Az Üdvözítőről nevezett Mária Petra nővér OCD írása.

Rövidített változata megjelent a Vigilia c. folyóirat 2019/11. számában.

 „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne.” (Jn 6, 56)

Uram, Jézus Krisztus, az élő Istennek Fia, kérlek, küldd el nekem Szent Lelkedet, hogy fényed átjárjon, s ha keveset is, valamit meg tudjak érteni Szent Igédből, hiszen ezek emberi ésszel föl nem érhető szavak. Testet enni és vért inni, valakivel kölcsönösen egymásban lenni.„Kemény beszéd, ki hallgathatja?”[1] Ugyanakkor: „Kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”[2]

Mennyire vágyódhatsz a teremtés eredeti állapotának helyreállítására: arra a bizalmas szeretetre, intimitásra, amely kezdetben volt közted és köztünk. „Hol vagy?” – kérdezed mindjárt a bűnbeesés után az embert.[3] Nem a számonkérés szava ez, hanem a féltő aggodalomé – hiányzunk Neked. Azóta is, mindig, valahányszor elrejtőzünk szégyenünkben. S ahogyan ott, akkor bőrruhát készítettél, hogy betakard szégyenünket, úgy gondoskodsz rólunk azóta is oltalmazó kezeddel. Ahogyan ott, akkor utánunk jöttél a fák közé, úgy mindmáig értünk nyúlsz, hogy megmaradjon a kapcsolat Isten és ember között.

 Az Eucharisztia misztériumába egy karácsonyi misén vezettél be igazán, amikor feltárult előttem önkéntes kiszolgáltatottságod. Egy egyszerű, istállóból lett kis kápolnában négy kép, mely mint a négy evangélium rajzolja meg arcodat, Istenem.

Az első, amin a tekintetem megakadt, maga a jászol és a benne fekvő csecsemő. Kedves, megszokott jelenet. Ám lent, az igazi istállónkban, ahol a juhaink és a tehenünk van, minden más: nem mehetek le szép tiszta ruhában, nem szól a gregorián és nem égnek a gyertyák. Por van, széna és trágyaszag, az állatok egy pillanat alatt megindulnak és sodornak mindent. Biztosan vigyázott Rád az Atya, biztosan óvott, védett – ahogy tudott – a Szűzanya és Szent József, de azért egy istálló egyáltalán nem biztonságos hely egy újszülöttnek. Miért így, ilyen törékenyen jöttél közénk? Hogyan adhattad a kezünkbe magad? Bármi megtörténhetett volna. Úgy bánsz velünk, mint ahogy mi a karunkba veszünk egy csecsemőt.[4] Nem mindegy, hogyan fogom meg, hisz oly törékeny, ha nem vigyázok rá, bele is halhat. Te már itt példát adtál a sebezhetőségre, a bizalomra.

„Isten mindent odaad. Ez a megtestesülés titka. Ez az Eucharisztia titka is. Megtestesülés és Eucharisztia két kifejezés, amely Isten mérhetetlen, önfeláldozó szeretetét tükrözi. És így az áldozat a kereszten, és az áldozat az asztalnál ugyanaz az áldozat, egy tökéletes isteni önátadás, amely időben és térben az egész emberiségnek szól.”[5]

Kettőt lépek a kápolnában a jászoltól, és ott az ambó, ahol az Egyház megteríti az Ige asztalát. Minden nap. Ám még ha nem is vehetnék részt minden nap a szentmisén, kezemben lehet a teljes Szentírás. Van kicsi és nagy, ilyen és olyan fordítás, birtokolhatjuk már okostelefonon vagy más digitális tárolón, akár a szent nyelveken is, szótárral és kommentárokkal együtt. Túl természetesnek tartom, Uram, pedig nem az. Nem csak azért, mert pár száz éve a szentjeink még álmodni sem mertek erről, hanem mert ismét ránk bíztad magad. Nem csupán felszentelt papjaidra. Úgy magyarázom, ahogy akarom, s ha elferdítem, nem csap le rám villám az égből, hogy helyesbítsek, mert Te nem így értetted. Én pedig oly sokszor fölháborodom, ha valaki másként adja tovább a szavaimat, mint ahogy szántam. Ha visszaélek Szent Igéddel, csendben szenvedsz. Szó nélkül. És ismét vállalod önkiüresítésed következményeit.

