Jeges Mirjam OCD írása. Megjelent a Vigilia folyóirat 2020/12. számában.

 

Viktor Frankl, a logoterápia atyja írásaiban több helyütt is beszél a létezés válaszjellegéről. Nem mi vagyunk a kérdezők, mi a megkérdezettek vagyunk; s meg kell válaszolnunk azokat a mindenkori kérdéseket, melyeket az élet tesz föl nekünk. Az élet a pandémia kapcsán most ismét feltett nekünk egy súlyos kérdést, ami a járványkezelésnél mélyebben van, s amit kinek-kinek meg kell válaszolnia: Kié a korona?  Az emberé, aki a transzhumanizmus bűvöletében élet és halál ura kíván lenni? A természet kiszámíthatatlan, pusztító erőié, melyek időnként maguk alá gyűrnek? A Teremtőé, akit a hitben – csöndje és megragadhatatlansága ellenére − a mindenség Urának és Királyának ismerek el és bízom jóságában?

Társadalmi és személyes szinten is nem várt krízist élünk át. A krízis ugyanakkor az emberi élet kísérője. Azt jelenti, hogy elérkeztünk egy kritikus ponthoz, amikor megkérdőjeleződik az, ami előtte volt. Talán született bennünk egy új belső felismerés, vagy pedig az élet olyan csapással sújtott, hogy meg kell állnunk. A krízisek a szűk út irányjelző táblái: vigyázz, itt bukkanó, elsőbbséget kell adni, zsákutca, ide tilos behajtani.

A krisis görög szó egyik jelentése: ítélet. Kinek az ítélete? Istené is, aki világosságra hozza „kétszívűségem” következményeit, megérezteti velem önbecsapásaim súlyát, azért, hogy újra az életet válasszam. Ítélet azonban oly módon is, hogy én mondok ítéletet arról az útszakaszról, amit bejártam. Ítéletet mondok a magatartásomról, az elgondolásaimról, a döntéseimről, a szeretetem arcairól. Ha jól élem meg, akkor minden krízis lehet a növekedés krízise.

A görögtől eltérően a kínai nyelvben a krízis szót jelentő írásjegyek más jelentéstartalmat hordoznak: feltáruló, kinyíló lehetőség. Mert a jövőnk nem egyszerűen a múltunkból és a jelenünkből fakad. A jövőnk Isten ajándéka. Ő bele tud nyúlni az életünkbe, és meg tudja változtatni. Aquinói Szent Tamás Ágostont idézve írja: „Ahogy Szent Ágoston mondja, mivel Isten a legfőbb jó, ő nem engedné, hogy bármiféle rossz létezzen a művében, kivéve, ha mindenhatósága és jósága a rosszból is jót hoz ki.” Hiszem-e ezt? Ha igen, akkor ez megóv a kétségbeesés, a kételkedés és a csüggedés vírusától.

Manapság az emberek a hitüket nem annyira az észérvek miatt veszítik el, mint inkább a „félbeszakított tapasztalat” miatt. Nem várjuk ki a dolgok végét. Megélünk egy szenvedést, és azt gondoljuk, Isten cserbenhagyott minket. Ezért mondja Keresztes Szent János, hogy az aszkézis legmagasabb foka a türelem. Általában csak visszatekintve értjük meg egy történés értelmét. Gondoljunk Jób könyvére. Negyvenkét fejezeten át kellett − neki is és nekünk is − várni Isten válaszára! S Jóbnak nemcsak akkor kell hinnie, amikor jól mennek a dolgok, hanem akkor is, amikor úgy tűnik, a tapasztalatok ellent mondanak a hitének. Ez a hit végtelenül értékesebb, mint a „nélkülözhető hit”, amikor minden jól megy, minden rendben van, és tulajdonképpen nincs is nagyon szükségem Istenre. Amikor annak ellenére hiszek, hogy most csak rosszat és nehezet tapasztalok magam körül, az a hit az örök középpontomból fakad. Isten léte nem tőlünk függ, a jelenléte viszont rajtunk múlik.

