Elisabeth Peeters¹ kármelita nővér írása

 

Néhány évvel ezelőtt történt: egy fiatal felnőttekből álló csoport ült velem szemben a kolostor beszélőszobájában. Fiatal férfiak és nők, katolikusok, képzettek, állással rendelkezők, akik közül egyesek közhasznú tevékenységet is folytattak. Azt szerették volna megtudni tőlem, hogy mit „teszünk” mi, mint kontmplatív közösség. A beszélgetés nehéznek bizonyult. Többen nem rejtették véka alá, hogy nem tudnak mit kezdeni egy olyan keresztény közösséggel, amely sem szociális téren, sem a nevelés, sem a lelkigondozás területén nem végez aktív tevékenységet. Egyikük kitartóan érdeklődött „politikai szerepvállalásunk” felől. Igyekeztem – ez esetben szinte hasztalan –, hogy a beszélgetést a „tettek” szintjéről, a meghatározott, fontos egyházi és társadalmi szerepvállalásokról, a „létezés” szintjére tereljem. Mert önmagunkat elsődlegesen nem a „cselekvésben”, hanem a „létezésben” határozzuk meg, „jelen lenni Isten előtt” testvéreinkkel, nővéreinkkel és értük. Az Egyházban fontos hivatalt betöltő személyek részéről is találkozhatunk ilyesfajta félreértésekkel: nővérek, akik nem óvónők, nem betegápolók nem is pasztorálreferensek? Igen, de akkor tulajdonképpen mi a feladatuk?

 

Egy hely, ahol Istent keresik

Legfontosabb feladatunk az, hogy az Egyház és a mai világ középpontjában egy szemlélődő jelenlét legyünk. Olyan hely, ahol a csendben és az imában Istent keresik. Ahogyan az előttünk élt kármelita nővérek generációi, úgy mi is hiszünk abban, hogy sebzett és meghasonlott világunknak, sokféle szükséget szenvedő Egyházunknak szüksége van ilyen helyekre. Igen, hiszünk abban, hogy az Egyházat és a világot, ezek a helyek éltetik. Természetesen nem a cselekvő szolgálatot helyettesítve, hanem a gyakorlati szerepvállalások erőforrásaként. Isten embereket és helyeket ad, akiknek és amelyeknek első és legfontosabb feladatuk, hogy nyitva tartsanak felé egy  ajtót: „Valakinek otthon kell lennie, Uram, amikor jössz… Kell hogy legyen valaki, aki tekintetével éjjel-nappal téged keres” (Silja Walter OSB).

Ferenc pápa a 2016-ban megjelent Vultum Dei quaerere Apostoli Konstitúció a női szemlélődő életformáról című dokumentumban ezt kéri tőlünk: „Legyetek világítótornyok a hozzátok közelieknek, de sokkal inkább azoknak, akik távol vannak tőletek. Legyetek fáklyák, melyek az idő sötét éjszakájában vándorló emberek útját bevilágítják. Legyetek a hajnal őrszemei (vö. Iz 21,11-12), akik meghirdetik a napkeltét (vö. Lk 1,78)” (VDQ 6). Egy ilyen rendkívül magas követelménynek sohasem tudunk teljesen megfelelni. Azon viszont fáradozhatunk, hogy megmaradjunk az úton. Azon az úton, mely maga Jézus Krisztus. Alapítónőnk Avilai Szent Teréz mindenekelőtt arra bíztat minket újra és újra, hogy maradjunk Vele, ahogyan egy baráttal „oly módon, hogy sokat vagyunk egyedül Azzal érintkezve, akiről tudjuk, hogy szeret minket” (Ö 8,5). Meggyőződése, hogy „ezekben az időkben, szükség van Isten erős barátaira” (Ö 15,5). Ez bizonyára így volt az ő korában, a nagy felfedezések évszázadában, amelyben a bennszülötteket tömegével döntötték rabszolgasorba, miközben Európát a refomáció zavargásai, valamint politikai eredetű vallásháborúk rengették meg. Mindez nem kevésbé vonatkozik a mi korunkra, amelyben a világméretű erőszak és terror, a menekülés és üldözés, a rabszolgaságnak ezen új formái, a populizmus és extrémizmus mindennapos eseményként vannak jelen. És amelyben – a XVI. századtól eltérően –, legalábbis a mi környezetünkben, sokan már nem találják az Istenhez vezető utat.

