Feltételek nélkül bízni, ráhagyatkozni az Irgalmas Szeretetre, de nem erőfeszítések nélkül; mindent remélni, de nem tétlenségben; végtelen vágyakkal szeretni, nem elszalasztva a hétköznapi, jelentéktelennek tűnő kis lehetőségeket.

Szegénységünkben túlcsorduló lehet a gazdagságunk, mert a kincsek megoszthatók – „ez a szentek közösségének jótéteménye” (TE)¹.

Szemelvények Lisieux-i Szent Teréz örökségéből.

 

 

A hála megindítja Isten szívét

Drága nővérem ezt mondta nekem: „Ami a leginkább vonzza a Jóisten kegyelmét, az a hála, mert ha megköszönünk egy jótéteményt, megérinti őt, és siet, hogy tíz másikat adjon nekünk, s ha újra megköszönjük ugyanazzal a túláradással, micsoda megszámlálhatatlan megsokszorozódása a kegyelemnek! Én megtapasztaltam, próbálja meg, és meglátja. Az én hálám határtalan mindazért, amit nekem ad, s ezt ezer módon fejezem ki számára.” (TE 80.o. )

 

Sült galamb helyett

Ne gondolják, hogy amikor az Égben leszek, sült galambot röpítek a szájukba… Nekem nem ebben volt részem, és nem is ezt kívántam. Lehet, hogy nagy megpróbáltatásaik lesznek, de majd küldök világosságot, hogy értékeljék és szeressék. Azt kell mondaniuk, amit én: „Uram, örömmel tölt el minden tetted” (Zsolt 91,5). (UB júl. 13.)²

 

A szív lendülete

Számomra az ima a szívnek egy lendülete, egy egyszerű, Ég felé vetett pillantás. A hálának és a szeretetnek a kiáltása megpróbáltatásban éppúgy, mint örömben; egyszóval, valami nagy, valami természetfölötti dolog, amely kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít! (Ö „C” kézirat [25v°]) 3

 

„megértettem, hogy az Egyháznak van Szíve

Ima alatt, miközben vágyaim valósággal kínpadra vontak, felütöttem Szent Pál leveleit, hogy valamilyen választ keressek reájuk. Pillantásom a Korintusiaknak írt első levél XII. és XIII. fejezetére esett… Az elsőben azt olvastam, hogy mindnyájan nem lehetünk apostolok, próféták, doktorok stb. … Hogy az egyház különféle tagokból áll s hogy a szem ugyanakkor nem lehet kéz is. (Vö. 1Kor 12,29.12.21.) (…)

„Törekedjetek a legtökéletesebb adományokra, én azonban egy még magasztosabb utat is mutatok nektek.” (Vö. 1Kor 12,31.) És az Apostol elmagyarázza, hogy a legtökéletesebb adományok is mennyire semmisek Szeretet nélkül… Hogy a Szeretet az a felséges út, amelyik biztosan Istenhez vezet. Végre megtaláltam a nyugalmamat… Az Egyház misztikus testét szemlélve, egyik Szent Pál leírta tagban sem ismertem magamra, jobban mondva mindegyikben magamra akartam ismerni… A Szeretet kezembe adta a hivatásom kulcsát… Megértettem, hogy ha az Egyháznak különféle tagokból álló teste van, akkor a tagok legszükségesebbjének, legnemesebbjének sem lehet híjával; megértettem,hogy az Egyháznak van Szíve s hogy ez a Szív lángol szeretetében. Megértettem, hogy csupán a Szeretet tarthatja mozgásban az Egyház tagjait, hogy ha a Szeretet véletlenül kihalna, az Apostolok nem hirdetnék többé az Evangéliumot, a Mártírok sem akarnák már a vérüket ontani… Megértettem, hogy a Szeretet magában foglalja az összes Hivatásokat, hogy a szeretet a minden, hogy átfog minden időt és minden teret… egyszóval, hogy Örökkévaló!…

És akkor túláradó, észvesztő örömömben felkiáltottam: Ó Jézus, én Szerelmem… végre megtaláltam a hivatásomat, az én hivatásom, a Szeretet!…

