A Kármel missziója

“Isten előtt mindenkiért”
(Edith Stein)

Mire jó az, hogy a Kármelben, a világtól elvonultan élünk? Hiszen az egyháznak szüksége van aktív, tevékeny hívőkre! Mire jó az, hogy naponta bő öt órát (egyénileg és közösen) imában Istennel töltünk? Hiszen annyi fontos szolgálatot tehetnénk az emberek között! Hogyan éljük meg így a missziót, mi a küldetésünk?

Emészt a buzgalom az Úrért” (1Kir 19,10) vallotta meg Illés próféta, akire a kármeliták egyik lelki atyjukként tekintenek. Avilai Szent Teréz – egyháztanító, lelki anyánk – hasonlóan lángolt és a következőket írta A tökéletesség útja c. művében: “…ezer életet is odaadnék, ha csak egyetlen lelket is megmenthetnék ama sok közül, akiket elveszni láttam. … Ezért elhatároztam, hogy megteszem azt a keveset, amit tudok; hogy a lehető legnagyobb tökéletességgel követem az evangéliumi tanácsokat [és a Regulát]. … Segítünk, amiben tudunk az én Uramnak”. Szent Terézia Benedikta (Edith Stein) pedig így fogalmaz a kármel apostoli dimenziójával kapcsolatban: „Ima és áldozat: ez a kettő fontosabb és többet ér minden kimondott szónál”.

„Mivel a megváltás eszköze a szeretet, mi is csak a szeretet által menthetünk meg másokat”(Victor Sion). Keresztes Szent János (kármelita atya, egyháztanító) szintén hangsúlyozza, hogy mindenféle missziónak az Istennel töltött időből, a Tőle befogadott szeretetből kell forrásoznia és ereje is csak így lesz. Továbbá kiemeli, mennyire gazdagítja az Egyházat, ha egy lélek egészen megtisztul, Isten fényében lát és Vele egyesülten szeret – Egy csepp ebből a tiszta szeretetből nagyobb érték Isten szemében és az Anyaszentegyházra nézve is hasznosabb, mint minden más cselekedet együttvéve”.

Ti Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai” (1Kor 12,27) – tanítja Pál apostol.  Az Egyházban mindannyiunknak küldetése van, a Szentlélek karizmákban részesít minket, hogy azokat kibontakoztatva, használva építsük Krisztus Testét és szolgáljuk embertársainkat. Lisieux-i Szent Teréz (egyháztanító, missziók védőszentje) így foglalja össze felfedezését a hivatását illetően: „Megértettem, hogy az Egyháznak van Szíve s hogy ez a Szív lángol szeretetében. Megértettem, hogy csupán a szeretet tarthatja mozgásban az Egyház tagjait (…) Igen, megtaláltam a helyemet az egyházban… Édesanyámnak, az egyháznak szívében szeretet leszek”. A kontemplatív monasztikus szerzetesek küldetése az egyházban leginkább a szív feladatához hasonlítható.

Mi haszna van a szívnek a testre nézve? Nem hajt végre nagy tetteket, mindig ugyanazt teszi…Az életet pumpálja. Mi a haszna egy országban, a magyar Egyházban húsz egynéhány kármelita nővérnek? Nem hajtanak végre nagy tetteket, minden nap ugyanazt teszik…Az Életet pumpálják”, a kegyelem keringését éltetik. Ebben a szellemben érthető meg VI. Pál pápa kijelentése is: Ha hiány van a szemlélődő lelkekből, ha életük gyengül vagy fárad, automatikusan csökkennek a teljes misztikus test erői”.

Nem vagyunk különbek, sem valamiféle felsőbbrendű lények… Egyszerű Krisztushoz tartozók vagyunk, szenvedélyes Isten-keresők, akik az Ő ügyére tettük fel az életünket. Olyan keresztények, akiket a Szentlélek ösztönzése arra késztetett, hogy az Isten- és emberszeretet főparancsát, Jézus követését és a missziós küldetést a Kármel karizmája szerint éljük meg. Számunkra ez az üdvösség útja, és ezen a módon vágyjuk mások életét is szolgálni.

A női Kármel karizmája az Istenbe rejtett szemlélődő monasztikus életmód, az ima és áldozat apostolsága az egész Egyházért (különösen a papokért) és minden emberért.

Kármelita nővérekként a hegyen imádkozó, az értünk most is közbenjáró Krisztus misztériumába és az Ő húsvéti titkába kapcsolódunk bele különös módon. Jézus az Atya felé fordulva élt. Ebben áll a szemlélődés lényege is. Vágyunk és törekszünk mi is egészen „Igen, Atyám!”-má válni, Krisztushoz hasonlóan kiüresíteni önmagunkat és egyesülni az Ő termékeny csendjével a kereszten, virrasztó szeretettel és halló szívvel jelen lenni Számára, Aki már előbb szeretett minket.

A Szentháromságos Isten örök önátadás, önajándékozás, maga a túlcsorduló lét. A Tőle belénk ömlő szeretetben átformálódva egyre inkább elfordulunk önmagunktól és a Másik (Isten és nővéreink, testvéreink) felé fordulva, önmagunkon túlcsordulva kezdünk élni. Sok lelki harcon és tisztuláson keresztül Isten kegyelméből a szemlélődés egyre inkább állapotunkká, létformánkká válhat. Az Úr bevezethet minket lényünk középpontjába, abba a belső szentélybe, ahol Ő lakik, és megadhatja, hogy lelkünk legmélye szüntelenül együtt maradjon Vele munkáink, teendőink közepette is. Így minden tettünk a szeretet cselekedetévé válhat és ily módon a Forrásnál élve rajtunk keresztül is kiáradhat az Élő Víz, a Szentlélek.

