Szeretettel küldjük ezt a karácsonyi mesét felnőtteknek és gyerekeknek!

 

A nagy folyam, az Eufrátesz közelében, Babilon városának falain túl, egy kopár dombocska tetején furcsa ház álldogált. A rozoga kis téglaházon hatalmas torony éktelenkedett, mintha egy különös építész nem tudta volna eldönteni, hogy kolduslakot, vagy palotát építsen, s a szerény kis házat büszke toronnyal toldotta meg. A ház látványa azonban csak egy messziről jött utazóban ébresztett volna kérdéseket, a környék lakói rég megszokták már. Tudták, hogy Kuru, a vénséges-vén tudós él ebben a különös házban. Éjszakákon át tornya tetejéről kémleli a csillagos eget, miközben kis lámpája fényénél hosszú pergamentekercsekre rója feljegyzéseit. Így megy ez hajnalig, délelőtt pihen egy keveset, majd felkel, hogy elvégezze éjszakai megfigyeléseinek bonyolult számításait, hogy aztán izgatottan várja az estét, amikor szeretett csillagai újra felragyognak az ég sötét kárpitján. Kuru, mikor fiatal volt, a híres szippari csillagász-iskolában tanult, olyan mesterek keze alatt, akik még a neves Nabú-rimáni (görögösen: Naburianus), és Kidinnu tanítványai voltak.

Ma pedig a szokottnál is izgatottabb. Pontosabban, már napok óta nyugtalan, mert valami különös, új jelenséget látott az égen, és még nem tudja biztosan, mit is jelent. Túl van már rövid reggeli pihenőjén, és türelmetlenül várja kis szolgáját, aki a városban lakik, és minden reggel eljön, hogy segítségére legyen a napi teendők végzésében. Elég szertelen fiúcska, s ami a legbosszantóbb, folyton késik. Pedig nagyon igyekszik, érthetetlen, miért is nem érkezik meg soha idejében…

De már itt is van, futva jön, hogy behozzon valamit a sajnálatos lemaradásából, mert persze bánja, hogy késett, hogyne bánná, hiszen nagyon jólelkű fiú.

– Na végre, hogy itt vagy, magasan jár már a Nap! Hol kószáltál már megint?

– Bocsáss meg, mester. Nem kószáltam el semerre, otthonról jöttem egyenesen, csak az úton történt valami…

– Veled mindennap történik valami ezen a mások számára eseménytelen, poros kis úton. Hol egy szegény özvegyasszony, hol egy síró fiúcska akad az utadba…

– Sajnálom, uram. Ma az volt, hogy amint jövök ki a város kapuján, hallom, hogy egy veréb keservesen jajgat, odamegyek hozzá, és látom, csapdába esett. Segítettem hát, hogy el tudjon repülni, kiszabadítottam, abból a bonyolult, vesszőkből font csapdából…

– Szóval, kivetted szegény Arjók csapdájából a verebet, közben tönkretetted a csapdát, és megkárosítottad azt a szerencsétlen koldust, akinek nincs egyéb bevétele, mint, hogy verebet árul a piacon?

– Nem, uram. Megjavítottam a csapdát. Kicseréltem a vesszőket, amiket el kellett törnöm ahhoz, hogy szabad lehessen a kismadár útja.

– Még ez is, akkor hát csoda, hogy napszállta előtt ideértél. Ha így van, nem is kellett olyan sokat várnom, nem úgy, mint szegény Arjóknak, akinek nem lesz betevő falatja addig, míg újabb veréb lépre nem akad.

– Nem, uram. Lesz mit ennie. Otthagytam a csapda mellett azt a két szem fügét és a darab kenyeret, amit a mamám reggel a tarisznyámba tett.

– Értem már, akkor ma ez a kis cseléd fog böjtölni, aki mindenkire gondol, csak egyvalakire nem. Hogy van az, te fiú, hogy neked minden nap az utadba kerül valaki, akin segítened kell, más hetekig bandukol, míg alkalma adódik egy kis jócselekedetre, ha él egyáltalán a kínálkozó alkalommal? Nem füllentesz ugye? Mondhatnád, hogy „ma elaludtam”, vagy „más úton jöttem, azért késtem el”, nem ennélek meg érte.