Igen, megtaláltam a helyemet az Egyházban és ezt a helyet Te adtad nekem, Istenem… Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet… így minden leszek… így meg fog valósulni az álmom!!!… (Ö „B” kézirat [3v°])

 

A papok megszentelődéséért

Ami a Kármelbe vonzotta, az az Egyházért, a papokért való áldozat… Azt akarta, hogy élete az Úr szolgáinak megszentelésére legyen szentelve. Azt mondta: „a papokért imádkozni annyi, mint nagybani kereskedést folytatni, mivel a fejen keresztül eléri a tagokat.” (TE 113. o.)

 

Virághintés – a tökéletes önmegtagadás és szeretet művészetéről

Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, minthogy virágot hintek, vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot, egyetlen tekintetet, egyetlen szót sem, és felhasználok minden dolgot, még a legapróbbat is arra, hogy szeretetből tegyem… Szeretetből akarok szenvedni, sőt örülni is, így fogok virágot hinteni a trónusod előtt; egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed… azután virághintés közben énekelni fogok (vajon lehet-e sírni ilyen gyönyörűséges foglalkozás közepette?) ‒ énekelni fogok még akkor is, ha tövisek között kell szednem virágaimat, s minél hosszabbak és szúrósabbak lesznek a tövisek, annál dallamosabb lesz az én énekem.

Jézus, mire lesznek jók neked az én virágaim és az én énekem?… Ó, jól tudom, hogy ez az illateső, ezek a gyenge és teljesen értéktelen virágszirmok s a szívek legkisebbjének szerelmes énekei kedvesek lesznek számodra. Igen, ezek a semmiségek örömet szereznek majd neked és mosolyra fakasztják a Diadalmas Egyházat; az összegyűjti majd az én szeretetből eléd szórt szirmaimat, s a te Isteni Kezedbe teszi, ó Jézus. Ez az Égi Egyház ‒ miután játszani akar az ő kis gyermekével ‒ szintén hinteni fogja ezeket a virágokat, amelyek a te isteni érintésedtől végtelen értéket nyertek; ráhinti a szenvedő Egyházra, hogy kioltsa lángjait, ráhinti a küzdő Egyházra, hogy diadalra juttassa őt!… (Ö „B” kézirat [4v°])

 

„Ha valaki egészen kicsi, jöjjön hozzám” (Vö. Péld 9,4)

Ön tudja, Anyám, mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, hogy köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos; ahelyett, hogy elcsüggedtem volna, ezt mondtam magamnak: a Jóisten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat, törekedhetem hát életszentségre kicsinységem dacára is; nagyobbá tennem magam lehetetlenség, el kell viselnem magam olyannak, amilyen vagyok, minden tökéletlenségemmel együtt; de meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, éspedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül. (…)

A felvonó, amelynek egészen az Égig kell emelnie engem, a te karjaid, ó Jézus! Ehhez nem szükséges nagyobbodnom, ellenkezőleg, az kell, hogy kicsi maradjak s hogy egyre inkább azzá legyek.  (Ö „C” kézirat [3v°])

 

Nagylelkű és lankadatlan tettekkel

Bár e vak és teljes bizalom útján járt, amelyet „az ő kis útjának”, vagy „a lelki gyermekség útjának” nevezett, soha nem hanyagolta el a személyes együttműködést, hanem olyan fontosságot tulajdonított neki, amely egész életét nagylelkű és lankadatlan tettekkel töltötte be. Így értette, és így tanított bennünket állandóan a noviciátusban.

Egy napon, amikor ezeket az igéket olvastam Sirák fiának könyvében: „Az irgalmasság elkészíti mindenki helyét műveinek érdeme, és zarándoklásának okossága szerint,” megjegyeztem, hogy neki szép helye lesz, mivel bárkáját fenséges okossággal irányította; de miért van ott a műveinek érdeme szerint?

