A kármelita élet főbb jellemvonásai

 

A sarutlan kármelita nővérek életeszménye válasz Isten hívására, egy karizma. Ezt az életeszményt – mely szemlélődő és egyben apostoli –, bővebben kifejti a Konstitúció, valamint a Kármel nagy tanítómestereinek, Avilai Szent Teréznek, Keresztes Szent Jánosnak és Lisieux-i Szent Teréznek lelki tanítása.

Szent Teréz megjelölte azokat az eszközöket, amelyeket alapvetőnek tartott az általa létrehozott „életstílusban”. Külön-külön mindegyik a keresztény élet lényegéhez tartozik, együttesük azonban egészen élő módon határozza meg a sarutlan kármelita nővérek arculatát, és megkülönbözteti őket más kontemplatív közösségektől. A következő összetevőkről van szó: ima, apostoli buzgóság, magány, testvéri élet, munka, aszkézis, máriás lelkiség.

 

IMA

Az ima a kármelita élet első és legalapvetőbb jellemvonása. Az ima a Rendnek azt a hagyományos és lényegi küldetését adja, amelyet a Regula a legfontosabb törvényként jelöl meg: „elmélkedjenek éjjel-nappal az Úr törvényéről s virrasszanak az imában” (Regula 6.p.). A Kármelnek – amint ezt már gyakran hangsúlyozták – az a hivatása, hogy az Egyházban őrizze és erősítse az ima szellemét.

A Rend kezdete óta létező hagyomány alapján a nővérek célja, hogy eljussanak a kontemplatív ima és az Istennel való misztikus egyesülés életére. A kármelitának tehát fel kell készülnie a legmagasabb rendű ajándékok befogadására, amennyiben Isten ezeket meg akarná neki adni.

„Ebben az életben kettős célt különböztetünk meg: az egyiket erőfeszítésünkkel és az erények gyakorlásával érjük el, együttműködve az isteni kegyelemmel: szent és a bűn minden foltjától mentes szívet ajánlunk föl Istennek. Életünk másik céljának elérése kizárólag Isten ajándéka; ez abban áll, hogy bizonyos módon szívünkben megízleljük és szellemünkben megtapasztaljuk az isteni jelenlét erejét és a mennyei dicsőség édességét, mégpedig nemcsak halálunk után, hanem már a halandó életben is.” (Istruzione dei primi monaci, in „Vita Carmelitana” 1946/8.sz. 73-74.o.)

A kármelita nővérek napjainak ritmusát alapvetően meghatározza a közösen végzett zsolozsma, a napi két óra csendes belső ima, a lectio divina (szentírás imádságos olvasása), illetve a napi szentmise, mely az egyéni és közösségi élet középpontja és forrása. A földi liturgia mindig bekapcsolódás a mennyei seregek szüntelen ünneplésébe, örök Sanctus-ába, Krisztus művében való részvétel és az üdvösség misztériumának megünneplése az Egyház nevében.

Az ima azonban nemcsak az imaidőkre korlátozódik, hanem az állandó összeszedettség állapotát, az „imádság életét” jelenti. Ennek lényege pedig az Istennel való bensőséges egyesülés keresése az egész nap folyamán, a különféle elfoglaltságok, házi teendők közepette is. A virrasztó ember imája lassan tekintetté tágul. Minden embert, az egész világot és saját magát is Isten szerető tekintetével látja, az együttérzés, az irgalom és áldás tekintetével. A Kármel a megváltás művéhez a szüntelen ima csendjében kapcsolódik.

 

APOSTOLI BUZGÓSÁG

Ha az evangéliumi tanácsok követésének és az ima gyakorlatának az a célja, hogy eljuttasson a tökéletességre, vagyis a szeretet teljességére, akkor a személyes beteljesedésnek megvan a létjogosultsága egyházi szinten is. Szent Teréz szerint ez a benső élet és kapcsolat Istennel már önmagában is hitelesen

szolgálja az Egyházat. A teljesen az imának szentelt élet áldozata elvégzi az imádás, a dicsőítés és a közbenjárás szolgálatát. Ez hozzátartozik Krisztus Jegyesének, az Egyháznak a létéhez.