Följebb emelve a fejem, tekintetem már az oltáron jár: rajta a feszület, a megváltás misztériuma. Megrázó látni, hogy odaszegeztünk egy fához… Hol van az a tizenkét légiónyi angyal,[6] aki védelmedre kelhetett volna? Miért nem kérted? Miért hagytad magad megint? Hiszen hagytad. Megengedted, hogy eláruljunk, megtagadjunk, megostorozzunk, hogy Rád tegyük a kereszt terhét, végül rászegezzünk. Az emberi kegyetlenség borzalmának és az isteni szeretet őrültségének találkozásából, összeölelkezéséből szülöd újjá az embert.  Mi a pokolra taszítunk, s te válaszul a mennybe emelsz.

S még mindig van tovább, mert ott van az oltáron a kenyér és a bor…

Kolostorunk alapításától a nővérek – kis megszakításokkal – majd nyolcvan éven át sütötték az ostyát. Előkészítettük neked a kenyeret. Kitörölhetetlenül megjelölt bennünket ez a szolgálat. Mennyi imádságunk, mennyi kisebb-nagyobb áldozatunk kísérte a paténáig, sőt, egészen a szentáldozásig ezeket a partikulákat!

Sokan meglepődnek, amikor elmeséljük az ostya készítésének folyamatát. Nem gondolták, hogy ennyi munka van mögötte. Fontos része az áldozatnak – a mi részünk: ez a csekélység. Nem nyersanyagokat viszünk az oltárra. Az Ószövetségben az égből aláhullott mannát csak össze kellett szedni. Az Újszövetségben már sokkal inkább számítasz ránk is, a mi együttműködésünkre. A missziós munkában, az örömhír terjesztésében is, és az új manna előkészítésében is. Hálás vagyok ezért, Uram! A munka hozzátartozik az emberségünkhöz, nélküle – lépten-nyomon látjuk társadalmunkban – elveszítjük emberi méltóságunkat. Megilletődött szívvel köszönök Neked minden megbízatást, és azt, hogy elfogadod áldozatul a mi fáradságunkat, amelyekkel a tiédhez kapcsolódhatunk. Kérlek, ne engedd, hogy bármit elfelejtsek abból, amit e munka során tanítottál nekem!

Mindenekelőtt át kellett szitálni a lisztet, hogy majd szent testedet semmi tisztátalan ne illesse, hogy valóban csak tiszta kenyér kerüljön ki a kezeink közül. Add, Uram, hogy ugyanezzel a figyelemmel, gondossággal szitáljak át mindent, ami a lelkemet éri. Küldd el Szentlelked világosságát, hogy jól lássam, minek kell fönnmaradnia a rostán, s kikerülnie a szívemből, hogy a kellő időben majd át tudj változtatni önmagaddá!

Azután egy nővér megkeverte a tésztát. Kora hajnalban ezzel kezdődtek a napok, olykor még félálomban, kényszerítve az éberséget. Hiszen a liszt és a víz arányán múlt, hogy milyen lesz a sütés. A túl híg tészta törékennyé tette az ostyalapokat, a túl sűrű pedig sokszor leragadt a sütőlapra. Életem arányai ugyanilyen fontosak: nem hígíthatom föl az evangélium tanítását a világ dolgaival, ám ha szó szerint és szűk látókörűen bánok a kinyilatkoztatás szavaival, beleragadok a törvény betűibe, s ez ugyanúgy akadályozhat lelkem készségében. Jöjj, Bölcsesség Lelke, tarts meg az szűk ösvényen!

Az is fontos, hogy a tészta egyenletesen legyen eldolgozva, ne maradjanak benne, kis lisztcsomók, rögök. Ehhez türelem kell, ugyanúgy, mint a lelki életben. Ha túl gyorsan akarok eljutni a tökéletességre, akaratlanul is kihagyhatok lépéseket, maradhatnak bennem feldolgozatlanságok, amikkel később még több probléma lesz. Türelem, türelem – tanítják a nagy lelki mestereink. Kérlek, ajándékozz meg tanulékony, formálható szívvel.

A sütés hozza a legnagyobb átalakulást, ez a folyamat leglátványosabb része. A tészta sistereg, szinte sikít a forró lapok között, ám mire a gép körbe fordul, a nyers tészta helyett kész ostyalapot vehetünk ki a gépből. Keresztes Szent János atyánk égő fahasábhoz hasonlítja a lelket, melyet a tűz ugyanúgy átalakít, mint a sütőlapok a nyers tésztát. Bár átmennék én is ezen az „édes égetésen”!