Akkor erőteljesen magyarázta meg nekem, hogy a ráhagyatkozást és az Istenbe vetett bizalmat áldozatokkal kell táplálni. „Meg kell tenni mindent – mondta –, amire képesek vagyunk, számítás nélkül adni, állandóan lemondani önmagunkról, egyszóval, minden lehetséges jótettel bizonyítani a szeretetünket. De valójában mindez nagyon kevés… szükséges, hogy miután mindent megtettünk, amiről úgy gondoljuk, hogy meg kellett tennünk, »haszontalan szolgáknak« valljuk magunkat, remélve ugyanakkor, hogy a Jóisten kegyelemből megadja nekünk mindazt, amire vágyakozunk. Ez az, amit a kis lelkek remélnek, akik a gyermekség útján »szaladnak«. Azt mondom: »szaladnak« és nem azt, hogy »pihennek«.” (TE 59-60.o.)

 

Közös kincsek

Egy másik alkalommal mondtam neki: „Amit öntől irigylek, azok a tettei. Én is szeretnék jót tenni, szép dolgokat alkotni, amelyek megszerettetik a Jóistent!”

„Nem kell erre függeszteni a szívünket – válaszolta. – Nem kell vágyódni arra, hogy jót tegyünk könyvek, versek, művészi alkotások révén… Ó nem, tehetetlenségünk láttán fel kell ajánlanunk mások műveit, ez a szentek közösségének jótéteménye. E miatt a tehetetlenség miatt soha nem kell aggódnunk, hanem egyedül a szeretettel kell foglalkoznunk.”

Tauler mondja: „Ha szeretem azt a jót, ami az én felebarátomban van, jobban, mint ahogy azt ő szereti, az a jó jobban az enyém, mint az övé. Ha szeretem Szent Pálban mindazokat a kegyelmeket, amelyeket a Jóisten neki adományozott, az ugyanúgy enyém is, mint az övé. E közösség révén gazdag tudok lenni mindazzal a jóval, ami az Égben és a földön, az angyalokban, a szentekben és mindazokban van, akik Istent szeretik.”

„A doktorok azt tanítják nekünk, hogy az Égben a választottakat egyesítő szeretet oly nagy, hogy mindegyikük annyira örül a többiek boldogságának, mintha ő maga érdemelte volna ki és ő maga élvezné azt. Ön éppen annyi jót fog tenni, mint én, és még többet is, a vágy révén, hogy megtegye azt a jót, és a szeretet által végzett legrejtettebb tett által, például egy olyan szolgálat megtétele révén, amely sokba kerül önnek.

Tudja, én szegény vagyok, de a Jóisten ad nekem aszerint, ami nekem kell.” (TE 70-71.o.)

 

„Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy egyáltalán nem tulajdonítjuk magunknak azokat az erényeket, amelyeket gyakorlunk, képesnek gondolva magunkat valamire, hanem felismerjük, hogy a Jó Isten helyezi ezeket a kincseket kisgyermeke kezébe…” (UB aug. 5.)

 

„bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47)

…Mivel tökéletlen voltam, és sokat bánkódtam, ezt mondta nekem:

„Most csókolja meg a feszületét!”

Megcsókoltam a lábát.

„Így öleli meg egy gyermek az Apját? Gyorsan, gyorsan, pusziljuk meg az arcát!”

Megpusziltam.

„És most ölelje meg!”

Oda kellett tennem feszületemet az arcomhoz, s akkor ezt mondta:

„Jól van, ez alkalommal minden el van felejtve!” (TE 56.o.)

 

Alázat – „…amikor elesem éppúgy, mint amikor győzelmet aratok”

„Legutóbb – mondta – a természetem küzdött az egyik nővérrel kapcsolatban, azt hiszem, nem vette észre, mert a küzdelem belül zajlott. Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy erény nélkülinek talál, s nagyon boldog voltam, hogy ezt éreztem.”

Egy másik, hasonló alkalommal ezt mondta nekem: „Örömmel tölt el, hogy tökéletlen voltam, ma a Jóisten nagy kegyelmeket adott nekem, jó nap volt ez…” Akkor megkérdeztem, hogyan képes ezekre az érzelmekre? „Az én kis eszközöm az, hogy mindig örvendező legyek, mindig mosolyogjak, amikor elesem éppúgy, mint amikor győzelmet aratok” – válaszolta. (TE 34. o.)