Jézusról nevezett Szent Teréz szándéka szerint a kármelitáknak a Krisztussal való tökéletes egyesülésre kell törekedniük, mégpedig azzal a kifejezett és önzetlen szándékkal, hogy „az egyház nagy szükségleteiért” hatékonyabbá tegyék közbenjáró imájukat. Művének alapja az a feltétlen meggyőződés, hogy az ima természetfölötti értéke annál nagyobb, minél szentebb az imádkozó.

A terézi karizmának jellegzetes vonása, hogy azonosítja Isten szeretetét a lelkek üdvéért végzett imával. Krisztusba öltözötten, egy új, istenközpontú élet fényében a sajátjának érzi Isten ügyeit és akaratát. Isten akarata pedig nem más, mint az, hogy mindenki üdvözüljön. Teréz mindent megtenne azért, hogy megmentse a lelkeket a kárhozattól, ami nem más, mint a szeretet hiánya. Ez az, amiről „Ő Szent Felségével tárgyal”, s ezt hagyja lányaira is: „…ez a ti hivatásotok, ez kell, hogy legfőbb érdeketek legyen és vágyaitoknak tárgya. Ezért imádkozzatok, nővéreim! Nem olyan időket élünk, hogy apró-cseprő ügyekről tárgyalhatnánk Istennel!” (A tökéletesség útja 1,5) Lisieux-i Szent Teréz pedig így foglalja össze hivatását: „Anyámnak, az Egyháznak szívében a szeretet leszek.”

Az egyház állandó szándékai között a kármeliták imájában első helyet foglal el a papok, a „hithirdetők és hittudósok” segítése: általuk a lelkek ezreit érik el és dolgoznak a keresztények egységéért. Lisieux-i Szent Teréz tökéletesen megvalósította ezt az eszményt: „Imáink és áldozataink egyetlen célja, hogy az apostolok apostolai legyünk.” (Egy lélek története, „A” kézirat ). Ezért nyilvánította őt az Egyház a missziók védőszentjévé.

 

CSEND, MAGÁNY, KLAUZÚRA

A kármelita nővérek életében az állandó imádság különleges feltételeket követel meg az egyéni és közösségi fegyelem terén. Az állandó és mély összeszedettség megélésének első követelménye a csend. A Regula ezért egy teljes fejezetet szentel ennek a témának. A csendet szigorúan meg kell tartani „a kompletórium elmondása után egészen a következő nap primája bevégzéséig”, „egyébként pedig szorgosan őrizkedni kell a szószaporítástól.” Az ún. reguláris helyeken különösen tiszteletben kell tartani a csendet (imakórus, folyosó, ebédlő, káptalani terem), általában pedig tartózkodni kell a gyakori és hosszú beszélgetéstől, kivéve, ha valódi szükség merül fel, mivel „a sok beszéd nem esik meg hiba nélkül, és aki sokat beszél, megsérti lelkét.”

A kármelita nővérek életét körülvevő csend arra szolgál, hogy „halló szívűekké” váljanak, s felismerjék az Úr lépteit az „enyhe szellőben”, miként Illés próféta, akit istentapasztalata miatt a Rend nagyon közel érez magához.

A hallgatás szoros kapcsolatban van a magánnyal. Ez a szabály a kármelhegyi remetékig megy vissza. A Regula mindenkinek „külön cellát” ír elő. Jézusról nevezett Szent Teréz azt kívánta, hogy a kolostor kertjében kis remeteségeket építsenek, „hogy azokban elvonulva tudjanak imádkozni, amint azt a mi szent Atyáink tették” (Szent Teréz szabványai). Ez a magány nem elszigeteltség, hanem az Istennel való „négyszemközti” találkozás keresése, rá figyelés, és önmaguk felajánlása Szeretetének. Az igazi magány elmélyíti a testvéri szeretetet, a testvéri szeretet ugyanakkor növeli az Isten utáni vágyat.