Minden további ennek a Krisztussal való bensőséges barátságnak középpontjából fakad számunkra.

 

Egy hely, ahol megtapasztalható a közösség

Ezt az utat nem csupán egyénekként járjuk, hanem tudatosan közösségben, közösségként. Saját határaink és hiányosságaink ismeretében, ugyanakkor újra és újra bátorságot és inspirácót merítve az Evangéliumból és abból a megbízásból, amelyet Teréz ad nekünk: „Mindenki éljen barátságban mindenkivel, mindenki szeressen mindenkit, mindenki akarja mindenki javát, mindenki segítsen mindenki mást” (TÚ 6,4). Ezt kell, hogy érezzék rajtunk a kívülállók, hogy általunk bátorítást kapjanak a saját útjukhoz, ahogyan azt Ferenc pápa is gondolja: „Emlékezzetek mindig arra, hogy korunk embere igazi testvéri egységről szóló tanúságtételt vár tőletek…”, egy jelet „hogy lehetséges és jó együtt élni” (VDQ 26). A pápa tudja, hogy a klauzúra visszavonultságában való együttélés, ami közösségeinket meghatározza, magas követelményeket támaszt, mert „a közösség tagjai állandó és közeli kapcsolatban élnek”. Ugyanakkor éppen ezért elmondható: „Példát és segítséget nyújthattok Isten népének és a megannyi megosztottságtól sújtott, sokszor megtépázott mai emberiség számára azáltal, hogy ti is fivéreitek és nővéreitek mellett maradtok, amikor közösségeitekben különbözőségeket kell összeegyeztetni, feszültségeket és konfliktusokat kell kezelni, vagy éppen gyarlóságokat kell elfogadni” (VDQ 35). Nem vagyunk ideális közösség. Mint minden ember, úgy mi is szenvedünk önmagunktól és egymástól. De mindig megtapasztalhatjuk a kiengesztelődés életadó, és a növekedést folytonosan segítő közösség erejét. Egy olyan korban, amelyben a sok kapcsolat felbomlása az elköteleződéssel szembeni szorongáshoz vezet, és amelyben sokak számára reálisabbnak tűnik, hogy eleve ne menjenek bele egy életre szóló elköteleződésbe, egy sikeres és hosszú távon való együttélésre alapozott életközösség tanúságot tehet arról a reményről, amely minket, keresztényeket hordoz.

 

Egy hely, ahová az emberek elvihetik aggodalmaikat

A szemlélődés alapvetően nem valamilyen cél érdekében történik. Létjogosultsága maga Isten. Ugyanakkor éppen ezért nagyon fontos Teréz számára, hogy nővéreinek kontemplatív élete ne torzuljon egy spirituális kuckóba való visszavonulássá vagy a saját kis én körüli forgássá. Külsőleg egy nagyon korlátozott térben élnek, belsőleg azonban egyetemes látóhatárral kell rendelkezniük: „Ezért gyűjtött itt össze titeket az Úr, ez a ti hivatásotok, ez kell, hogy legyen a ti ügyetek!… Lángokban áll a világ! Nem nővéreim; nem ez az idő, amikor csekély jelentőségű üzletekkel kell zaklatnunk Istent” (TÚ 1,5). Egyik levelében, miután egy misszionárius és bátyja az Új Világban uralkodó körülményekről felvilágosítják, maga vallja be: „Sokba kerülnek nekem ezek az indiánok!”