– De hát nincs másik út!

Mondta csodálkozó szemmel Temke – Temkének hívták ugyanis a fiút, vagyis igazából Rusztem volt a becsületes neve, de mindenki csak Temkének szólította –, eleresztve füle mellett az esetleges lódításra irányuló vádat. Valóban úgy tűnt, hogy ő nem ismer más utat, csak azt, ami a mások szolgálatán keresztül vezet…

– És miért hazudnék, hogy elaludtam, hiszen nem aludtam el. Sőt, egyáltalán nem aludtam az éjjel…

– Nem aludtál? És ugyan, miért nem?

– Tegnap azt mondtad, mester, hogy egy különös, új csillag tűnt fel az égen. Én pedig kíváncsi voltam rá. Egész éjjel az eget kémleltem. Kerestem ezt az új csillagot, de nem tudtam, melyik csillag új, és melyik van már régóta az égen. Mind olyan fényesen szikrázott, és arra gondoltam, bárcsak ismerhetném mindet név szerint. Aztán nagyon elszomorodtam, mert semmit sem tudok…

– Jól van, legyen úgy. Hát akkor, keressük meg együtt a csillagot. Hozz vizet hamar, tedd rendbe az íróvesszőket, szaladj be a piacra szezámfű olajért a lámpába, s ha már ott vagy, szólj a mamádnak is, hogy nem mész haza este, itt maradsz nálam éjszakára. Mostantól együtt kémleljük majd az eget. Tessék itt a pénz, és vegyél magadnak egy marék datolyát is. Siess hamar, csak aztán semmi kerülőút.Szaladt a fiú, s közben hevesen vert a szíve. Hát lehetséges volna, hogy itt maradhat éjszakára, s megláthatja ezt a különös csillagot? Különben nem volt igaz, hogy semmit sem tud. Mestere beavatta már az írás tudományába, megismertette vele a nehézkes ékírást felváltó, újabban elterjedt betűírást, mellyel Kuru nap nap után telerója a pergamentekercseit. Mesélt neki népe történetéről, a most uralkodó pártusokról, az őket megelőző szeleukidákról, Alexandroszról, Nebukadnezárról, a híres Kürosz királyról, akitől a mester a nevét kölcsönözte, sőt még Ábrahámról is, aki a közeli Ur városából indult el messze földre, mikor a héberek Istene szózatot intézett hozzá a pusztában. Mesélt neki Mardukról és a többi églakóról, csak a csillagok titkába nem avatta még be eddig.

Visszatért a fiú a vízzel és az olajjal, rendbe szedte a házat, és izgatottan várta az estét, amikor mesterével együtt felmehet a magas torony tetejébe és bámulhatja a csillagos eget. Több nap is eltelt így a csillag titkát kutatva. Aztán egy napon Kuru mester így összegezte a kutatás eredményeit:

– Látod, fiam, a csillag, ami nemrég megjelent az égen, napnyugat felé tart. A fényes Kakkabu piszu, Marduk csillaga, avagy más néven Jupiter, szinte megérinti a Szaturnuszt, mely a héberek istenének nevében jár az égen. És mindez a Halak kellős közepén. Ez az együttállás nem hagy kétséget afelől, hogy feljött Jákob csillaga, vagyis, hogy hamarosan megszületik a Felkent, a zsidók királya, akire a népek várakoznak. Ennél többet innen a torony tetejéből nem fogunk megtudni róla. Ha nem lennék ilyen vén, útra kelnék, hogy hódoljak a várva várt király előtt.

– Hadd menjek én! Engedj el, kérlek, a csillag után. Aztán majd visszatérve mindenről beszámolok neked.