A Rend eredeti remete-szellemét – amit a terézi reform is magáévá tett – közösségben kell megélni, erre szolgál a klauzúra, melynek célja nem valamiféle vezeklés vagy védekezés, hanem a mindentől való elszakadás kifejeződése, hogy a kármeliták ily módon megszerezzék az Istennel való tökéletes egyesüléshez szükséges belső szabadságot.

A Kármel lelkiségéhez hozzátartozik a „sivatag” is, vagyis követni Jézust a pusztába, mely a Szentírás tanúsága szerint a megkísértés (Mt 4,l-11), de egyúttal az Istennel való legbensőségesebb találkozás helye is (vö. Oz 2,16). Az Úr Jézussal együtt a sarutlan kármelita nővérek vállalják a külső-belső harcokat, hogy a küzdelmek színtere szent földdé váljék, ahonnan az Isten élete és üdvözítő szeretete szétáradhat a világra. Ez a lényegre redukált élet radikálisan szembesíti az embert önmagával, mindazzal, amit magában hordoz, ami benne él. Megtapasztalja szegénységét, gyengeségét, önzését és bizalmatlanságát. Fölméri, mire éhezik, mire szomjazik igazán. A sivatag szétégeti az illúziókat, melyeket az ember magáról, Istenről és a világról alkotott. Ha ekkor kész arra, hogy meghozza az áldozatot, vagyis beleegyezzék abba, hogy meghaljon mostani önmagának, hogy azzá válhasson, amivé lennie kell, akkor a sivatagi út az alapvető átalakulás, a transzformáció eszköze lehet. Az önzés ösztönéből átvezet a szeretet életébe, a magunkra hajlás szolgaságából átvisz az önajándékozás szabadságába. S így, bár kiégett földön halad, mégis az öröm és a több élet felé tart egyre teljesebb egységben önmagával és az emberiséggel, mert rátalált valódi identitására, amit csak a szeretet képes megadni. Isten öröme költözik belé, az önfeledt szeretet ajándékozó boldogsága. Szíve szabaddá vált központjában lakást vesz az Úr, és a kiüresedett embert Isten önnön életével tölti be.

 

TESTVÉRI ÉLET

A Kármel élete az ima és a csend élete testvéri közösségben. Szent Teréz tudatosan választotta a közös életformát a Rend cönobita-remete szelleme szerint. Elgondolása alapján a csend és a magány váltakozik a közösségi együttlétekkel, az egyéni, csendes belső ima kiegészül a közösen végzett zsolozsmázással. Kamatoztatni akarta a közös életnek, vagyis a tökéletesség iskolájának gazdagságát. Közösségeit igazi családoknak tekintette, amiket kis létszám, testvéries élet, egyszerűség, lelki szabadság és az ember tisztelete jellemez.

Ha a közösség egy család, akkor a kölcsönös kapcsolatokat a minden szabálynál fontosabb szeretet irányítja. Az imaélet hitelességét a tettekben megnyilvánuló szeretet adja meg. A „Krisztus kis kollégiumába” egybehívott nővérek kölcsönösen segítik egymást a szentség felé vezető úton. Így a kolostor a testvériség példáját nyújtva tanúságot tesz az egységről, jele lesz az egyetemes kiengesztelődésnek Krisztusban. „Értsük meg, leányaim, hogy az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és a felebarátunk iránti szeretet.” (A belső várkastély I.2,17)

A helyiségek, a bútorzat, a ruházat szegénysége a kármelita életstílus hagyományos egyszerűségét hivatott kifejezni. A Kármelben mindennek a lényegre kell irányulnia. Az első remeték érdes stílusa jelenik meg valamiképp az egymás közti kapcsolatok őszinteségében, egyenességében és természetességében, továbbá az üdülési órák fölszabadult örömében: ezek az ún. rekreációk a közösségi élet lényeges elemét alkotják.

A kármelita élet szigorú követelményeit kiegyenlíti az emberi személy tisztelete és az emberi értékek iránti érzékenység. Ilyen értékek például az egyéni adottságok, a barátság, a tudomány, a kultúra, különösképpen a lelki műveltség, a kedvesség, a készséges nyitottság, az öröm, a kölcsönös megértés, a rendszeretet.