A sütés után az ostya megszárad, azután lehet áztatni. Magas páratartalmú helyiségben magába szívja a vizet, hogy rugalmasabbá váljon, és törés, recsegés nélkül ki lehessen vágni belőle a partikulákat. A tűz után ismét a víznek van alávetve… Ha sokat ázik, érdes lesz a felülete, ha keveset, recés lesz a széle, könnyen morzsálódik. Ismét a helyes arányok – végig egyensúlyoznunk kell az életünk során. Szeretnék rugalmas lenni a kezeid között, Istenem, hogy levághass rólam minden fölöslegest.

A nedves ostyának aztán újra száradnia kell. Lelki életünk áldott sivatagai! Többnyire nem szoktuk szeretni ezeket, pedig ez a mi időnk. A kegyelmi szakaszokban Te dédelgetsz minket szereteted érzékelhető kincseivel, ilyenkor azonban mi tudunk megajándékozni Téged a hűségünkkel és bizonyítani a szeretetünket. Kitartani akkor is, amikor nehéz – a Szűzanya példája vezessen (ebben is) mindig.

A folyamat vége felé közeledünk: jön a nagy válogatás. Melyek azok az ostyák, amelyek épek, szépek, „méltók” arra, hogy Szent Testeddé váljanak? Nem lehet görbe, nem lehet hiányos, sérült, vagy olajfoltos. Tégy, Uram, alkalmassá, hogy oltárodra kerüljön a lelkem, hogy engem is átváltoztathass, hogy velem is eggyé válj!

Hosszú a kenyér útja, sok munka volt vele, de minden gondosságunk, fáradságunk és imánk mellett sem több, mint liszt és víz. Ennyit tehetünk: elvégezhetjük az előkészületeket. A kenyér még csak kenyér, a bor még csak bor. Az emberi lélek csak emberi lélek. Előkészíthetjük, hogy alkalmassá, és amennyire lehet, méltóvá váljon az átlényegülésre, de szentté tenni csak Te tudod, Uram.

Nem elég, hogy a búza és a szőlő teljes átalakuláson menjen át: még a kenyér is megtöretik, és a bor is kiöntetik. Így adod önmagad… Egyetlen változás, egyetlen megtérés, egy megtöretés nekem sem elég. Újabb sivatagok és újabb éjszakák jönnek, s Te újra meg újra várod az igenjeimet, hogy beleálljak szent akaratod teljesítésébe. Törj meg bátran, Uram, és ossz szét a többieknek. Szeretném követni Erzsébet anyát, régi nagy perjelnőnket: „Elhatároztam, hogy enni engedem magam. A lelkek rabszolgájává akarok lenni.”[7]

Az átlényegüléshez emberi akaratra is szükség van: az Egyház akaratát kifejező pap akaratára. Én hiába állnék a kenyér és a bor fölött. Hiába hívnám a Szentlelket, és mondanám ki az alapítás szavait, soha nem válnának Szent Testeddé és Véreddé. S ha az egész közösségünk, vagy egy zsúfolásig tömött templom a legmélyebb imával kérné is, ha nem lenne köztünk pap, nem szállnál alá. Ám legyen a pap bármilyen egyszerű, szegény, beteg vagy bűnös, Te engedelmeskedsz neki… Te, Isten, egy embernek. A legteljesebb kiszolgáltatottság! Lelkem „átváltoztatásához” pedig az én akaratomat várod. Hiába akarják mások, hogy szent legyek, ha én nem kérem, nem vágyom rá, hogy szentté tegyél. S ha kérem, megteszed. Tudom.

Amikor a pap kimondja az ostya és a bor fölött az alapítás szavait, „eltűnik” a kenyér és a bor. Azt látom, de többé nem az: Téged emel föl. A paténa, ami tart, és a kehely, mely drágán magába öleli Szent Véredet, csak azért szükségesek, hogy helyet adjanak a jelenlétednek. Szelíden tartanak, de ezek a megszentelt tárgyak bármilyen gyönyörűek és bármilyen értékesek is, csupán silány foglalatai ANNAK, AKI ott VAN. Hirtelen megfordul az értékrend: mit ért addig az a falatnyi kenyér és az a néhány csepp bor? S mennyit a finoman megmunkált arany paténa és a drágakövekkel ékesített kehely? Összehasonlíthatatlan különbség! Ám elhangzik szolgád szájából néhány szó, és onnantól mit érnek Szent Testedhez és Véredhez képest a világ legdrágább kincsei?! Silány anyagok, ember alkotta tárgyak…

Az Ige megtestesülésének, a kenyér és a bor átlényegülésének, az emberi lélek átistenülésének pillanatát egyedül Te értheted. „Miképpen lehet ez? A Magasságbeli ereje…”[8] Válasz is, nem is. Csak leborulni lehet a szó hallatán. „Ecce” – Íme, itt vagyok.