– Szó sem lehet róla! Ez képtelenség, hisz’ gyermek vagy még. – Zárta le a vitát a mester, de azért el-elgondolkodott a felvetésen. Bár tudta, mire Temke visszatérne a csillagnézőből, őt már nem találná itt a földön, mégis a fiú számára nem tudna szebb életet elképzelni, mint egy ilyen csodás utazást a csillag nyomában. Napokig gondolkodott ezen, meghányta-vetette magában a kérdést, míg aztán egyszer csak váratlanul, mintha csak épp most szakadt volna félbe a párbeszéd, kibökte:

– Tudod, mit? Meggondoltam. Mégis elmehetsz.

Temke, nem kérdezte: „mégis, hová?”. Hiszen ő maga is napok óta csak a csillagra, és az utazásra gondolt.

– Köszönöm. Köszönöm mester, akkor azonnal indulok.

– Azonnal? Persze, a forrófejű ifjúság. Aztán merre indulsz? Csak úgy neki a világnak? Fel kell készülnöd az útra.

– De hiszen kész vagyok rá. Csak azt áruld el, a hegyek vagy a sivatag felé induljak el, a többit tudni fogom.

– Á, nagyszerű. Ha így áll a dolog, legyen. Merre is indulj? Lássuk csak… – A pergamenjei között kotorászva morfondírozott. – Ha végigmennél a nagy folyam mentén észak felé… egészen Háránig, onnan aztán délnyugatnak tartva könnyen Jeruzsálembe juthatsz.

– Hiszen ezen az úton ment Ábrahám is, mikor az ő istene kihívta atyái földjéről!

– Látom, figyeltél. Nem hiába tanítottalak. Ma pedig kereskedők járják ezt az utat, akik a messzi Keletről jönnek és szantálfát, selymet, fűszereket, meg mindenféle csecsebecsét visznek Kánaánba, sőt még azon is túl, Egyiptom felé. Csatlakozhatnál esetleg hozzájuk is. De ez túl hosszú út lenne, feleslegesen hosszú. Nem érnél oda időben. Mást javaslok. Figyelj jól! Elmész Szipparig, az nincs messze innen. Szipparban bérelj egy jó lovat, odáig gyalog is eljutsz hamar. Onnan nyugat felé, kissé inkább északnyugatnak Palmüráig van egy karavánút. Ott továbbmész Damaszkusz felé, majd délre tartasz Jeruzsálem irányába. Csak figyeld a csillagot, meg ne feledkezz róla. Az majd megmutatja neked, hogy hová kell menned. Ha pedig megtalálod a királyt, borulj le előtte az én nevemben is. Igaz is. Ajándékokat is vinned kell. Most bemész a piacra, és hozol pár drága holmit. Mondjuk egy vég aranyos szövetet, cédrusolajat, ékköves talizmánt. Persze vehetnél a kereskedőktől is az úton, de azért mégis illőbb valami helyi különlegesség az ősi Babilon városából.

– Van már ajándék. Magam készítettem.

– És mi volna az?

– Ez a tarisznya itt, benne fűzfasíp, és egy kis labda mellé.

– Eh… Mit mondjak? Látom, igyekeztél. Ügyes fiú vagy, de tudod, a királyok nemigen vándorolnak poros utakon tarisznyával a vállukon. A síp is… Inkább pásztorfiúcskának való ajándék, nem uralkodónak. A labda pedig, végképp felesleges.

– Azt gondoltam, talán hasznát veszi majd a tarisznyának, ha felnő. A síp nagyon sok mindenre jó, ha az ember bánatos, hát játszik egy szomorú éneket, ha pedig vidám, derűset. A labdát bőrből készítettem. Akármilyen nagy uralkodó is az újszülött, előbb még gyermek lesz, s csak aztán szakállas agg, addig pedig, ha gyermek, játszani fog. Én mindig szerettem labdával játszani, gondoltam, ő is örülni fog.