 

Bensőleg megalázkodni

Egy napon, amikor elbátortalanodtam, s ezt a csüggedt állapotot fáradtságomnak tulajdonítottam, ezt mondta nekem:

„Soha nem kell azt gondolni, hogy ha nem gyakorolja az erényeket, annak valami természetes oka van, mint a betegség, az idő, vagy a szomorúság. Alázkodjon meg miatta, és sorolja magát a kis lelkek közé, mert csak ilyen gyengén tudja gyakorolni az erényeket. Ami most az ön számára szükséges, az nem a hősies erények gyakorlása, hanem az alázat megszerzése. Ezért szükséges, hogy győzelmeibe mindig vegyüljön valami hiba, hogy ne tudjon rá örömmel gondolni. Ellenkezőleg, emlékük alázza meg önt, megmutatva, hogy nem egy nagy lélek. Vannak olyanok, akik, míg e földön élnek, soha nem örülhetnek annak, hogy a teremtmények megbecsülik őket, s ez megakadályozza őket abban, hogy elhiggyék, bennük is megvannak azok az erények, amelyeket másokban csodálnak. (TE 33-34.o.)

 

Örömmel és békével fogadni a megaláztatást

„Főként az szükséges – mondotta nekem –, hogy alázatosak legyünk, és ön egyáltalán nem az, amíg nem akarja,hogy mindenki elítélje önt. Ön jókedvű, míg sikerülnek önnek a dolgok, de amint nem mennek az ön elgondolása szerint, arca beborul. Ez nem erény. Az erény »az, hogy alázatosan alávetjük magunkat mindenkinek« (Krisztus követése, III. könyv, 49. f., 7.), hogy örül annak, amivel megszégyenítik.

Erőfeszítései kezdetén ugyanez a bosszúság fog megjelenni kívülről, és a teremtmények szintén tökéletlennek fogják ítélni, de ebben áll a dolog szépsége, mert így gyakorolja az alázatot, ami nem abban áll, hogy minden hibával telinek gondolja és mondja önmagát, hanem, hogy boldog, amiért a többiek ezt gondolják és meg is mondják.

Nagyon elégedettnek kellene lennünk, ha felebarátunk néha befeketít bennünket, mert ha senki nem gyakorolná ezt a mesterséget, mi lenne belőlünk? Ez a mi kis hasznunk…”

Egyik közösségi ünnep alkalmával, amikor egy általa írt „kegyes rekreációt” [színdarabot] mutattunk be, rászóltak a hosszúsága miatt és félbeszakították. Rajtakaptam, amint a színfalak mögött sietve letörölt néhány könnyet, aztán újra magára találva békés és szelíd maradt a megaláztatásban. (TE 30-31.o.)

 

Kitartani a hit sötétségében is

Jóllehet nincs részem Hitből eredő örömökben, megpróbálom, hogy legalább hitből eredő tetteim legyenek. Azt hiszem, egy év óta többször indítottam fel magamban a hitet, mint azelőtt egész életemben. (…) Jézus felé futok, megmondom neki, hogy kész vagyok arra, hogy az utolsó cseppig kiontsam a vérem s így valljam meg: van Mennyország. (Ö „C” kézirat [7r°])

 

Szeretet és engedelmesség

1896-1897 telén tisztelendő perjelnő anyánk (Gonzágáról nevezett Mária anya) nem akarta, hogy a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérnek fázzanak a lábai, ezért megkívánta, hogy használjon egy parazsas melegítőt, úgy, hogy mindig legyen egy pár meleg alpargátája4, de ő csak engedelmességből használta és nagy szükség esetén, kérlelhetetlenül kínozva magát az én nagy bosszúságomra, amikor úgy gondolta, hogy nincs elég hideg.

„A többiek vezeklőeszközeikkel jelennek meg az Égben, én pedig egy melegítővel – mondta nekem –, de egyedül csak a szeretet és az engedelmesség számít…” (TE 72.o.)