Amikor jelenléteddel találkozom, hirtelen én is egészen jelen leszek. Hol voltam addig? Szerteszét, a felületen, a világban. Lelkem összeszedi magát (vagy inkább Te engem), és kiderül, hogy a létezés, a valóság nem az, aminek gondoltam. Csupán felszín volt a VAN-hoz, a „vagyok, aki vagyok”-hoz képest.[9] Veled találkozva rádöbbenek, Uram, hogy a létezés nem ott zajlik, ahol én élek. Hívj haza, Uram, lelkem templomának legbelső lakásába, hogy lelkem „teljesen feloldódjon és megsemmisüljön Benned”.[10]

Vajon mennyire hiszünk mi, az Egyház tagjai, valóságos jelenlétedben? Telnek a napok, a hetek, az évek, megszokott rendszerességgel veszünk rész a liturgián, ismerjük a szertartást, tudjuk, mi következik, még a hangsúlyokat is, ahogyan a pap az alapítás szavait vagy az eucharisztikus imádság szavait kimondja. De valóban hisszük-e a megrendülésig, hogy ott, az oltáron történik valami?

Az ÁVÓ börtöneibe zárt és a Gulágra száműzött rabok is pontosan tudták, hogy ha valami csoda folytán akár csak az eucharisztikus jelenléted közelébe kerülhettek, az az Életet jelenti számukra a földi pokolban.  Én nap, mint nap belekényelmesedve isteni jelenléted tudatába, félve mondom: irigylem azokat a rabokat! Szent irigységgel irigylem a hitüket, hogy az életüket kockáztatták egyetlen szentáldozásért, egyetlen szentmiséért.

Hányszor megtörténik, hogy miközben külső körülmények kötik le a figyelmemet, Te elmégy mellettem, pedig csak „úgy teszel, mintha tovább akarnál menni”. S én észre sem veszem, hogy annyira várod a szavam: Maradj velem, Uram![11]

Vajon ha sor kerülne rá, kockáztatnám-e az életemet egyetlen szentmiséért? Vajon gyalogolnék-e érte hosszú kilométereket, ahogy tették egykor nagyanyáink a tanyákról? Emmanuel vagy, tudom. De vajon hiszem-e?

Amikor gyermekként tisztán, ártatlanul, őszinte hittel vártam az elsőáldozást, olyan világos volt, hogy mi történik. Éreztem, hogy valami nagy csodának lettem részese. Kis Szent Teréz gyönyörűen ír erről: „Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!… Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást… Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak eggyé-olvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az Úr, a Király.”[12]

Aztán belenőttem a hitbe, beletanultam, rutinos kereszténnyé váltam. A csoda néha megszürkülni, megkopni látszik. Mi lesz ilyenkor a találkozással? Nem Te változtál. Én nőttem fel. Talán túl nagyra. Olyan nagyra, hogy nem mindig sikerül észrevennem, hogy Te, végtelenül hatalmas Istenem, velem vagy, s bennem maradsz.

A megtestesülésben testet és vért kaptál Máriától, az embertől. Test lettél a testéből és vér a véréből. Amint a teremtéstörténetben mondja Ádám Éváról: „Ez most már csont a csontomból és hús a húsomból.”[13] Ugyanígy Mária, az új Éva mondhatja ezt Fiáról. Emberré lettél: soha föl nem fogható, át nem érthető misztérium.

Megállhattál volna itt. Közénk jöttél, velünk éltél, tanítottál, gyógyítottál. Megmutattad nekünk az Atyát. A Szentháromságod magadba fogadó, bensőséges szeretetét.

Mégsem tudtál itt megállni, mert a megváltás a Te őrült szeretetedből fakadó szükségszerűség. Bele „kellett” halnod a szeretetbe, hogy megmutasd, mi a valódi szeretet.

Az utolsó vacsorán megérkeztél a véghez, és hírül adtál egy új kezdetet: mostantól lesz egy új táplálék, egy új szövetség: azzá válsz, amit eszel – testemmé és véremmé a világban.