– Na, jól van, eredj hát. Rendben, minek vitatkozzak tovább. Ne töltsük az időt hiú fecsegéssel. Lássuk, mi kell még? Vedd ezt a turbánt, és a köntöst, még én viseltem siheder koromban. És bot is kell, meg egy jó saru, mezítláb veszélyes ilyen hosszú úton, fogd ezt, és ígérd meg, nem ajándékozod el az első koldusnak még itt a város határában. Itt az erszény, ennyi talán elég lesz. Ezzel kész is vagyunk.

Temke hazaszaladt, hogy elbúcsúzzon a mamájától és a testvéreitől. Búcsút vett öreg mesterétől is, és útnak indult. Derűsen haladt Szippar felé, gondolta, betér a városba, hogy lovat szerezzen, de alig távolodott el a folyóparttól, egy pálmafa alatt dühös kiáltásokra lett figyelmes. Egy haragos katona ostorral veri és szidja a lovát.

– Ne bántsd szegényt! Mit vétett neked ez a szegény csikó?

– No, mi az? Mi történt? Egy kis hangya köhentett a fűszálak között? Ha nem lennél amúgy is ilyen kicsi, hát apró darabokra vágnálak a kardommal ezért. Hát téged meg honnan szalasztottak, hogy ilyen vakmerően beszélsz a királyi testőrség katonájával?

– Csak innen a szomszéd városból jövök, és a csillagot követem. Még hosszú út áll előttem, és lóra is szükségem van, mert sietős az utam. Ne bántsd ezt a szegény párát, hanem add el nekem. Megveszem.

– Nagyon jó. – Mondta nevetve a katona. – Szívesen átengedem neked a lovamat, de ha sietős az utad, azt ajánlom, inkább gyalog menj tovább, ez ugyanis rendkívül makacs. Nem engedelmes.

– Lehet, hogy csak fáradt. Ha kicsit pihenhet, biztosan kezesebb lesz.

– Hidd el, ez mást sem tesz, mint pihen, és még úgy látom, nem ért a végére… Vedd hát, tessék a tiéd. Pihengessetek csak együtt tovább. De ha úgy gondolod, tényleg sietős az utad, hagyd a lovat, és menj egyedül utadra.

A katona elment. Temke ott maradt a lóval. Megitatta a kulacsából, adott neki pár falat kalácsot. Simogatta, becézgette. Majd kantárszáron vezetve elindult vele a karavánút felé.

– Remek kis ló vagy, hallod-e. Nálad jobb lovat a városban sem szerezhettem volna. De tudod, nekem sietnem kell, hogy megtaláljam a királyt. Nem, nem azt, akinek a katona a szolgálatában áll, egy sokkal hatalmasabb uralkodót. Megegyezhetünk, hogy csak az út egy részén ülök fel a hátadra, ha ez megfelel neked, máskor pedig itt melletted megyek.

Így beszélt Temke a lovához, kedves szavakkal, közben derűsen ballagott az állat mellett, s mesélt neki a nagy királyról, akihez együtt tartanak. Persze csak olyan dolgokat tudott mondani róla, amiket ő maga talált ki, fantasztikus történeteket. Jobb híján, míg szert nem tesz pontosabb ismeretre a királyi fenség személyét illetően. A lovacska egyre vidámabban lépdelt ifjú gazdája oldalán, aki, úgy látszik, elnyerte a bizalmát, mert egyszer csak megállt, s fejével intett a fiúnak, hogy szálljon fel bátran a hátára, majd ő viszi tovább. Lehet, hogy a makacs paripa is kíváncsi lett erre a különös királyra, s megszaporázta lépteit. Így is jó pár napba telt, míg Palmürába értek. Ott aztán betértek egy fogadóba, és megpihentek éjszakára. A fogadós érdeklődött a fiútól, hogy honnan van, s mi járatban erre. Temke elmesélte jövetele célját, anélkül, hogy bonyolult magyarázatokba fogott volna az égbolt titkairól.

– Szóval, asztronómus vagy, egy mágus, ha jobban tetszik. – Mondta derűsen a fogadós. – Alig pár hete járt nálam három csillagjós. Ők is Babilonból jöttek, a nagy Marduk, vagy Baál, ahogy errefelé mondják, papjai voltak, Balthassar, Melchior, és Casspar, ha jól emlékszem a nevükre. Ők is a csillag ösvényén haladtak.