Apostolságunk konkrét útját alapvetően a tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalom, illetve a Regula és a Konstitúció alapján életünk mindennapi keretei jelölik ki. A mi részünk az, hogy az öt kenyerünket és két halunkat – azaz mindazt, amik vagyunk, amink van és amit tehetünk – Krisztus üdvözítő áldozatába kapcsolva Istennek adjuk, Jézus kezébe tegyük. A szétosztást pedig Ő vállalja. Hisszük és reméljük, hogy odaadott szegénységünk az Ő kezéből és mindenhatóságából életet adhat sokaknak.

Egy olyan élet, amelynek nincs más célja, mint hogy az Atya gyermeke, a Fiú jegyese és a Szentlélek tanulékony eszköze legyen, hatalmas erőforrást szabadít fel az egész Egyház számára. … Egy szemlélődő kolostor, mint egy lelki oázis, azt mutatja meg a világnak, ami mindennél fontosabb, amiről végső soron szó van: hogy van egy végső ok, amelyért érdemes élni, vagyis Isten és az Ő elképzelhetetlen szeretete”. (Wilfrid Stinissen OCD atya Istenbe rejtve c. könyvéből)

Közösségünk missziójának továbbá fontos részét képezi a lelkigyakorlatozók, elcsendesedni vágyók fogadása, illetve a könyvkiadás, mellyel lehetővé kívánjuk tenni, hogy sokan meríthessenek a Kármel gazdagságából és más értékes lelki irodalomból.

Küldetésünk, tanúságtételünk részét alkotja az is, hogy egyszerűen vagyunk, hogy így élünk. Krisztus szeretete gyűjtött egybe minket; Őt választottuk, nem egymást. Minden nap ugyanazokkal a nővéreinkkel élünk szoros testvéri közösségben, hordozzuk egymás örömeit és korlátait, gyakorolva a kiengesztelődést és engedve, hogy nővéreinken keresztül formálódjunk. Létünk csendes tanúságtétellé válhat Istenről, közösségről, elköteleződésről, hűségről – elsősorban az Úr megtartó, örök hűségéről, Akire mint egyetlen Sziklánkra lehet és érdemes építenünk. Istennel megélt magányunkban és közösségi életünkben továbbá hordozni tudjuk rejtett módon a házasságban, családban élő vagy éppen magányos testvéreinket; mindazokat, akik a szeretetért, a hűségért küzdenek. Hiszen az Egyházban mindannyian összekapcsolódunk és hatással vagyunk egymásra messze azon túl, amit mi ebből látunk.

Rendünk meghatározó tulajdonsága, hogy Kármel-hegyi gyökereitől kezdve egészen máriás, egészen Máriáé. A Boldogságos Szűz Mária nővérei, leányai vagyunk, az Ő házában élünk, a skapuláré révén az Ő ruháját-lelkét – és általa Krisztust – öltjük magunkra. Jézusban megnyílt az Ég, szabad utunk van a Lélekben az Atyához. A teremtmények közül pedig az Istenszülőben nyílt meg egymásnak egészen akadálytalanul a föld és az Ég. Hozzá hasonlóan mi is arra vagyunk hivatottak, hogy a Szentlélek árnyékában élve összekössük az eget és a földet, az Istent és az embert. Mária egykor Kánában annyit mondott Jézusnak, látva a vendéglátók gondját: “Nincs boruk!”(Jn 2,3). Az ott lévőknek pedig, hogy tegyék, amit a Fia mond… Közbenjárásunkban az Úr Anyját követve tárjuk Isten elé sokak ínségét, bízva az Ő mindenható és üdvözítő szeretetében, akaratában.

Jézus azt ígérte: Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz”(Jn 15,5). Hisszük, hogy Jézus Szívében, az Egyház Szívében elrejtett közösségi életünk, imáink, egyszerű mindennapi munkáink, személyes megszentelődésünk által az egész Testben, az egész Egyházban növekedhet az Élet, több lehet a szeretet. Hisszük, hogy ha virrasztó lelkülettel valóban Istenben élünk és Ő mibennünk, akkor általunk is nyitva lesz az Ég és nyitottabb lesz az Ég felé a föld. Hisszük és valljuk, hogy ha mi nap mint nap beállunk Isten vonzásába, akkor sokakat magunkkal vonzhatunk, ahogyan ezt Kis Szent Teréz is megfogalmazta:

Ez az egyszerű szó: «Vonzz engem», elég. Uram, megértem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a Te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret. Ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő Feléd vonzódásának természetes következménye.”

 

„Ha néhány ember imává válik – tiszta imává, ami kiszabadul a világ hatékonyságra törekvésének hálójából –, akkor ők a puszta jelenlétükkel, a puszta létükkel átformálják a világot.” (Olivier Clement)

 

 

Kérjük, emlékezzen meg közösségünkről imáiban, hogy Isten kegyelméből hűséges odaadással tudjuk élni hivatásunkat a ránk bízottakért! Az Úr áldja meg érte!