Az új és örök szövetség a Te véreddel köttetett. Mert Te nem valamit adsz nekünk. Nem csupán jeleket és csodákat, hanem Önmagadat. Mily kevés kell a mindenhez! Mi sokszor azt hisszük, a szeretet kifejezéséhez sokat kell adnunk: sok ajándékot, sok időt, sok figyelmet, sok áldozatot, sok pénzt, sok kedves gesztust. Pedig nem kell sok – csak önmagunk, mert azzal mindent odaadunk. Ám sajnos mi gyakran úgy akarunk szeretni, hogy közben megtartjuk magunkat. Ragaszkodunk magunkhoz.

A Te szereteted nem ilyen. Te csak Önmagadat adod. Az életedet. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”[14]  És: „Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk.”[15] Hiszen Te magad vagy az Élet. Mindent nekem adtál a kereszten, s még tovább mégy: küldöd a Szentlelket és maradsz az Eucharisztiában, melyben az öröklétet veszem.  Mi történik? A Szűzanyával és Jánossal ott állok a Golgotán, és az Úr megszólít: „Még ma velem leszel…”[16] MA – az örök jelenben. Velem leszel, mert én veled leszek. Emmanuel – mielőtt „fölmentem az én Atyámhoz és a te Atyádhoz, az én Istenemhez és a te Istenedhez”, gondoskodtam arról, hogy el ne hagyjalak téged. Bár átmentem, mégis maradtam.

Tested a testemmé, Véred a véremmé válik minden nap. Hogy merlek magamhoz venni, amikor a vérfolyásos asszony ruhád szegélyét is alig merte érinteni? Hogyan lehetsz közösségben, s még inkább egységben a bűnössel?

Méltatlanságom tudatában olykor könnyebb volna elmenekülnöm, vagy egyszerűen nem beállni az áldozók sorába, hiszen akármennyire is vágyom Rád, mégis érezem nyomorúságomat. Mégsem tehetem: a Szeretet vonzása „kényszerít”, hogy magamba zárjalak, hogy Magadba zárhass.

„Ne arra törekedjél, hogy engem tarts magadba zárva, hanem arra, hogy magadat zárd Énbelém!”[17] Oly sokszor hálát adtam már ezért a tanításért, amit Szent Terézia anyánknak adtál, s ma újra megköszönöm. A testem befogad Téged az Eucharisztiában, s ezzel, ahogy Szent Pál írja, templomoddá, élő tabernákulumoddá teszel.[18] Ez csak azért lehetséges, mert miután szolgai alakot öltöttél,[19] még kisebbé tetted magad. A testi valóság ez: Te vagy a kicsi és én vagyok a nagy. Az ontológiai valóság azonban fordított: „parányi szolgád vagyok csupán”.[20]

„Ó Uram! Ha nem rejtenéd el nagyságodat, ki merészelne olyan sokszor egyesíteni ilyen piszkos és nyomorúságos dolgot ekkora fenséggel?”[21]

Zakeus által mutattad meg, hogy Téged valóban nem zavar, hogy bűnös embernél szállsz meg. Ez csak minket irritál, akik túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az érdemeknek. Mi azt mondjuk: „nem vagyok méltó” – és igaz is, vagy rosszabb esetben: „ő nem méltó”. Az igazság az, hogy egyikünk sem az, hogy Téged befogadjon, Te azonban nem törődsz a méltósággal. Még a Magadéval sem – ezért tudtál közénk jönni, „hogy megmentsd, ami elveszett.”[22]

Lelkünk a Te lakásod, legyünk bármilyen bűnösök. Ha nem élnél bennünk, nem maradhatnánk a létben. De van egy másik egyesülés is közöttünk: amikor akaratom a Tiéddel azonossá válik, amikor elutasítok mindent, ami nem Te vagy és nem Hozzád köt, a Szeretet révén válunk eggyé.  Testemmé és Véremmé válsz, s én a Tieddé a világ számára.

Milyen helyet adok Neked, Uram? Hogyan érzed magad nálam?

Az Ószövetségben megadtad az istentisztelet helyének, a szent sátornak, majd a templomnak is a részletes leírását, hogy pontosan aszerint készítsék el. Miért? „Mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.”[23] Az Újszövetség templomai oly sokfélék, ám a lelkek még különbözőbbek. Rajtunk áll, hogy milyen templomba fogadjuk, és őrizzük a legszentebbet. Hányszor elénekeltem kicsi koromban: „Ó, ha téged sértenek, én szívembe rejtelek, s menedéket adok néked mindhalálomig.”