– Ha ők is Jákob csillagát követték, akkor jó úton vagyok. Hallottam már a nevüket idős mesteremtől, mindig nagy elismeréssel beszélt róluk. Valóban kiváló tudósok.

Virradatkor Temke folytatta útját Damaszkusz felé. A lova egyre kezesebbé vált az úton, ő pedig mind izgatottabb lett, ahogy közeledett hőn óhajtott célja felé. Amerre csak járt mindenütt emlegették a három napkeleti mágust, akik nem sokkal őelőtte jártak ugyanezen az úton. S ahol útbaigazítást kért, elég volt csak afelől érdeklődnie, hogy merre látták a három utas karavánját elhaladni. Így jutott el a nagy városba, Jeruzsálembe is. Körbejárta Heródes király csodás palotájának falait. Mindenfelé szolgák sürgölődtek, követ vágtak, utat egyengettek. „Biztosan a trónörökös érkezésére ez a nagy építkezés” – gondolta Temke –, de mert azt beszélték az emberek, hogy a babiloni jövevények Betlehem felé tartottak, nem zörgetett be a palota kapuján, hanem továbbment. Különben is, éjszakánként mindig ellenőrizte az égbolton a fényes csillag helyét, és számára is úgy tűnt, hogy még nem ért célba, tovább kell mennie. Betlehem határához érve, mindenütt síró, jajveszékelő asszonyokkal találkozott, s mikor a gyermek felől kérdezte őket, még szívszaggatóbb sírásba kezdtek. Nem is tudta megvigasztalni őket. Már beesteledett. Az ég borússá vált, így egyáltalán nem voltak láthatók a csillagok. Bizonytalanul botorkált a szürkületben, és nagy szomorúság költözött a szívébe, attól félt, hogy elvétette az utat, vagy ami még rosszabb, hogy elkésett…

Egy öreg pásztorral találkozott a mezőn, aki nyája közelében ütött tanyát éjszakára. Megszólította hát, és kérdezősködött a gyermekről, vagyis a nagy királyról. A pásztor készséggel mesélt a kisgyermekről, aki egy barlangistállóban jött világra. Az angyalokról, akik énekszóval hívták őt és társait, hogy siessenek az újszülött királyhoz. A mágusokról és fenséges ajándékaikról. A vérszomjas, dühödt Heródes király bosszújáról, és arról, hogy azt beszélik, a kis királyfi nem lett a gonosz zsarnok martaléka, hanem elmenekült egy távoli országba, és ott él rejtve, titokban, senki sem tudja, hol. Temke, míg az öreg pásztort hallgatta, csak még szomorúbb lett. „Nem fogok soha a nyomára akadni”, gondolta magában. „Végleg elveszítettem az én csillagomat.” Reggel útnak indult, szédelegve járkált városról városra, lovacskáját vezetve járta a keskeny utcák kanyargós ösvényeit, céltalanul bolyongott, nem nézett semerre. Egy öreg szólította meg: „Mit keresel, fiú?” „A Messiást.” – felelte Temke szomorú ábrázattal. „Mind őt várjuk.” – Válaszolt az öreg. – „Keresd csak, biztosan eljő, és megtalálod.” „Biztosan” visszhangzott Temke értelmében az öreg szava, mégsem tudta felmelegíteni a szívét, olyan nehéz volt hinni benne. Kis labdáját egy koldusasszony kötényébe dobta, a kis királyfinak úgy látszik, nem lesz már szüksége rá. „A fiadnak.” – szólt kedvesen Temke az asszonyhoz, s megtoldotta az adományt néhány garassal is, melyek erszénye aljában lapultak. „Meghalt a fiam.” – válaszolta szomorúan az asszony. „Akkor annak, aki eztán fog születni.” – Próbálta bátorítani a szegény koldusasszonyt a fiú, s ezzel mintha a saját szívében is újra pislákolni kezdett volna a remény. Továbbhaladva a városka köves utcáján egy sereg komisz fiúba botlott, akik kavicsokat dobáltak egy öreg vak lábai elé, hogy megbotoljon, bolondnak csúfolták, majd elszaladtak. Az öreg nem lassította lépteit, bár nem látott, határozott léptekkel ment tovább az úton, és eltűnt egy szegényes kapualjban. Temkét öreg mesterére emlékeztette az aggastyán. Utána iramodott, és belépett a házba. A félhomályos kis szobában mindenütt pergamentekercsek hevertek, magas, nagy polcokon szépen rendezetten, s úgy általában mindenfelé is, a széken, asztalon. Volt egy függönnyel takart díszes szekrényke is, Temke úgy látta, abban is tekercsek vannak, de szebbek, mint a többi.