 

ASZKÉZIS

Lényegében ugyanarról van szó, amit minden buzgó keresztény gyakorol az élet különböző helyzeteiben. Különös hangsúlyt kap azonban a kiüresedés szempontja. A kármelita aszkézist legjobban talán a radikalizmus szóval jellemezhetnénk. A kármelita szerzetes az Abszolútumot keresi elsősorban a belső, teljes lemondás útján. Avilai Szent Teréznél szinte refrénként tér vissza, hogy aki teljesen Istenhez akar tartozni, annak tökéletesen el kell szakadnia mindentől. „Mindaddig, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen neki, Ő sem adja magát egészen nekünk” (A tökéletesség útja, 28,12). Ugyanezt fejezi ki Keresztes Szent János híres mottója, a „Todo-Nada”, Minden-Semmi.

A Regula egyidejűleg a „bölcs megkülönböztetést, az erények szabályzóját” ajánlja anélkül, hogy utat nyitna a pusztán emberi okoskodásnak vagy méricskélésnek az önátadásban, melynek az evangéliumi erények gyakorlása, a szabályok iránti hűség és az önmegtagadás által egészen meg kell valósulnia. Szent Teréz Szabványai ugyanakkor, akárcsak a Regula, gondosan kerülik a sok előírást. A szabálytartást bizonyos hajlékonyság jellemzi a Regula útmutatása szerint: „a szükség törvényt bont”.

 

MUNKA

A kármelita nővérek munkájának nincsenek rendi sajátosságai, csupán annak elvégzésére vonatkozóan van néhány jellegzetes vonás. Célja, hogy szolidaritást vállalva a munkájukból élőkkel, a szegényekhez hasonló módon keressék meg kenyerüket, és elkerüljék a tétlenséget (a Regula erőteljesen hangsúlyozza ezeket az indokokat, hosszasan idézi Szent Pált).

A nővérek kétkezi munkát végeznek. Közben pedig, amennyire lehetséges, igyekszenek tiszteletben tartani a csend és a magány légkörét, hogy a lélek szabad maradjon a szemlélődésre és az élő Isten jelenlétében tudjon maradni. A kármelita nővérek, mint Mária, igyekeznek tevékenységeik közben is „szívükben forgatni”, bensővé tenni az Úr szavait, hogy így megismerjék Szíve gondolatát, s magukra öltsék „azt az érzületet, ami Krisztus Jézusban volt.”

„Az anyagi kenyérre ne legyen gondja olyannak, aki őszinte szívvel bízta magát Isten akaratára. Azt akarom mondani, az ima ideje alatt ne törődjetek vele, mert ilyenkor fontosabb dolgotok van. Annak is megvan a maga ideje, hogy dolgozzatok és megkeressétek kenyereteket. Ezt is azonban mindig gondoktól mentesen tegyétek. Bízzátok ezt a ti Jegyesetekre” (A tökéletesség útja, 34,4).

A magyarszéki közösségben a következő munkakörök alakultak ki, melyeket meghatározott beosztás szerint végeznek a nővérek: ostyasütés, vendégfogadás, házi munkák, portaszolgálat, tejfeldolgozás, kerti, mezőgazdasági munkák és az állatok gondozása. Egyéb műhelyek: kasírozás, szappankészítés, gyertyadíszítés, ikonfestés, gyógynövényes…

 

MÁRIÁS LELKISÉG

A kármelita lelki magatartás modellje Szűz Mária. Őt a Rend anyjaként és pártfogójaként tiszteli. A kármelita szerzetesek az ima és az önmegtagadás mintáját látják benne a hit zarándokútján. Úgy néznek rá, mint az alázatos és bölcs Szűzre, aki befogadja, őrzi és életté váltja Isten Igéjét. Ő a Szentlélek ösztönzéseire egészen fogékony Anya, az erős és hűséges Asszony, aki Krisztus nyomában jár, s örömében és fájdalmában egyaránt Krisztus húsvéti misztériumával egyesül.

