vagy örökölhetett volna, ha Isten nem őrizte volna meg tőlük. Duns Scotus értelmezése döntőnek bizonyult a szeplőtelen fogantatásról szóló tanítás fejlődésében, s lassan el is terjedt a teológusok között.

Nagyon érdekes megállapítani, hogy a tanítás tisztázásában meghatározó szerep jutott a népi vallásosságnak, amely kifejezi az Egyház élő hagyományát. Nem haszontalan megjegyezni, hogy éppen az élő hagyomány az, amely az isteni kinyilatkoztatás megértésének fokozatos fejlődését eredményezi az Egyház részéről.

Sokan azt hiszik, hogy az evangélium (és a többi sugalmazott szöveg) volt az igazság első kritériuma a keresztény világban. Ellenben van valami, ami megelőzi az újszövetségi írásokat: az apostolok szóbeli katekézise és az első keresztények hite. Fulton Scheen már a múlt század közepén emlékeztetett erre. Az Egyháznak már azelőtt voltak vértanúi, hogy megírtak volna egyet is az újszövetségi könyvek közül. Szent Péter és a többi apostol már azelőtt folytatták Jézus művét és beszéltek a nevében, hogy leírtak volna egyetlen sort is az evangéliumból vagy a levelekből. Jézus nem azt parancsolta, hogy írjanak, hanem azt, hogy tanítsanak, hiszen kijelentette: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) és „Tegyetek tanúságot rólam!” (ApCsel 1,9).

Az írott evangélium származik az Egyházból és nem az Egyház az evangéliumból. Amikor összeállították, az evangélium nem volt más, mint az első szóbeli katekézis sugalmazott szintézise. Az Egyház nem az evangéliummal indult, hanem megelőzte azt. Szent Lukács meg akarta magyarázni Teofilnak: azért ír, hogy megismertesse „azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre oktatták”. Olyan tanításról volt szó, amely nyilvánvalóan megelőzte az írást, melyet Lukács ajánl a barátjának. Lukács így kezdi az evangéliumát:

Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak. (Lk 1,1-4)

Rendkívül világos szavak: Lukács azt írja le (és mi azt olvassuk az evangéliumában), amit már tanítottak és megéltek. Jézus születése, nyilvános működése, keresztre feszítése és halála történelmi tény. Nem olyan valami, amit azért hittek el, mert megírták, hanem azért írták le, mert valóban megtörtént, és ezért elhitték. Az élő tanúk által bizonyított és hirdetett igazságot e tanúságtétel alapján hitték el, s később az írásokban rögzítették. Lukács elbeszéli az angyali üdvözletet, a látogatást Erzsébetnél, Jézus születését és a gyermekség többi eseményét. Kitől tanulta ezt, ha nem az első keresztények katekéziséből, amely valós történelmi tényen alapszik? Tehát hibás és fenntarthatatlan azt állítani, hogy az Egyház az evangéliumban rögzített elméletek eredményeként lett alapítva.

A Mária szeplőtelen fogantatásába vetett néphit bizonyos értelemben megelőzi a teológiai reflexiót és a tanítóhivatalt, amely csak 1854-ben jut el a hivatalos kihirdetéshez. Az évszázadok során a keresztény népnek a szeplőtelen fogantatásba vetett hite jórészt a teológusok szembenállásának ellenére erősödik és terjed. A XVI. századra nyúlik vissza egy nagy teológus, Melchior Cano (1509-1560), a szeplőtelen fogantatás ellenzőjének álláspontja, aki szerint a teológusokat, nem pedig a népet illeti meg a hitigazságok felismerése. Ugyanakkor elismeri, hogy ha ez a népre tartozna, akkor a kérdés már eldőlt volna a szeplőtelen fogantatás javára, hiszen a hívő nép azt már határozottan vallotta.

Biztos, hogy a népi jámborság hatékony és döntő szerepet játszott e dogma történetében, legyőzte a teológiai ellenvetéseket, és segítette a „sensus fidei” megtartását és fejlődését, vagyis azt az élő egyházi gyakorlatot, amelyre IX. Pius a dogmatikai meghatározás elsődleges okaként fog hivatkozni. El kell ismernünk, hogy a teológia nem volt mozgatórugója a dogma fejlődésének. Ám volt egy másik fontos szerepe, azaz összhangba hozta a néphitet a helyes teológiai definíció megtalálásával, mivel erre a definícióra a teológusok csak hosszas s olykor ellentmondásos megfontolások után jutottak el.