– Békesség – köszönt illedelmesen.

– Shalom – felelte az öreg. – Mit akarsz, fiú?

– Miért csúfoltak és dobáltak meg az utcán?

– Gyerekek még, kicsit szertelenek, igaz, de mit tegyünk… Majd csak megunják, vagy felnőnek, és abbahagyják… – mondta egykedvűen az öreg.

– Tanító vagy? – Kérdezte Temke, s le nem vette a szemét a pergamentekercsekről. – Nekem is volt egy öreg mesterem…

– Valóban? És hogy hívták a te rabbidat? Hátha ismerem.

– Kuru mester nagy tudós, ért a csillagokhoz is…

– Á, szóval egy pogány fiúcska… Milyen név ez, hogy Kuru? Szír, vagy egyiptomi?

– Perzsa név és uralkodót, de pásztort is jelent.

– Á, Kürosz! Így már tudom. Nagy tisztelője vagyok e név viselőjének…

– Ne gondold rabbi, hogy a nagy király az én mesterem, csak a nevük ugyanaz, ő egy egyszerű, de bölcs tanító.

– Tréfálsz, fiú? – Mondta nevetve a rabbi, és olyan jóízűen kacagott, hogy a könnyei potyogtak világtalan szeméből. – No azért, mert vak vagyok és kissé bolond is talán, nem gondoltam, hogy hatszáz éves aggastyánnal beszélgetek, akit maga az áldottemlékű Kürosz király tanított személyesen, jó, ha tízéves lehetsz, ha jól gyanítom.

– Tizenkét éves vagyok és Temkének hívnak, vagyishogy Rusztemnek, de mindenki Temkének ismer. Szükségem van egy tanítóra, hogy megismerjem az írásokat. Meg akarom találni a Messiást, meg kell találnom Őt! Kérlek, fogadj fel tanítványodnak, és cserébe mindenben szolgálatodra leszek, kiseprem a házat, hozok vizet, elmegyek a piacra helyetted, és elzavarom a pimasz kölyköket, de csak ha szeretnéd, ha esetleg már terhedre vannak.

– Jól van fiú! Amilyen bolond vagyok, végül tényleg elvállalok egy pogány fiúcskát. Gyöngyöt disznók elé, ahogy mondani szokás, de meg ne bántódj, ez csak egy közmondás. Rendben van, fiú. Rusztemnek foglak hívni, mert ideje elhagyni a gyermeki dolgokat. Rajta, moss kezet hamar, felfogadlak.

Honnan tudta vajon, hogy piszkos a kezem, gondolta Rusztem – eztán mi is így fogjuk hívni őt –, míg hosszasan mosakodott egy kőből készült edénynél.

– Fogj egy tekercset és tedd ide az állványra. Rögtön kezdjük is az oktatást. Bármelyiket választhatod. Én mindet ismerem, elég csak végigsimítanom az oldalukat, vagy kézbe véve megérezni a súlyukat. Ismered a betűket? A nyelvünket is el kell sajátítanod…

Rusztem hangtalanul becsúsztatta kezét a kárpit mögé, és kivett egy szép pergamentekercset, szétbontotta és az állványra tette. Az öreg megérintette a kiválasztott könyvet és rögtön haragra gerjedt.