Ferenc pápa is arra kér minket, ne felejtsük el: „hogy az imádságos és a szemlélődő életet nem szabad magatokba burkolózásként megélnetek, hanem ki kell tárnotok a szíveteket, hogy az egész emberiséget, különösen a szenvedő embereket átöleljétek… Gyakoroljátok a »vendégszeretet lelkiségét«, szívetekbe fogadva és imádságaitokban hordozva mindent, ami az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberrel kapcsolatos (vö. Ter 1,26)” (VDQ 16.36).

Mindennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy kolostoraink mindig is olyan helyek voltak, ahol az emberek letehették bajaikat, aggodalmaikat, ahol halló fülre, és az imádságban támogatásra találtak. Ma is sokan vannak, éppúgy mint azelőtt, akik a kolostor kapuján becsengetnek, felhívnak minket vagy e-mailt küldenek. Pontosan tudják, hogy tőlünk általában nem várhatnak konkrét segítséget. Erre vannak más helyek. Amit tőlünk remélnek, az a halló szív, és a készség arra, hogy szándékaikat az imában velük együtt hordozzuk.

 

Egy hely, ahol az emberek bekapcsolódhatnak az imába

Az utóbbi évtizedekben egy további aspektussal egészült ki mindez: nem csupán imádkozni szeretnénk embertársainkért, hanem azt a lehetőséget is felkínáljuk nekik, hogy együtt imádkozhassanak velünk. Aki szeretne, részt vehet az imaóráinkon. Nem hiába szólít fel a II. Vatikáni Zsinat az imaórák kincseinek újrafelfedezésére Isten népének körében. A tapasztalat azt mutatja, ez legkönnyebben úgy sikerül, ha van egy közösség, amihez már csak csatlakozni kell. És az emberek jönnek: papok és laikusok, fériak és nők, sokan, akiknek már állásuk, családjuk van. Néha csak egy vesperásra, máskor néhány napra jönnek el. Nincsenek nagy tömegek, és mégis: sokan, akik rátaláltak erre a helyre, újra és újra eljönnek. Egy közösségnek, amely mindig a helyszínen van, lényegesebben könnyebb ezt a szerény, mégis sokak által hálával elfogadott lehetőséget nyújtani, mint egy imacsoportnak, amelynek minden tagja hivatás- és családbeli feladatokkal bír, és az idejük is behatárolt. Kármelita közösségként ezen kívül lehetőségünk van arra is, amit sokan igen nagyra értékelnek: közösségeink sajátossága a csendes, szemlélődő ima, aminek naponta két órát szentelünk, egyet a laudes után egyet pedig a vesperás után. Tapasztalataink azt mutatják, ma egyre több ember fedezi fel újra nagy kincsként a szemlélődő imát. És az is elmondható, hogy fontos támogatást jelent, ha egy imádkozó közösséghez kapcsolódhatunk. Teréz idejében a női kolostorok klauzúrára vonatkozó szigorúbb szabályai miatt erre, ilyen módon nem volt lehetőség. Ám az a tény, hogy könyveiben világosan látszik, a laikusokat is képesnek tartja mély imatapasztalatokra, azt sugallja, hogy üdvözölné ezt a fejlődést, és mint új lehetőségnek, örülne neki.

Ezáltal egyébként abból a vízióból is megvalósítunk valamit, amely Ferenc pápa szemei előtt lebeg: „közösségeitek és testvériségeitek pedig legyenek a szemlélődés és az imádság iskolái!” (VDQ 36). Ez elsősorban ránk magunkra vonatkozik. Ugyanakkor éppen manapság a kolostorokon kívül is sokan vannak, akik pontosan nálunk keresik ezt. Ez a látható imaközösség természetesen mindenekelőtt a mi saját plébániai körzetünkre vonatkozik. Legyen szó akár egy napi szentmiséről, egy asszonyoknak tartott ádventi elmélkedésről, vagy egy, az elsőáldozók szüleinek tartandó imaóráról: újra és újra szeretettel fogadhatunk kápolnánkban bizonyos célcsoportokat. Ez mindkét fél számára nyereség: ők konkrét lelki helyként élnek meg minket a lelkipásztori körzetben. Mi pedig konkrétan megtapasztaljuk, mi motiválja a mai férfiakat és nőket.