Most pedig tekintsük át, milyen út vezetett IX. Piusz dogmatikai meghatározásáig. 1848-ban a pápa felkért egy teológiai bizottságot, hogy tanulmányozza ezt az igazságot és nyilatkozzon a dogma kihirdetésének lehetőségéről, de a bizottságban nem minden tag fejezte ki egyetértését a kihirdetés alkalmasságát illetően. Ezért a pápa az Ubi primum kezdetű enciklikával megkért minden püspököt, hogy nyilatkozzon a dogma meghatározhatósága felől. Mivel a püspökök nagy többsége támogatóan válaszolt,

Piusz 1854. december 8-án kihirdette a dogmát az Ineffabilis Deus bullával. Most lássuk magát a meghatározást:

Kijelentjük, kimondjuk és meghatározzuk, hogy az a tanítás, amely szerint a Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatától kezdve a mindenható Isten sajátos kegyelme és védelme folytán, az emberiség Megváltójának, Jézus Krisztusnak érdemei erejében, sértetlenül megóvta az eredeti bűn szennyétől, Isten által kinyilatkoztatott tan, ezért minden hívőnek szilárdan és állandóan hinnie kell benne.

Amint látható, a meghatározás pontosan, körültekintően van megfogalmazva: egyedül Mária eredeti bűntől való mentességére hivatkozik. Nem hivatkozik közvetlenül a szentségére, sem a testiségtől való megóvására, mert azt már mindenki hitte, s így nem volt szükség a tanítóhivatal megnyilatkozására.

4. SZENTEK ÉS SZEPLŐTELENEK LEGYENEK

Ha a szeplőtelen Szűzre nézünk, megcsodáljuk a szépségét. De csupán csodálhatjuk vagy utánozhatjuk is? Szent Pál így ír az Efezusiakhoz írt levél elején: „…Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja… kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben.” Isten terve szerint tehát arra rendeltettünk, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk. Ugyanebben a levélben az apostol emlékeztet, hogy Krisztus önmagát adta, hogy megtisztítva megszentelje az Egyházat, „hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen” (Ef 5,27). Nyilvánvaló, hogy az egyház itt a hívek közössége.

Tehát minden hívő Isten terve és akarata szerint arra hivatott, hogy „szent és szeplőtelen” legyen Krisztus megváltó műve által.

Ha Isten mindenkire vonatkozó terve ezt jelenti, akkor világos, hogy nem elég, ha csodáljuk Máriát, hanem utánoznunk is kell őt. Isten azért teremtette Máriát szentnek és szeplőtelennek, hogy megmutassa, Neki „semmi sem lehetetlen”. Ahogy megóvta Máriát az egész emberiséget sújtó romlás állapotától, úgy bennünket is kimenthet abból. Isten képes szentté alakítani az olyan szegény nyomorultakat is, mint amilyenek mi vagyunk. Persze, Mária helyzete egyedülálló. Életének egyetlen pillanata sem volt híján az isteni kegyelemnek, hanem a kegyelem egészen betöltötte. Ezt jelenti az angyal üdvözlete: „kegyelemmel teljes”. Nekünk viszont vannak olyan területek az életünkben, ahol megtelepedett a gonosz, ahol Isten elhagyatott lett, ahol a fény kialudt és a sötétség vette át a helyét. De „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), ahogy az angyal mondja. Mária élete, szeplőtelen fogantatása, istenanyasága a bizonyíték erre. A kegyelem, amely megóvta Máriát minden lehetséges bűntől, teljesen széppé és szentté tette, ugyanaz a kegyelem minket is megszabadíthat a bűntől, eltörölheti a rajtunk lévő foltot, szentté és szeplőtelenné tehet bennünket.

A szeplőtelennek teremtett Mária megvalósítja önmagában a szentség teljességét, amely az Egyház hivatása. Ezért Mária követendő példa Isten népe számára, a kegyelem leckéje. Előttünk áll, hogy emlékeztessen minket arra, hogy az üdvösség kegyelem, Isten szeretetének ingyenes ajándéka. Ebben van minden reményünk. Ajándék, amit azonban be kell fogadni. S Mária ebben is példakép, aki velünk és bennünk dolgozik, hogy segítsen megszabadulni minden ellenállásunktól. Mária, a kegyelem modellje, a „kegyelem közvetítője” is számunkra. Ez újabb ok a reményre.

A szeplőtelen fogantatás a remény nagy jele a mai korban, amikor az uralkodó etikai relativizmus és az abszolutizált, cinikus racionalizmus sok keresztényt is elbizonytalanít Mária szüzességét és szeplőtelen fogantatását illetően. Mégis ezek a kereszténység fontos csomópontjai, és nem egy bigott hit melléktermékei. Csomópontok, melyek Isten kegyelméből fakadnak, aki Máriát szeplőtelenné tette. Isten megelőlegezte számára Krisztus megváltásának érdemeit, s megőrizte ezt az alázatos Asszonyt a bűntől, így képes volt kibékíteni azt, ami emberileg kibékíthetetlennek tűnik. Isten saját Fia Anyját úgy felemelte, hogy tökéletes teremtménnyé és a Szentháromság dicsőségének képmásává tette. De éppen azért, mert szépséges és kegyelemmel teljes, a szeplőtelen Szűz Mária olyan vonzó ideál számunkra, aki nem elkápráztat, hanem utánzására késztet.

(Kiadó: Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék 2023)