– Ki engedte meg, hogy kezet emelj a Tórára? Örökkévaló, bocsáss meg, tényleg bolond vagyok, hogy ideengedtem ezt a haszontalan cselédet.

– Azt mondtad, bármelyiket választhatom, és ez volt a legszebb. Nem mondtad, hogy a szőnyeg mögé nem nyúlhatok.

– Na, jó, akkor kezdjük az elején – mondta békülékenyebben a rabbi. – Ez itt a bét, vagyis a ház betűje. Igazából az alef az első, de a könyv így kezdődik, kezdjük hát mi is ezzel. – Egy pálcával a szöveg elejére mutatott, mintha csak látná, hogy mi van odaírva. Fejből tudta az összes írásokat. – Tehát, bét, mint Bétel vagy Betlehem…

– Jártam Betlehemben – mondta a fiú.

Éveket töltött Rusztem a rabbi házában, aki a kezdetektől mindent sorra elmondott neki a Messiásról, ami az írásokban áll. Volt, amiről a fiú is hallott már korábban, de a legtöbb dolog teljesen új volt számára. Néha még vitába is keveredett tanítójával, persze nem kérdés, ki maradt alul. Például, mikor Dániel történetét olvasták:

– Ó, hát ezt ismerem – mondta élénken a fiú – Dánielt Bél-atszu-ucurnak nevezték el az udvarnál… Nem, Azarját nem Abednegónak, ennek nincs értelme a mi nyelvünkön, hanem Abédnebónak, vagyis Nébó szolgájának. Szerintem ez itt el van írva…

– Na, idefigyelj, fiú! Ki vagy te, hogy megítéld a szent írásokat? Nem a szöveget kell megváltoztatni, az kell, hogy az írás változtasson meg téged. A szívedet kell elkészítened, hogy befogadhassa a korai és a késői esőt. Nem te ítéled meg az írást, hanem fordítva, ezt el ne felejtsd!

Így ment ez napról napra. Rusztem növekedett és gyarapodott az írás ismeretében, a rabbi pedig egyre öregebb lett. Egy napon így szólt a fiúhoz:

– Most már eredj, nem tudlak tovább tanítani. Amit tudtam, mind elmondtam neked. Hamarosan megtérek atyáimhoz, válassz egy tekercset a Neviim, vagy a Ketuvim könyvei közül, azt neked adom ajándékba, aztán menj, keresd meg a Messiást, már biztosan közel van…

Rusztem megértette, hogy a Tórát továbbra sem veheti pogány kezeibe, de nem is nyúlt volna hozzá, jobban tisztelte már, mióta felismerte az értékét. Leemelt hát egy nagy pergamentekercset az egyik polcról, és a rabbi kezébe adta. Az öreg kedvesen végigsimította kezével a becses kincset.

– Izajás próféta. Ha látná ezt! Mennyire óvott minket a babiloniaktól. De sejtem, miért éppen ez tetszett meg neked. Jól választottál. Ez jó útikönyved lesz majd a további kereséseidben.

Rusztem vette a lovát és továbbment. Egyre csak járta a várost és vidéket. Olykor Jeruzsálembe is felment. Mindenütt a Felkentet kereste. Sokat fázott, sokat nélkülözött, végül még kedves lován is túl kellett adnia, hogy éhen ne haljanak mind a ketten. Egy büszke ifjú vette meg tőle a jeruzsálemi piacon, kicsit heves természetű, de azért egész biztosan jó szívű farizeus-palánta, aki az imént épp római polgárjogával kérkedett a társai előtt. „Vidd, egyszer még hasznát fogod venni” – mondta Rusztem a tarzuszi ifjú zsidónak, aki a lovára alkudott. – „Csak aztán meg ne üsd szegényt, mert te látod majd kárát.” „Egy valódi perzsa ló,” – álmélkodott az ifjú vevő – „hogy irigykednek majd az utcában, mikor ezzel térek haza.” Így teltek tovább az évek.