 

Egy hely, ahol az emberek visszavonulhatnak a csöndbe

Amikor túlhajszolt emberek jönnek hozzánk, az imában egy lélegzetvételnyi szünet után vágyakozva, új módon tudatosul bennünk, mennyire kiváltságos helyzetben is vagyunk, azáltal, hogy a csönd terében, és egy szoros imaszabályzat szerint élhetünk. Úgy vagyunk, mint nővérünk, Edith Stein (A Keresztről nevezett Terézia Benedikta), aki már 1934-ben – jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt! – így írt egy barátnőjének: „Ezt a békét nap mint nap úgy érzem, mint egy rendkívül nagy kegyelmi ajándék, amit az egyik ember a másiknak egyedül nem képes megadni. És amikor valaki agyonhajszolva, fáradtan eljön hozzánk, és aztán némi békét és vigasztalást visz magával, nagyon boldoggá tesz” (302. Levél).

Ezek a megfontolások valamint a kívűlről jövő érdeklődés vezettek arra, hogy a portaépületünket vendégrésszé alakítsuk át. Egy nagyon egyszerű, de ízlésesen berendezett szoba hívogat néhány nap csöndes elvonulásra, Isten jelenlétét kutatni egyéni életünkben. Ez a lehetőség nyilvánvalóan sok ember igényére válaszol. Olyan emberekére, akik az Egyházhoz tartoznak, és olyanokéra is, akik még nem találtak rá saját vallási otthonukra, de keresik az életük értelmét. Sokan újra és újra visszajönnek. Sokak számára lelki otthonná vált ez hely, amely segíti őket helytállni a hétköznapokban, és abban, hogy azokat az Evangélium erejéből alakítsák.

 

Egy hely, ahol az emberek kísérést kaphatnak útjukon

A dolog természetéből adódik, hogy azok közül, akik újra és újra eljönnek imádkozni velünk vagy visszavonulnak vendégrészünkbe, néhányan kérik, hogy beszélgethessenek egy nővérrel. Főként az imaútjukról, a lelki életükről. A Kármelben ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak, amit sokan tudnak is. Már Teréz sem csupán papokat és szerzeteseket, hanem bizonyítottan néhány laikust is kísért lelki útján, és segítette őket mélyebben belenőni a Krisztussal való barátságba. Tudomásunk van arról, hogy minden korban voltak kármelita nővérek, akik a beszélőszobákban vagy levélben kísértek és támogattak embereket imaútjukon. A legismertebb példák: Lisieux-i Teréz, Szentháromságról nevezett Erzsébet, Edith Stein.

Ma sem gondoljuk, hogy kurzusok vagy szemináriumok felkínálása lenne a feladatunk. Van elegendő lelki központ gazdag és változatos kurzuskínálattal. A mi fő feladatunk mindenekelőtt az imádság, és mindig is az lesz. Ugyanakkor ma sincsenek kevesen azok, akik azzal a speciális kéréssel fordulnak hozzánk, hogy lelki kísérést nyújtsunk nekik. És ma ráadásul a legmagasabb egyházi tekintély tanácsolja nekünk, hogy lehetősé-geink keretei között foglalkozzunk az ilyen kérésekkel: „Állhatatosan fejlesszétek magatokban a meghallgatás művészetét, amely több, mint meghallás” (VDQ 36). Az apostoli konstitúció úgy beszél erről, mint „Isten igéje átalakító tapasztalatának megosztása papokkal, diakónusokkal, más megszentelt személyekkel és világi hívőkkel”, ami „az egyházzal való igazi közösség kifejeződése” (VDQ, Rendelkező befejezés 5 § 2). Ez egy újfajta beszédmód. A korábbi egyházi dokumentumok a női kontemplatív közösségek feladatát kizárólag az istendicséretben és az Egyházért valamint a világért való közbenjáró imában látták. Az is új, hogy minden kontemplatív kolostor nyomatékosan arra lett felszólítva, gondolkodjon el „lelki kisugárzásának” konkrét módozatain (Uo.).