Ideje ránéznem erre a menedékre: Mekkora? Van-e benne hely bőven, akár másoknak is? Rendezett-e, gondozott-e? Vagy már omlik itt-ott a vakolat? Nem szorul-e takarításra, restaurálásra? Kell-e bővíteni, újjáépíteni, esetleg újraszentelni?

Nem tudom magam szentté tenni, csak Te tudsz megszentelni, de hogy milyenné építem a lelkem templomát, az nagyrészt rajtam áll.

 „Ő nem azért száll le mindennap az Égből, hogy az arany cibóriumban maradjon, hanem azért, hogy egy másik Eget találjon magának, amely sokkal, de sokkal kedvesebb számára, mint az első volt: az Ő képére teremtett lelkünk Egét, az imádandó Szentháromság élő templomát!”[24] Igen, vannak lelkek, akiken ez szembetűnően látszik. Ők adják a reményt.

Amennyire csak képes vagyok, megtisztítom szívemet a bűnbánatban, a testemet a böjtben és az aszkézisben, és beleremegve az istenfélelembe odalépek Isten szolgája elé: Krisztus teste és vére. Amen. Az egyesülés nem mindig mámoros, nem mindig kísérik nagy érzelmek. Szent Tested ostya-ízű, Szent Véred bor-ízű. Mégsem szabad, hogy csupán a test érzékeivel fogadjalak. A hitben tudom, kétség nélkül tudom, mi történik. Amikor megadatik a kegyelem, hogy lelkem érzékeivel is felfogjam egy töredékét az egyesülés valóságának, egyetlen gondolatom marad csupán: „Enyém a kedvesem és én az övé!”[25] „megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam, el nem engedem.”[26]

Mi kell ehhez a találkozáshoz? Egész lényem. Nem adhatok Neked magamból csupán töredékeket, amikor Te mindent nekünk adtál!

„A Kedves benne él a szerető lélekben, a szerető lélek pedig Kedvesében. – írja Keresztes Szent János – S ez a szeretet olyan hasonlatosságot hoz létre kettejük között, s úgy átalakítja a két szeretőt, hogy az egyiket a másiknak lehet mondani, s mindkettőt egynek tekinteni. Oka ennek az, hogy a szeretetben való egyesülés és átalakulás folytán az egyik birtokába adja magát a másiknak, úgyhogy mindegyik a másikban él, az egyik azonos a másikkal és mindketten egyek a szeretetben való átalakulás következtében. Ezt akarta mondani Szent Pál e szavakkal: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.”[27] Midőn ugyanis azt mondja, hogy élek én, de már nem én, azt akarja kifejezni, hogy bár van benne élet, az már többé nem az ő élete, mivelhogy Krisztushoz lévén hozzáhasonulva, az ő élete már inkább isteni, mint emberi.”[28]

Jó Uram, látod, elfogynak már a szavaim, hogy helyet adjanak a csendnek. Leborulok előtted és szívem minden képességével Rád figyelek. Ha akarsz, szólj hozzám. Ha nem mondasz semmit, úgy is jó. Csak maradjunk együtt: Te bennem, én Benned. Legyen így – mindörökre. Amen.

 

[1] Jn 6, 60

[2] Jn 6, 68

[3] Ter 3, 9

[4] vö. Iz 49, 15

[5] Henry J. M. Nouwen: Lángoló szívvel, Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs, 2000, 67. old.

[6] Mt 26, 53

[7] Tisztaszívűek, 55. old. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2006

[8] Lk 1, 34-35

[9] Kiv 3, 14

[10] vö. Avilai Szent Terézia: Önéletrajz 28. 8. 345. old. Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest, 2012

[11] vö. Lk 24, 28-29

[12] Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, 118. old. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015

[13] Ter 2, 23

[14] Jn 15, 13

[15] 1Jn 3, 16

[16] Lk 23, 43

[17] Avilai Szent Terézia Összes Művei, III. kötet, Isteni Kegyelmek 17. 477. old Sarutlan Kármelita Rendtartomány, Budapest, 1928.

[18] 1Kor 3, 16-17

[19] Fil 2, 7

[20] Zsolt 118, 125 (a Liturgia Horarum fordításában)

[21] Avilai Szent Terézia: Önéletrajz 38. 19. 480. old. Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest, 2012

[22] Mt 18, 11

[23] Róm 8, 26

[24] Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajz, 148. old. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015

[25] Én 2, 16

[26] Én 3,4

[27] Gal 2,20

[28] Keresztes Szent János: Szellemi Páros Ének XII. 7. 236. o. Győri Kármelita Rendház, Győr, 1995