A sátoros ünnep utolsó napján történt. Nagy hangzavar és tülekedés volt a Templomnál, a pogányok udvarában. Egy fiatal rabbi tanított. Volt, aki hallgatta, volt, aki hangosan bírálta a tanítást.

– Ez lenne a Próféta? – kérdezgették

– Hát nem Názáretből való? A Messiás Betlehemben fog megszületni.

– A „Náceret” vesszőt, vagy hajtást jelent. Ő az, aki Izáj törzsökéből sarjadt, ahogy Izajás próféta megírta.

Mondta egy keleti ruhát viselő turbános férfi, akinek sűrű fekete szakállába már ősz szálak is vegyültek.

– Na, majd pont egy pogány fog itt felvilágosítással szolgálni. – Méltatlankodott egy kaftános zsidó. Közben a Názáreti tovább beszélt, sőt, felkiáltott:

– Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék…

A turbános idegen előlépett a tömegből és egyenesen a Názáretihez tartott. Megszólította:

– Add nekem azt az élő vizet, amiről beszéltél!

– Temke, hát te vagy az? Már nagyon vártalak.

A keleti férfi arca felderült. Milyen régen szólították már így…

– Hát ismersz engem?

– Igen, tudom, ki vagy. Tudom, hogy engem kerestél. Mindig gondoltam rád, az egész út alatt.

– Mindenféle kerülőutak eltérítettek, mindig elkéstem, csak loholtam utánad egész életemben és nem értelek el.

– Csak egy út van. Emlékszel? S most, hogy megtaláltál, nem fogsz elveszíteni soha. Megvan-e még a síp?

– Hát erről is tudsz? Nincs meg, egy kisgyermeknek adtam.

– Tudod, arra gondoltam, ha egy szomorú ének eszembe jut, szívesen játszanék a sípodon. De annyi baj legyen.

Így beszélgettek késő estig. Aztán a Názáreti elbúcsúzott Rusztemtől, mert még sok dolga volt. De a lelkére kötötte, hogy maradjon a városban, bármi történjék is ezután. És valóban. Mi minden jött még ezek után. Nemsokára elfogták a Názáretit. A gonosztevők közé sorolták, és végeztek vele. Rusztem újra a pogányok udvarába ment, nagy volt a felfordulás a Templom körül, sőt az egész városban is. Az a szombat nagy ünnep volt, a zsidók ekkor vágják le a Pászka bárányt. Mindenféle népek tolongtak az udvaron, és az elmúlt nap eseményeiről beszéltek. A főpap állítólag megpofozta a templomszolgát, mert nem ügyelt eléggé a rendre, a Szentek Szentjében valami szokatlan dolog történt ugyanis. A Templom kárpitja kettéhasadt a tetejétől egészen az aljáig. Van, aki azt mondta, hogy illetéktelenek hatoltak be a legszentebb helyre, és meggyalázták. Mások szerint ez égi jel, az Örökkévaló azt mondja ezzel, hogy az ember, akit tegnap megöltek, valóban a Felkent volt. Haladóbb írástudók szerint természetes jelenség, a kárpit elöregedett már, ideje felújítani a szentélyt… Rusztem leült egy oszlop tövében, elővette Izajás tekercsét és szétgöngyölte. „Az Úr Lelke van rajtam…” Kezdte olvasni a sorokat, de a tekercsre hulló könnyeitől már semmit sem látott. Magában folytatta hát, a gondolatában felidézve a próféta szavait. Aztán elkalandoztak a gondolatai… A teremtés napjaira gondolt, és az első szombatra. Úgy érezte, mintha ez mai szombat a teremtés hetedik napja volna. Az Örökkévaló pihen, semmit se szól. Legyünk hát csendben mi is, fel ne ébresszük őt. Vajon lesz-e nyolcadik nap is? Hogy folytatódik a történet? Mi lesz majd a szombat elmúltával? Ilyen gondolatok kavarogtak Rusztem fejében, miközben sűrűn hulltak könnyei a drága pergamenre. S, hogy mi történt ezután? Ez már egy új történet kezdete…