1251 körül, amikor a Rend létét veszély fenyegette, a Szűzanya megjelent Stock Szent Simonnnak, a kármeliták akkori generálisának és megígérte, hogy közbenjár értük. Különleges pártfogásának jeléül átadta neki az ő szent ruháját, a skapulárét. A barna skapuláré tehát része a kármelita habitusnak. A skapuláréról bővebben »

Természetesen sok szerzetes közösség tekinti legfőbb pátrónájának és példaképének a Szűzanyát. A különbség talán abban áll, hogy ki hová helyezi a hangsúlyt, mit tart a legfontosabbnak önmaga számára. Miben hivatottak leginkább követni a Szűzanyát a kármelita nővérek?

Egyik nővérünk összefoglalója:

„Mária szívébe véste szavaikat és gyakran el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19) Szemlélődő rend vagyunk. Naponta két óránk van csendes, belső imára, a liturgia 3-4 órájában is legnagyobb részt szentírási szövegekkel imádkozunk, s többnyire a munkáink is csendesek, így egész nap Isten Igéjét hordozhatjuk, forgathatjuk szívünkben. Mária élete Isten jelenlétében telt, nem csupán Jézus földi élete idején, hanem előtte és utána is. Így tölteni mindennapjainkat, Vele maradni, szavait ízlelni, azokon elmélkedni – ez feladat, mely figyelmet és fegyelmet kíván. A Szűzanya példájára engednünk kell, hogy Isten Igéje lassan átformálja szívünket, hiszen azzá válunk, amit lelkünkben hordozunk.

„Tegyétek meg, amit mond!” (Jn 2, 1-11) A kánai menyegző gyönyörű leírása a Szűzanya tapintatos, gondoskodó szeretetének és hathatós közbenjárásának. Észreveszi és Jézus elé viszi az emberek szükségét. „Nincs boruk.” – mondja. Nem határozza meg, hogy mit tegyen Jézus: nem kéri, hogy tegyen csodát, szaladjon el vásárolni, vagy küldje el valamelyik tanítványát… A megoldást egészen Fiára bízza. S bár elutasításban részesül, hite, bizalma rendületlen. Lenyűgöző és vonzó. Jól ismeri Istent: tudja, hogy megesik a szíve az emberi ínség láttán. Így kell nekünk is az Úr elé vinnünk azt a sok kérést, fájdalmat, szenvedést, amit ránk bíznak, észrevenni a világ nyomorát, az emberi lélek szomjúságát – amit oly sokszor nem az élő vízzel (vö. Jn 4,10) próbál oltani –, s ezeket nap mint nap letenni Isten elé, nagy hittel, bizalommal, szeretettel, fáradhatatlan hűséggel.

„Keresztje mellett ott állt anyja” (Jn 19,25) Ez a Kármelhegyi Boldogasszony főünnepének evangéliuma. Mária kitart Jézus mellett a végsőkig és nemcsak kitart, de állva marad. Hogyan képes talpon maradni abban az ellentmondásban, hogy az élő Isten Fia hal meg a kereszten?! Ez Mária hite. Egyetlen világossága, hogy az Atya akarata teljesül Fiában, s mivel szívét, szeretetét már teljesen az Atyának adta, most képes belső lázadás nélkül egyesülni Fia szenvedésével. Mindnyájan találkozunk a kereszttel. Panaszszó nélkül kitartani, állva maradni a végsőkig – ez néha csak egy óra, talán néhány nap vagy hónap. De az is lehet, hogy Isten – irgalmával – évekre osztja el, mert egyszerre nem bírnánk. Meg kell tanulnunk helytállni Máriával a szenvedésben úgy, hogy hűségesek maradunk Istenhez, még akkor is, ha nem értjük Őt. Nem vádolva hűtlenséggel, igazságtalansággal, gonoszsággal, hanem csendesen, szelíden virrasztva nézzük Őt, Aki mindent odaadott értünk. Így leszünk képesek A Szűzanyával együtt hordozni a mai emberiséget, azokat a testvéreinket, akik alig bírják már az életük terheit.

 

(Készült A kármelita nővérek életeszménye c. kiadványunk felhasználásával.)