Számunkra ez a kirchzarteni Kármelben már hosszú ideje nem csupán az imaórákon való részvételre való meghívást vagy vendégként csendünkben való néhány napos osztozást jelenti, hanem azt a készséget is, hogy magunkat, az életmódunkkal még összeegyeztethető kereteken belül, az istenkereső férfiak és nők lelki kísérésének szolgálatába állítsuk. Ilyenkor nem csupán mi adunk, hanem ugyanúgy megajándékozottak is vagyunk. Mert akinek megadatik az a kiváltság, hogy egy embernek az Istennel való útját kísérhesse, az nem csak az emberi lélek titkát, hanem mindenekelőtt Istent is új módon, mélyebben ismeri meg. Ennél fogva ez a feladat nem csak az imádságból forrásozik, hanem újra vissza is vezet az imádsághoz. Így ez egy valóban szemlélődő feladat. Ez kétségkívül a helyi egyház felé is egyfajta szolgálat, hiszen ez a ma igen csak keresett szolgálat, a plébániai lelkigondozás keretei között csak a legritkább esetben teljesíthető. Mindenesetre egy olyan sajátos karizmáról van szó, ami jóllehet a kontemplatív hivatás meghosszabbításában gyökerezik, de mint minden sajátos karizma, ez sem kell, hogy minden szemlélődő nővérnek megadassék. Végső soron erről is elmondható: „Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézői az Isten sokféle kegyelmének” (1Pét 4,10).

Ahogyan az apostoli tevékenységet folytató szerzetesközösségek különböző karizmáikkal nagy gazdagságot jelentenek mind az Egyház mind a társadalom számára, ugyanúgy a kontemplatív közösségeknek is, mint a Kármelnek is, megvan a saját helyük és jellegzetes hangjuk a karizmák nagy zenekarában. A mi közreműködésünk mindig halkabb és visszafogottabb. De ha ez nem volna, hiányozna az Egyháznak. Az Egyháznak ahhoz, hogy élhessen, szüksége van a kontemplációra. Ezt 2016 novemberében az Osztrák Szerzetesek Őszi Találkozóján Bécsben nem kisebb személyiség hangsúlyozta, mint az amazóniai őslakosok jogainak védelmében végzett életveszélyes szolgálatáról ismert misszionárius püspök, Erwin Kräutler: „Kontemplatív dimenzió nélkül nincs esélyünk.”

 

Uram,
valakinek ki kell bírnia Téged,
el kell viselnie Téged,
anélkül, hogy elmenekülne.
Ki kell bírnia távollétedet
anélkül, hogy kételkedne jöveteledben.
Ki kell bírnia hallgatásodat
és ennek ellenére énekelnie.
Elviselni szenvedésedet, halálodat,
és abból élni.
Kell hogy valaki mindig így tegyen
mindenki mással együtt
és értük…
Ez a mi szolgálatunk:
Érkezésedet látni és énekelni.
Mert Te Isten vagy.
Mert Te oly hatalmas műveket viszel végbe, mint senki más.
És mert nagyszerű vagy
és oly csodálatos, mint senki más.

(Silja Walter: Ima a városszéli kolostorból [részlet])

 

Fordította: Bernadett nővér OCD

 

1: Sr. Elisabeth Peeters OCD 1954-ben született, 1978 óta sarutlan kármelita nővér, a kirchzarteni Kármelben él.  P. Ulrich Dobhannal együtt Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János műveinek német fordítója.