 

Vonzz engem és futunk

Ha mindegyik lélek részére azt akarnám kérni, részletezve is, amire szüksége van, rövidek lennének hozzá a napok és én nagyon félnék, hogy kifelejtettem valami fontosat. Az egyszerű lelkeknek nincs szükségük bonyolult eszközökre; miután én is közéjük tartozom, egy reggelen, hálaadásom alatt, Jézus egy egyszerű eszközt adott nekem arra, hogy küldetésemnek eleget tegyek. Megértette velem az Énekek énekének ezeket a szavait: „Vonzz engem, és mi futni fogunk a Te keneteid illata után.” ( Vö. Én 1,3)

Ó, Jézus, tehát még azt sem szükséges mondani: „Vonzz engem, s ezáltal vonzzad azokat a lelkeket, akiket szeretek!” Ez az egyszerű szó: „Vonzz engem”, elég. Uram, megértem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret; ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye. Mint ahogy a hegyi patak, miközben fékevesztetten veti magát a tengerbe, magával sodor mindent, amivel csak útközben találkozott… (Ö „C” kézirat [34r°])

 

Egy teljesen kis szikra

Eukarisztiáról nevezett Mária nővér meg akarta gyújtani a gyertyákat egy körmenethez; nem volt gyufája, de meglátva azt a kis mécsest, mely az ereklyék előtt ég, odament. Sajnos félig kialudva találta; nem maradt csak egy gyönge tűz az elszenesedett kanócon. Mégis sikerült meggyújtania vele a gyertyáját, és ettől a gyertyától kigyulladtak a Közösség gyertyái is. Tehát ez a félig kialudt kis mécses adott tápot azoknak a szép lángoknak, amelyek megszámlálhatatlan sok új lángot táplálhatnak, sőt lángba boríthatják az egész világmindenséget. Ugyanakkor mindez a lángba borulás ennek a kis mécsesnek köszönhető. Tudva ezt, hogyan is tudnának a szép lángok azzal dicsekedni, hogy ilyen lángolást okoztak, amikor őket csak a kis szikra érintése gyújtotta meg?!…

Így van ez a Szentek Közösségével is. Gyakran, anélkül, hogy tudnánk, a kegyelmeket és megvilágosításokat, melyeket kapunk, egy rejtett léleknek köszönhetjük, mert a Jó Isten azt akarja, hogy a Szentek közöljék egymással a kegyelmet az ima által, azért, hogy az Égben nagy szeretettel szeressék egymást, nagyobbal, mint a családi, még a föld legideálisabb családjáé is. Hányszor gondoltam arra, hogy minden kegyelmet, amit kaptam, egy olyan léleknek köszönhetek, aki könyörgött értem a Jó Istenhez, és akit csak az Égben fogok megismerni!

Igen, egy teljesen kis szikra nagy fényeket hozhat létre az egész egyházban, mint az egyháztanítók és vértanúk, akik kétségtelenül fölötte [a kis szikra fölött] fognak állni az Égben; de hogyan is lehetne azt gondolni, hogy az ő dicsőségük ne lenne az övé is?

Az Égben nem fogunk közömbös tekintettel találkozni, mert minden választott el fogja ismerni, hogy egymásnak köszönhetik azokat a kegyelmeket, amelyek kiérdemelték számukra a koronát. (UB júl. 15.)

 

 

* * *

 

  1. Tanácsok és Emlékek [TE] – A Szent Arcról nevezett Genovéva nővér [Teréz húga, Céline] által összegyűjtött tanácsok és emlékek, Sarutlan Kármelita Nővérek, 2020
  2. Utolsó beszélgetések [UB] – Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései nővérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával, Jel kiadó & Sarutlan Kármelita Nővérek – Marosszentgyörgy
  3. Önéletrajz [Ö], Sarutlan Kármelita Nővérek, 2020 (2. kiadás)
  4. Az alpargáta egyfajta spárgatalpú szandál, amelyet a kármelita nővérek lábbeliként használtak.