Ebben a vákuumos, karanténos időben még jobban megnőtt az internet szerepe és jelentősége. Jean-Claude Larchet a jövő emberét már 2016-ban homo connecticus-nak nevezte, figyelmeztetve ezzel egy lopakodó veszélyre. Én csak két lehetséges negatívumát szeretném megemlíteni ennek a tendenciának. Az egyik a reflexió gyengülése. Az információk ezer csapból folyó, szüntelen áramlása szinte lehetetlenné teszi a megállást. Pedig az átgondoláshoz, a megértéshez szükséges a magunkba mélyedés. Heidegger – látva a technológiai fejlődés szédítő ütemét – már a múlt század közepén beszélt a „meditatív gondolkodás” ellehetetlenüléséről. Ezzel pedig emberségünk meghatározó vonása sérülne. Egy másik tévedésünk lehet, hogy azonosítjuk a kommunikációt a kommúnióval. Ezzel elveszíthetjük a kapcsolatok valódi, megküzdött mélységét.

Nagyon szellemesen illusztrálja ezt a helyzetet a következő humoros történet. Egy ember meghal, és megérkezik a mennyországba. Isten megkérdezi tőle: Mit csináltál az életeddel? Az ember döbbenten válaszol: Hogyhogy? Hát nem olvastad a tweet-bejegyzéseimet?!

A reményt keresve sokat gondolok a japán kintsugi, az aranyösszeillesztés művészetére. Az eltört porcelán- vagy cserépedény darabjait arannyal ragasztják, illetve illesztik össze. A törések mentén vékony arany csíkok mintázata rajzolódik ki. A sérülések helyreállítása után az edény szebbé válik, mint amilyen eredetileg volt. Istennek ez a válasza az emberi sebekre, világunk kríziseire.

A kotzki Vendel rabbi a nála összegyűlt vendégektől egyszer csak megkérdezte: Hol van Isten? Mindenki megütközött ezen a váratlan kérdésen, de a rabbi újra és újra föltette. A tanítványai azt mondták neki: Hogy kérdezhetsz ilyet? Nézz körül, mennyi szépség van a világban, mennyi öröm és gazdagság – ezek mind Isten jelenlétének nyomai. De a rabbi csak a fejét rázta, és csendesen így szólt: Isten ott van, ahol beengedik.

Az imádság az a tágra nyitott ajtó, ahol Isten belép hozzánk.  Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében nagyon lényeges mondatokat fogalmaz meg az imádsággal kapcsolatban. „A Lélek segítségére jön gyengeségünknek, mert nem tudjuk, mit is kérjünk, hogy helyesen imádkozzunk. De maga a Lélek jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtásokkal.”  A görög szöveg nem az imádkozás módjáról, hogyan-járól beszél, ami egy imatechnika elsajátítására buzdíthatna, hanem arra utal, hogy nem tudjuk, mit imádkozzunk.  Nem tudjuk, mondja Pál, vagy rosszul tudjuk, hogy mi is pontosan Isten vágya, elgondolása a világunkról. Ezért csak tapogatózunk az imáinkban, attól tartva, nehogy a mi belső világunk felerősödött hangjait tartsuk Isten szavának. De ne féljünk, bátorít Szent Pál, mert „maga a Lélek jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtásokkal”. Nem arról van szó, mintha a Lélek valami kiegészítést tenne hozzá a mi tökéletlen, töredékes imánkhoz, egyfajta spirituális bónuszt. Sokkal mélyebb misztériumba vagyunk bevonva. Amikor én imádkozom, Isten is imádkozik bennem. Nem helyettem, hanem bennem. A Szentlélek kölcsönveszi az én dadogó szavaimat, s valamiképpen beléjük telepszik. Amikor Isten elé állok és „szavakat viszek elé”, tudhatom, hogy egy titokzatos isteni alkímia által a Lélek ezeket átjárja és átformálja. Ezért bízhatunk az ima erejében!